1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
Van megoldás. Jézus Krisztus a megoldás életünkben-halálunkban, testi-lelki nyomorúságainkra. Ez elvégzett dolog. „Elvégeztetett!” – ahogy Jézus mondta a kereszten. Odaadta magát, áldozatként.
Mai szóval olyan ez, mint amikor történik valami természeti katasztrófa, árvíz, ami elvisz egy egész települést, és gyűjtést, adakozást szerveznek. Talán nem is azért adnak a legtöbben, mert érzik, milyen jó lesz majd, ha megkapják a címzettek, vagy azért, mert tudják, milyen úton-módon lesz ez majd felhasználva. Hanem van ebben az áldozat mozdulatából valami. Megrendülök, amikor látom a képsorokat, átérzem a fájdalmát azoknak, akik ezt elszenvedték. Úgy érzem, ez velem is megtörténhetett volna, vagy szinte, mintha velem történne. És tenni akarok valamit. Szívből. Önmagamból adni valamit, átnyújtani nekik a szívemet. Áldozatot hozni, ami lehet, hogy nekem is nehézséget fog okozni, fájdalmat. Nem is nekik, sokkal inkább megrendülésemben Istennek akarom felajánlani önmagamat, hogy ha el is pusztulok, mégis védelmébe kerüljek! „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Jézus szenvedéstörténete végén.
Miattam, helyettem, érettem áldozta magát oda Jézus Krisztus Istennek – és az áldozat mozdulatába az Ő követőiként mi is bekapcsolódunk. Nem titok ez, maga Jézus mondja, hogy „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” Ha valaki Jézust követi, Őhozzá hasonlóan áldozatot fog hozni.
De hogy ebből ne legyen féktelen mártíromság, ezért folytatja a Káté nagyon helyesen a mennyei Atya szeretetével és gondviselésével. Bár halálomban is megváltott ember vagyok, Jézus Krisztus tulajdona, aki egyetlen szavával vissza tud hívni az életbe, mégsem csak ennyi a menedékem.
Megőriz.
Ez a következő kulcsszó. Nem csak helyreállít, hanem megőriz. Nem kell mindenképp lemennem az élet mélységeibe, kiállni a lét határaira, hogy megtapasztaljam Istent, mert az ő megőrző, gondoskodó, védő szeretetében ugyanúgy megnyugodhatok. Ő odaáldozta magát, és mi sem kell féljünk az áldozathozataltól, de a lényeg mégis az, hogy Ő megőriz, és nem engedi, hogy a szükségesnél többet szenvedjünk.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Jézus Krisztus odaszentelte magát, hogy határt szabjon a mi szenvedéseinknek.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy mostantól fogva kiülhetünk a Balaton-partra, végigheveredhetünk a napozóágyon, egy pohár jeges limonádéval a kezünkben, és ebédre majd repül a sült galamb. Ezt is jelenti, de nem csak ezt. Mennyei Atyánknak tervei vannak, szándékai vannak, amibe nekünk, fiaiként, felnőtt fiaiként, be kell kapcsolódnunk. Lehullnak azok a hajszálak, meg is őszülünk itt-ott, de minden egyes aggodalmunk innentől kezdve, mint nyakláncon az igazgyöngyök, Isten akaratára van szépen sorban felfűzve. Végül, életutunk kiadja azt a tökéletességet, teljességet, amit boldogan, hálával fogunk üdvösségnek nevezni. Előretekintve a tökéletes világra mondjuk üdvösségnek, visszatekintve pedig az odáig vezető útra, hálával, örömmel a legjobbnak fogjuk tartani, ami történhetett velünk. Mert Ő megőriz, minden lépésünkben.
Milyen a mi áldozatunk ezek után? Mint amikor kiküldik a szülők a gyereket kiganézni az istállót. Sokáig kell lapátolni, de végül ragyog minden, az állatok visszatérhetnek szép tiszta otthonukba, kényelmesen elheveredhetnek, mi pedig megelégedéssel nézünk szét: Készen van! – Azonnal megyünk Atyánkhoz elmondani: elvégeztem, amit rám bíztál. Nem, Ő nem azért bízza ezt ránk, mert kínozni akar, vagy büntetni akar, hanem mert a családi munkamegosztásban ezt is el kell végeznie valakinek, akinek már van elég ereje hozzá. Megtiszteltetésből, megbecsülése és kegyelme jeleként. A Tőle kapott feladat, hivatás, jele és pecsétje annak, hogy Őhozzá tartozunk. Sokkal beszédesebb jele, mint egy szóbeli hitvallás, egy egyházi anyakönyv vagy az Úrvacsora maga. Ilyen családi munkamegosztásban, mennyei Atyánk gyermekeiként kapunk néha ilyen vagy olyan feladatot. Talán olyan feladatot, amibe beleőszülünk. Előfordul. Egyszülött Fia olyan feladatot kapott, amibe belehalt. Amiért meg kellett a kárhozatot is járnia, a poklok kínjait.
A mi feladataink behatároltabbak ennél. Jézus Krisztus azért áldozta oda magát, hogy határt szabjon a mi szenvedéseinknek. Nem terhel minket a mi Atyánk erőnkön felül, hanem úgy vezet, hogy végül kiteljesedhessünk hivatásunkban, és elérjük az üdvösséget. Az üdvösség éppen ez, hogy egész életünkkel mennyei Atyánk Országáért dolgozunk, és ezért Ő megőriz minket, teljes épségben, egészségben, boldogságban. Örömben. És így végül megszűnik minden gond. „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet” – így próbálja János a Jelenések könyvében elmondani nekünk, milyen is az üdvösség, ami egész életünk célja és reménye.