26. Mit hiszel, amikor ezt mondod: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”?

Hiszem, hogy a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden benne lévőkkel együtt semmiből teremtette,

és azokat örökkévaló tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja:

énnekem az ő Fiáért, Krisztusért Istenem és Atyám.

Ezért annyira bízom benne, hogy nem kételkedem: minden testi-lelki szükségemre gondot visel,

s még azt a rosszat is javamra fordítja, amit ebben a siralomvölgyben reám küld.

Ezt ő megteheti mint mindenható Isten, és meg is akarja tenni mint hűséges Atya.

Bízom benne.

A bizalom törékeny dolog. Bízni egy láthatatlan, hallhatatlan Istenben nem egyszerű feladat. Olvasom a káté feleletét, és szinte irreális, amit ír. Hogy van Isten, ez nem kérdés. Tulajdonképpen, ha az ember felől nézzük, mindent istennek kellene neveznünk, ami, aki felé imádattal tudunk fordulni, akit isteníteni tudunk, amire vakon rábízzuk magunkat. Ilyen értelemben az ember szeret magának isteneket teremteni. Így érzi otthonosan magát.

25. Isten lényege szerint egy Isten. Miért említettél akkor három nevet: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket?

Azért, mert Isten az ő igéjében úgy jelentette ki magát, hogy ez a három különböző személy: az egy, valóságos és örök Isten.

Szentháromság.

A Szentháromság-tan kialakulásának hosszú történelmi folyamata van. Szokták ezt tanítani is teológiákon, mindenfelé, hogy „zsinatokat” tartottak az „egyházatyák”, és megállapították a helyes tant, amire megeskették az egyháztagokat, azokat pedig, akik nem hitték ezeket az Istenről megfogalmazott állításokat, azokat eretneknek mondták, és kizárták. Vagy kivégezték, rosszabb esetben. Ahogy így megismerkedünk a zsinatok tevékenységével, végül megállapíthatjuk, hogy politikai tevékenység volt, amit sokszor fegyveres hatalom is támogatott.

Baj ez, mert igaz, hogy sok esetben tiszta szándék vezérelte ezeket a cselekményeket, de a görög-római kultúra talaján különvált az elmélet a gyakorlattól. Különvált az érték, amit őrizni kell, a módszerektől, ahogyan ezt az értéket meg akarták őrizni. Isten nagyságát, szentségét, tisztaságát, a hit tökéletességét igyekeztek minél pontosabban megállapítani, és igyekeztek ebben minél nagyobb tanbéli egységet kovácsolni, de szem elől tévesztették Jézusnak azt az alapvető tanítását, hogy a módszer sem mindegy. Hogy minden egyes mozdulatunknak szentnek kell lennie. Nem csak az eredménynek kell Isten tiszta szentségét tükröznie, hanem az oda vezető útnak is Isten tiszta, szent erejéből kell táplálkoznia.

24. Hány része van ennek a hitvallásnak?

Három.

Az első rész az Atya Istenről és a mi teremtésünkről,

a második a Fiú Istenről és megváltásunkról,

a harmadik a Szentlélek Istenről és megszentelésünkről szól.

Amikor egy szent szöveget olvasunk, mondunk, nem csak az a veszély fenyeget minket, hogy túl intimnek találjuk, és nem merjük kivinni az Isten-ember kapcsolatból az emberek közé. Az is megtörténhet, hogy a szöveg annyira szent a számunkra, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy értelmezni is lehetne ezt a szöveget. Valahogy fölöttünk áll ez a szöveg, és mi nem tartjuk magunkat méltónak arra, hogy a szöveget „elsajátítsuk”. Azaz nem mondhatjuk ki saját szavainkkal, mert érezzük, hogy a mi szavaink töredékesek, túlságosan földközeliek, és amint valamit átfogalmazok az eredetiből úgy, ahogy én értem, máris elveszítette eredeti szentségét, tisztaságát, isteni jellegét.

23. Hogy szól ez a hitvallás?

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.

És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban,

aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt,

megfeszítették, meghalt és eltemették.

Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe,

ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

Hiszek Szentlélekben.

Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét,

a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Látom a szemeim előtt az embert, aki mondja ezt a hitvallást. Összekulcsolja a kezét, lesütött szemmel áll, vagy fegyelmezetten, fejét lehajtva ül. Bűnbánattal. És mondja: „Hiszek egy Istenben…”

Mint aki bűnvalló imádságot mond!

Valahogy összekapcsolódott a világunkban a hitvallás és a bűnvallás. A nyilvános hitvallásnak valamiért bűnvalló jellege lett. A napokban vásároltam egy régi szentképet. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor az asszonyok Jézushoz viszik a gyermekeiket, hogy áldja meg őket. Egy házaspár árulta, saját lakásában, a szüleik hagyatékából maradt rájuk. Mikor hoztam volna el, megkérdezték tőlem, nem akarom-e becsomagolni valamibe? Mégiscsak, ne lássák, hogy én Jézus képével együtt mutatkozom! „A hit magánügy”, meg ne botránkoztassak vele senkit, és legyen bűntudatom, ha a hitemet nyilvánosságra hozom. A hitvallás összekapcsolódik a bűntudattal!