25. Isten lényege szerint egy Isten. Miért említettél akkor három nevet: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket?
Azért, mert Isten az ő igéjében úgy jelentette ki magát, hogy ez a három különböző személy: az egy, valóságos és örök Isten.
Szentháromság.
A Szentháromság-tan kialakulásának hosszú történelmi folyamata van. Szokták ezt tanítani is teológiákon, mindenfelé, hogy „zsinatokat” tartottak az „egyházatyák”, és megállapították a helyes tant, amire megeskették az egyháztagokat, azokat pedig, akik nem hitték ezeket az Istenről megfogalmazott állításokat, azokat eretneknek mondták, és kizárták. Vagy kivégezték, rosszabb esetben. Ahogy így megismerkedünk a zsinatok tevékenységével, végül megállapíthatjuk, hogy politikai tevékenység volt, amit sokszor fegyveres hatalom is támogatott.
Baj ez, mert igaz, hogy sok esetben tiszta szándék vezérelte ezeket a cselekményeket, de a görög-római kultúra talaján különvált az elmélet a gyakorlattól. Különvált az érték, amit őrizni kell, a módszerektől, ahogyan ezt az értéket meg akarták őrizni. Isten nagyságát, szentségét, tisztaságát, a hit tökéletességét igyekeztek minél pontosabban megállapítani, és igyekeztek ebben minél nagyobb tanbéli egységet kovácsolni, de szem elől tévesztették Jézusnak azt az alapvető tanítását, hogy a módszer sem mindegy. Hogy minden egyes mozdulatunknak szentnek kell lennie. Nem csak az eredménynek kell Isten tiszta szentségét tükröznie, hanem az oda vezető útnak is Isten tiszta, szent erejéből kell táplálkoznia.
Egy példa jut eszembe. Egy kis, félreeső iskolában kaptam egyszer egy „osztályt”, ami összesen két fiúból állt. Hittant tanítottam nekik. Az első órán a két gyerek olyan volt, mint a kisangyal. Ültek szépen, egymás mellett. Volt könyvük, munkafüzetük, dolgoztak benne, figyeltek, csöndben voltak egész órán. Csak a köszönést-elköszönést lehetett hallani tőlük. Egyébiránt én beszéltem, és ők igen-nemmel felelgettek, azt is vonakodva. Mintha a két fős osztályban el lehetett volna bújni a hátsó padba az eminensek takarásába. Kezdett bosszantani a dolog, mert a hittan egyik feladata az volna, hogy a gyerekek személyiségét kibontakoztassa Isten fényében, Isten szeretetében. Nem csak az, hogy betéve tudják a tananyagot, és ne merészeljenek mást mondani, mint ami a tankönyvben van, hanem meg kéne tanulniuk táplálkozni Isten Igéjéből, mire elhagyják az iskolát, és kikerülnek az életbe. Az igen-nem válaszok ilyen értelemben nagyon bosszantottak. Érezni lehetett rajta, hogy ők maguk nincsenek benne, hogy semmiféle kapcsolatban nincsenek az órával, a hittel, Istennel. Hogy ők, saját magukról egyetlen szót sem tudnának szólni, nincs önismeretük, képtelenek az önreflexióra. Az egyetlen, amit megtanultak, hogy rettegni kell, és csöndben kell maradni.
Kezdtem bátorítani őket, hogy lássam, mi lakik bennük. És, szinte hihetetlen, ami történt. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egyszer véletlenül nyomás alatt kinyitottam a kuktát. És egy perc alatt elsistergett az egész leves. Azt hiszem, itt is pontosan ez történt. Levettem róluk a rettenetes nagy nyomást, és amikor felszabadultak, azonnal el is szabadultak. Aztán kezdtem őket összeszedegetni apránként… De nem tudtam befejezni a munkát abban a pár órában. Két teljesen széthullott élet bontakozott ki előttem, amit büntetéssel, fegyelmezéssel kordában lehetett még tartani ideig-óráig, de ha így próbálkoznak vele továbbra is, akkor borítékolva van a tragédia. Ekkora nyomást nem lehet elviselni! Csak a gondosan reflektált, gondozott, folyamatosan táplált hit segíthetett volna rajtuk.
Így vagyunk valahogy ezzel a Szentháromság-tannal is, és az egész dogmatikával. Van egy külső, formális gondolatrendszer, amit évezredek alatt sikerült valahogy lenyomniuk az emberek torkán. Az emberek rettegtek, hol fegyvertől, hol a pokol szenvedéseitől, és „inkább elhitték”, azaz nem mondtak ellene. Meg sem próbálták megfogalmazni saját véleményüket, saját tapasztalataikat, saját hitüket, nehogy konfliktusba kerüljenek a hatalommal. Aztán az egyház politikai hatalma meggyengült, és elburjánzott az ateizmus, meg a mindenféle sátánimádó szubkultúrák. Mert végre lehetett őszintén kimondani, hogy mi lakik az emberben. Minden, csak nem az Atya-Fiú-Szentlélek Istenben való hit és bizalom.
Most itt állunk, mint én a kifröcskölt leves előtt, amire már felesleges visszaerőltetni a fedőt, és kezdhetjük a takarítást. Rendbe tenni a dolgokat nyomás és kényszer nélkül.
Mert lehet hinni természetes módon, organikus hitfejlődéssel is a Szentháromság Istenben. Nem csak az egyházatyáknak jelentette ki magát Isten ilyen sokoldalúan, hanem ugyanezt megteszi minden egyes hívő emberrel. Isten vezetgeti az embert, és először adja a hitet a Teremtő, Atya Istenben. „Kell lennie Valakinek, aki ezt az egész világot felépítette!” Sok hamis gondolat is keveredik még először közé, de ne ítéljünk el ezért senkit, magunkat sem. Ezek tisztulnak idővel. Azok maradnak meg, amit Isten maga táplál, ha valóban becsületesek vagyunk magunkhoz.
Aztán megismeri az ember a történelmi Jézus életét, sorsát és csodáit. És akkor nincs szükség külön arra, hogy büntetést helyezzenek kilátásba, ha nem hiszem az Ő istenségét. Mert ha természetesen fejlődik a hitem, akkor magamtól is leborulok előtte, és vágyni fogok az Ő közelségére, gyógyító, feltámasztó erejére, Istennek fogom látni Őt. Ezt senki más nem adhatja meg, és nem írhatja elő nekem, csak az Ő Szentlelke egyedül. Ez az igazi hit, amit a Szentlélek ébreszt bennem. Ezt nem lehet kikövetelni, nem lehet sürgetni, nem lehet elvárni. Ez születik, a maga idejében. És ha születik, akkor élni kezd bennem, és építővé lesz az életemben.
És akkor eljön a pillanat, amikor a Szentlélek titkából is elkezdek megérteni valamit. Hogy a Szentlélek „lebeg a vizek felett”, őrködik a világ felett, hogy össze ne keveredjen benne a fény a sötétséggel, működésben tartja a világot. Hogy a Szentlélek ajándékozza az embernek az élet csodáját. Már az, hogy élhetünk, dobog a szívünk, lélegzünk, ez is a Szentléleknek köszönhető. Hogy vagyunk valakik, akik tudunk magunkról, és feltehetjük magunknak a kérdést, hogy Isten vajon kedvtelésből tart minket, vagy haszonállatai vagyunk? Ki vagyok, Uram, a Te kezedben? És ilyenkor is a Szentlélek jön segítségünkre, hogy képesek legyünk bele-belehallgatni Urunk szavaiba, és megértsünk valamit küldetésünkről. Egyetlen örömünkről.
És végül, ha leülünk egy hosszút téli estén az íróasztal elé, és összefoglaljuk magunknak, hogyan is találkoztunk a mi Istenünkkel, azt fogjuk észrevenni, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit az egyházatyák is megtapasztaltak és megfogalmaztak. És egységbe kerülünk velük. „Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét.” A Szentlélek teremti meg a valódi közösséget az egyházzal. A tanbéli közösséget is. Nem a kényszer, az elvárás, a félelem. Hanem az öröm. A Szentháromság egy Isten jelenlétének öröme.