24. Hány része van ennek a hitvallásnak?
Három.
Az első rész az Atya Istenről és a mi teremtésünkről,
a második a Fiú Istenről és megváltásunkról,
a harmadik a Szentlélek Istenről és megszentelésünkről szól.
Amikor egy szent szöveget olvasunk, mondunk, nem csak az a veszély fenyeget minket, hogy túl intimnek találjuk, és nem merjük kivinni az Isten-ember kapcsolatból az emberek közé. Az is megtörténhet, hogy a szöveg annyira szent a számunkra, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy értelmezni is lehetne ezt a szöveget. Valahogy fölöttünk áll ez a szöveg, és mi nem tartjuk magunkat méltónak arra, hogy a szöveget „elsajátítsuk”. Azaz nem mondhatjuk ki saját szavainkkal, mert érezzük, hogy a mi szavaink töredékesek, túlságosan földközeliek, és amint valamit átfogalmazok az eredetiből úgy, ahogy én értem, máris elveszítette eredeti szentségét, tisztaságát, isteni jellegét.
Isten egészen más, magasan fölöttem áll, és a szent szövegek ezért gyakorlatilag nem mondhatóak ki úgy, hogy azok egyúttal a saját gondolataink is legyenek. Nem én mondom ezt a szöveget, hanem csak idézem, felolvasom, mint egy király pecsétes, arany betűkkel írt levelét, amit most vettem át a futártól. Hogy volna nekem bátorságom arra, hogy a szent üzenetet, a Mindenható Isten üzenetét háziasítsam, szűk értelmem ketrecébe zárjam, és azt állítsam róla, hogy ez ugyanaz, amit eredetileg kaptam? Csúsztatás minden átfogalmazás, és méltán hihetem, hogy ezért büntetés jár.
Tehát a szent szöveg tabu, amit még csak meg sem érinthetek. Úgy kell hordoznom díszpárnán, mint egy város hatalmas kulcsát, amikor az új fejedelemnek átadják a beiktatási ünnepségen. Így hordozzák a szent szövegeket a görögkeleti egyházak is, változatlanul, az eredeti ógörög formában, vagy óorosz formában. Még jellemzőbb ez a szakrális holt nyelvekre, a latinra, a szanszkritra. Így őrzik betűről betűre hűen évezredeken keresztül az Ószövetség óhéber szövegét, akkor is, ha ezt a nyelvet már senki sem beszéli.
Így hordozzuk sokszor mi is az Apostoli Hitvallás szövegét. Egy keresztelés, egy Úrvacsora alkalmával aztán felhangzik, és érezni a ritmusát, ahogy feloldódik benne a templom egész népe. Dallamként szólal meg, amely összeköt, identitást ad, szimbólummá válik. Jelképpé, amely megadja az összetartozás, az otthonosság érzését.
Ehhez az otthonosság-érzéshez pedig rendszerint egy érdekes harc, hadakozás is szokott tartozni. Olyasmi ez, mint amikor a nyári melegben kinyitjuk az ablakot, és berepül a légy. Vagy kettő-három is. Otthon békességre vágyunk, otthon mindennek úgy kell lennie, ahogy azt elrendeztük, ahogy az leülepedett, kikristályosodott. Azért térünk otthonainkba, hogy amikor reggel kilépünk a bejárati ajtón, a kertkapun, akkor újult erővel tudjuk belevetni magunkat a munkába, hogy olyanná alakítsuk a világot, amilyen rendet magunkban hordozunk. A légy, az nem otthonunkba való, addig-addig kell birkózni vele, míg le nem csapjuk vagy ki nem kergetjük.
Így van a szimbolika szónak is két értelme. „Szimbolika: (gör.), a jelképekről v. szimbolumokról, különösen a vallási jelvényekről szóló tudomány. Szorosabb értelemben Sz. v. egyezményes teologia alatt azt a tudományt értik, mely az egyes egyházak, vallásfelekezetek hitvallásaival s ezek tantartalmával foglalkozik és pedig akképen, hogy a különböző egyházak és hitvallások tanfogalmait folyvást összehasonlítja” (kislexikon.hu). Jelképek, amik összegyűjtenek, és tudomány, ami elhatárol. Az otthonosság két oldala.
A Heidelbergi Káté figyel arra, hogy az Apostoli Hitvallásnak mindkét oldalával megismertessen. A jó tanulási módszer az, ha nem szaladunk előre túlságosan a Kátéban addig, míg az Apostoli Hitvallást meg nem tanultuk kívülről. A memorizálásnak pedig van egy hitbél funkciója is. Mégiscsak „elsajátítom” a szöveget. Elkezdem megtanulni: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”. Egyszer még el tudom mondani úgy, mint idegen szöveget. Talán kétszer is. De minél többször ismétlem el, annál inkább ismerőssé válik, helyet készít magának a szöveg nálam. A puszta szavak jelentést kapnak. Elkezdek keresni hozzá emlékeket, eseményeket az életemből, és összekötöm vele a szavakat. Egyes kijelentései nem férnek el logikusan abban a rendszerben, ami bennem van, akkor vitatkozni kezdek vele. Felhozom az én érveimet is, hogy engem éltet valami, amiről le kéne mondanom, és figyelmesen meghallgatom a szöveget is, és engedem, hogy meggyőzzön. Előfordul, hogy hosszú évekbe telik, míg egy-egy kijelentést el tudunk sajátítani. És a jelentés egyre gazdagabb lesz, mindahányszor elismételem magamban, pusztán azért, hogy a következő Úrvacsora alkalmával már fejből tudjam mondani. Végül egészen magára vesz engem a szöveg, hordozni kezd, és átalakulok általa. Életem részévé válik.
Ez az egyik oldala, a tudatalatti, az egzisztenciális oldala. A másik oldala pedig az, amikor embereknek kell számot adnom róla. A Káté arra tanít, hogy szabad a szent szöveget elemezni, szabad gondolkodva, intellektuálisan is értelmezni az Apostoli Hitvallást. Szabad feltenni a kérdést, hogy milyen szerkezete van a szövegnek, hogyan csoportosítjuk az állításait, miről van benne szó? Szabad úgy szólni az Apostoli Hitvallásról, hogy közben nem arra figyelek, hogy alatta állok, mint friss vetés a tavaszi eső alatt, hanem gondos gazdaként, sáfárként leltárt készítek róla, számot adok róla másoknak, hogy miből élek. Más feladat, más érzés, más szerep.
Három szakasza van az Apostoli Hitvallásnak. Ezt tudatosan állították így össze az egyházatyák, akik a legtömörebben akarták hitünk lényegét összefoglalni. Ugyanannak az egy Istennek három megtapasztalása szerint csoportosították az Ő kijelentését. Isten kijelentette magát úgy, mint a világ Teremtője. Minden, az egész világ az Ő kezében van. Félelmetes és csodálatos tudás ez. De ez még nem teljes ismeret. Az Apostoli Hitvallás lelkünkre köti, hogy nem elég hinni, hogy van Isten. Nem elég hinni, hogy a világot Isten teremtette. Nem elég hinni egy mindenható Istenben, aki azt csinál a világgal, amit akar, és én ennek az isteni szuverenitásnak alávetem magam.
Jézus Krisztus élete a mi hitünk elhagyhatatlan része. Fogantatott, született, élt, szenvedett, meghalt, feltámadt. Tudnunk kell arról, hogy Ő most, ebben a pillanatban hol van, mit cselekszik értünk, és tudnunk kell arról is, hogy Ő vissza fog jönni. „Ítélni élőket és holtakat”. Tudnunk kell megváltásunkról, enélkül nem mondhatjuk magunkat keresztyénnek, de hívőnek sem. Istentiszteletek végén szokott néha ez az áldásformula elhangzani: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13). Megmondom őszintén, én logikusan azt várnám, fordítva, hogy „Az Úr Jézus Krisztus szeretete, az Atya kegyelme és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal”. Hogyhogy fel van itt cserélve a két szerep, és nem a távoli, megközelíthetetlen Atya az, aki az ítéletet gyakorolja, és a kegyelmet adhatja Krisztus áldozatáért, és nem Krisztus az, aki életét is odaáldozva szeret? Fordítva van: Az Úr Jézus Krisztus ítél, életre vagy halálra, örök életre vagy örök kárhozatra, és az Ő kegyelméért könyörgünk. Az Atya Isten pedig, a Teremtő, Fenntartó, Gondviselő Isten pedig az, aki esőt ad jókra és gonoszokra, aki szeret, méltóbbakat és méltatlanokat. Szokatlan a mi Jézus-képünknek ez a szereposztás. Pedig az Apostoli Hitvallás is erről beszél: „onnan jön el ítélni élőket és holtakat”. „Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte” (János 5,21-23).
Tudnunk kell az ítéletről. Ez hitünk lényeges része. Azért tanuljuk meg az Apostoli Hitvallást szó szerint, betű szerint, hogy el ne sikkadjanak ezek a lényeges dolgok, amit soha nem szabad szem elől téveszteni.
És ott a Szentlélekről szóló rész. Azt hiszem, idáig már a legritkábban jutunk el hitünkkel. Még Isten létét elfogadjuk valahogy, aztán elmegyünk dolgozni. Még Jézus Krisztust, mint történeti személyt, elfogadjuk, bizonyítékok is akadnak ma már az Ő életére. Még a megváltás teológiai elméletét is el tudjuk fogadni. Mert érezzük, hogy biztonságot ad, békességet ad, könnyebbé teszi az életet. Valóban kiemel sok bűnből, bajból, kisimítja útjainkat. Áldást hoz már az, hogy Jézus Krisztus megváltó erejébe elméletileg belekapaszkodunk. De a Szentléleknél már legtöbbször összezavarodunk. Egyik ezt mondja, a másik azt.
Annál inkább fontos elmondani, metrón-villamoson, tömött vonatokon és dugóban, piros lámpánál, unalmas pillanatokban és zaklatott perceinkben, amikor a sok gond miatt nem tudjuk, merre tovább: Hiszek Szentlélekben.
És hiszem azokat a dolgokat, amiket a Szentlélek épít bennünk:
Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.
Nem, ne fussunk tovább olyan hamar az utolsó szavaknál. Van egy átfutási ideje annak, hogy eszembe jut, felidézem, kimondom … és néhány másodperc eltelik még, míg megértem, értelmezem, komolyan veszem, átlátom a következményét. „Hiszem… a test feltámadását és az örök életet”. Ez is a Szentlélek munkája, hogy feltámad a testünk, és hogy örökké élhetünk. A Szentlélek mérhetetlenül több, mint egy lehelet, ami elillan észrevétlenül. A Szentlélek Isten maga, aki közöttünk lakik, átjár minket. Hogy hihessünk ezekben az utoljára kimondott „tételekben” is.