26. Mit hiszel, amikor ezt mondod: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”?
Hiszem, hogy a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden benne lévőkkel együtt semmiből teremtette,
és azokat örökkévaló tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja:
énnekem az ő Fiáért, Krisztusért Istenem és Atyám.
Ezért annyira bízom benne, hogy nem kételkedem: minden testi-lelki szükségemre gondot visel,
s még azt a rosszat is javamra fordítja, amit ebben a siralomvölgyben reám küld.
Ezt ő megteheti mint mindenható Isten, és meg is akarja tenni mint hűséges Atya.
Bízom benne.
A bizalom törékeny dolog. Bízni egy láthatatlan, hallhatatlan Istenben nem egyszerű feladat. Olvasom a káté feleletét, és szinte irreális, amit ír. Hogy van Isten, ez nem kérdés. Tulajdonképpen, ha az ember felől nézzük, mindent istennek kellene neveznünk, ami, aki felé imádattal tudunk fordulni, akit isteníteni tudunk, amire vakon rábízzuk magunkat. Ilyen értelemben az ember szeret magának isteneket teremteni. Így érzi otthonosan magát.
Még ne ítéljük el ezért az embert. Ha most gyorsan ítéletet hirdetnénk fölötte, hamar az egész emberiséget pokolra küldenénk, végérvényesen. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Egy filmet néztünk valamikor a gyülekezeti filmklubon, Kieslowski, Tízparancsolat c. filmjét. „Ne legyen más Istened, rajtam kívül”, szólított meg az első rész. A film pedig szépen kidolgozta azt a témát, hogy az 50-es, 60-as években az ember elveszítette a bizalmát a láthatatlan, hallhatatlan, kiismerhetetlen, rejtőzködő Isten iránt, és a megfogható, racionális, kiszámítható gondolkodás felé fordult. Az ész vette át Isten helyét, mint végső alap, amin leméri az ember az életre és a halálra vezető lehetőségeket. Az édesapa számításokat végez, hőmérséklet, időtartam, egyéb paraméterek segítségével, hogy megállapítsa, biztonságos-e a fia számára a korcsolyázás a tavon. Még empirikus méréseket is végez, hogy igazolja számításait: rámegy a jégre, és kipróbálja. A fiú alatt mégis beszakad a jég, megtörténik a kiszámíthatatlan tragédia. A film üzenete: ne bízz az emberi számításokban sem! Az emberi gondolkodás téved, korlátolt, nem foglalhatja el Isten helyét.
Kegyetlen, anakronisztikus üzenet ez ma nekünk, mert mára már túlhaladtuk a tudományos utópia reménységének korát. Ez az 50-es, 60-as évek divatja volt, némiképp dacként, válaszul az egyház évezredes tudományellenes, tudománytagadó uralmára. Ma nyitott kapukat dönget a film. Ma már a kiszámított világ építésének romjain keresnénk valami megfoghatót, és a film még egyszer orrunk alá dörgöli, hogy megpróbáltad, ember, és itt is kudarcot vallottál! Rosszul esik, hogy ezt épp a vallás nevében vágják hozzánk. Mintha a tudomány, a gondolkodás, a logikus összefüggések feltárása és fenntartása önmagában bűn és istentagadás volna. Menekül az édesapa a fájdalma elől a templomba, és tehetetlenségében feldönti az oltárt. Nem, az intézményes egyház sem isten. Pedig annak gondolta magát sokáig.
Mennyei Atya, akiben bíznunk kell…
De honnan vegyük egyáltalán az érzést? „Bizalom.” Hol gyakorolhatjuk a bizalmat, hogy egyáltalán megismerjük, mi az? Atya, apa, tanítana a szó. Nézz fel édesapádra, és gondold olyannak az Istent. Ha pedig körülnézünk a mai világban, kiragadunk egy átlagos családot, egy édesanyát látunk, egy-két-három gyerekkel. Viszi őket hajnalban óvodába, iskolába, maga pedig megy valamilyen munkahelyre. Késő délután aztán valami nagymama-féle megy a gyerekekért. Vagy ki tudja, ki, és tud-e menni érte egyáltalán. Ha a három közül valamelyik beteg lesz, az édesanya kétségbeesésében összeroskad, mert nem tudja, meddig tűri ezt a munkahelye, és mikor mond fel neki. A gyerekek bizonytalanságban ébrednek, bizonytalanságban alszanak el. Nyugtató módszerek és nyugtatószerek kísérik életüket, mert ami van, kibírhatatlan. Pszichológus, pszichiátria. Mert a nyugalom megőrzéséért az életüket is odaadnák. Csak nehogy kirúgják őket, mert akkor végük, már másnap nem lesz mit enni. A nyugalom az isten. A hidegvér. Mint kötéltáncos, minden egyes lépésnél. Előre, ne nézz le!
És hol van az apa? Ő az, aki úgy gondolta, joga van a független élethez. Ő az, aki igazságos volt önmagával szemben, és azt mondja, amiért megdolgoztam, azt jogom van magamra költeni. Ő az, aki úgy gondolja, a gyereknevelés a nők dolga. Ő nem akarta a gyereket, a nő „nem vigyázott”, és ő nem is ért hozzá. A nők természetüknél fogva erre vannak teremtve. A férfi szabadságra teremtetett, a nő szolgálatra. A férfi fegyelmez, számonkér, a nő felemel, gyógyít. A férfi kirobbantja a háborúkat, a nő elsimítja a konfliktusokat, saját vére árán is. A férfi „kipróbálja” a nőket, és büszke a „trófeára”, a nő hűséges, hazavárja a házasságtörőt is. Vannak másféle családok is? Vannak. A bűn ezerféle változata, és a szent életre törekvés fogcsikorgatása idáig hallatszik. És néha-néha az áldás is felcsillan.
Mennyei Atyám… Hogy az idők folyamán hogy deformálódott így el az apaképünk, férfiképünk, nem tudom. De az világosan látszik, hogy Istenre is sikerült kivetítenünk. Olyan istenünk van, aki „megcsinált” minket, aztán elhagyott. Olyan istenünk van, aki a világért sem tenne bele most már semmit ebbe a világba, boldoguljon a világ, ahogy tud. Isten kidobta az embert a maga életteréből, és azt mondta nekik: Vergődjetek! Ha hívni próbáljuk őt, egyszerűen kinyomja a telefont, vagy megváltoztatja a számát. Néha még egy-egy földrengést és vulkánkitörést is rábocsát gyermekeire, nehogy eszükbe jusson még kérni, várni tőle valamit.
Ez is bálvány, mint az előbbi kettő. Most már ideje megtanulnunk a szent leckét. Isten nem ilyen. Isten, aki a világot teremtette, közölni szeretné velünk, hogy teljes tévedésben vagyunk, amikor földi apaságokból próbálunk az Ő lényére következtetni. Isten megszólította az emberiséget, és apránként, legfőképp pedig Jézus Krisztus által megüzente nekünk, hogy amikor bízunk Benne, mit várjunk Tőle.
„Minden testi-lelki szükségemre gondot visel”
A mi Urunk tanított is minket imádkozni: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Kérhetjük ezt Tőle, mert ígéretet kaptunk rá, hogy aki kér, annak Ő ad. Testi és lelki szükségekről van szó. Nem „körülményektől független nyugalomról”. A körülményeket ugyanúgy elkérhetjük Tőle, mint a belső nyugalmat. A belső nyugalmat ugyanúgy nem tudjuk magunkban megteremteni, önmagunktól, ahogy a körülményeket sem tudjuk csak úgy kívánságra változtatni. Az ember nem létezik önmagában. Az én nyugalmam része a négy fal, a tető a fejem fölött, és ha bontani kezdik a tetőt, akkor nyugtalan leszek. És például képtelen vagyok a körülményektől függetlenül ugyanannyi kátémagyarázatot írni. Bármennyire is hívő vagyok. De imádkozhatok azért, hogy mielőbb rendeződjön a környezetem, és ismét folytatni tudjam a munkámat. De az is előfordulhat, hogy minden a legnagyobb rendben van körülöttem, és bennem tátong valami belső űr, amit sehogyan sem lehet kitölteni. Létezik ilyen lelki vitaminhiányos állapot. Akkor pedig azért kell imádkoznom, hogy lelki szükségemre gondot viseljen az én mennyei Atyám. „Boldogok a lelki szegények” – akiknek van hitük kérni a mennyei Atyjuktól lelki kincseket.
Ez a kérés pedig nem megy másképp, csak ha tudom, hogy Isten mind a napi napig itt van, jelen van, és bármit megtehet. Sőt, folyamatosan cselekszik a teremtésben. Így már kezdhetek bízni Benne. Nem egyszerűen úgy, hogy „Legyen meg a Te akaratod” – és lemondóan, csüggedten elhallgatunk. Hanem úgy, hogy „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen” (Ezékiel 33,11), „Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (János 6,39).
De nem vagyunk szemforgatók, és nyíltan kimondjuk, hogy ettől még, hogy Ő megtehet mindent, van rossz ezen a világon. De a rosszat nem azért adja, hogy minket elriasszon önmagától. Nem azért történnek rossz dolgok velünk, hogy féljünk Tőle, vagy hogy megutáljuk Őt. Nem azért történnek a rossz dolgok, mert Ő ilyen cinikus volna, és nem érezné, hogy az nekünk fáj. Érzi a mi fájdalmunkat, ezért is küldte el önmagát. Így mondom, hogy Önmagát küldte el Jézus Krisztusban. Nehogy valamiféle gyerekkínzó apának lássuk megint. Lejött a mennyből, hogy átérezze a mi állapotunkat. Hogy válaszolhassa: igen, tudom, én is átéltem, amit te. Te panaszkodsz? Igen, én is panaszkodtam, amikor a te helyeden álltam. De nem csak panaszkodtam, hanem szövetséget kötöttem, Új Szövetséget, a vérem által, hogy a panaszod meghallgatásra találjon. Hogy legyen menekülés, legyen segítség. És az, ami most fájdalmat okoz neked, az végül ajándék legyen az életedben.
„S még azt a rosszat is javamra fordítja, amit ebben a siralomvölgyben reám küld.”
Nem tudom, hogy fogja javamra fordítani. Elképzelni sem tudom. Ember ésszel otthagynám ezt az egészet, kilépnék belőle, de Ő azt üzeni, hogy ne menjek sehová, mert a hűség végül áldást fog hozni. Javamra fordítja. Mert Ő olyan mennyei Atyám, aki szeret. Aki teremtett, aki újjáteremt, és minden nap megújít. És velem együtt az egész világot. Akkor is, ha ebből néha semmi sem látszik. Az Ő ígéretei erősebbek, mint minden, amit mérni lehet, ki lehet számítani. És Ő azt ígérte, hogy letöröl a szemünkről minden könnyet, és elhozza nekünk a tökéletes világot. Nekem is, személy szerint. Mert Ő Nekem mennyei Atyám, Jézus Krisztusért.