22. Mit higgyen a keresztyén ember?
Mindazt, amit Isten az evangéliumban nekünk megígért,
s amit az Apostoli Hitvallás keresztyén hitünk egyetemes és szilárd tételeiként összefoglalt.
„Mit higgyen”… Nem szeretjük ezt a kérdést. Benne van, hogy kötelező hinni valamit. Benne van, hogy kívülről mondják meg, hogy mit higgyek. Mi pedig a hitet olyan meggyőződésnek tartjuk, amiről valamilyen úton-módon, vagy valamilyen eséllyel legalábbis, magunk szereztünk tapasztalatot. Hosszú történelmi előzménye van a hitetlenségünknek. Mert a tudás hatalom, és a hatalommal vissza lehet élni. És amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. A hit tartalmát pedig sokszor és sokféleképpen forgatták ki, mindenki a maga javára. Most akkor csak azért fenyegetnek a pokollal, hogy jól megrémítsenek, és fizessem az eladósodott egyház befejezetlen építkezéseit, vagy valóban létezik a pokol?
Összemosódott ez már a reformáció idejében is. Aztán jött Luther, aki a Szentírás alapján próbálta kideríteni, hogy mi az, ami még igaz, és mit kevertek bele érdekből. Aztán jöttek a racionalisták, akik már a Szentírást is manipulációnak tartották, és csak a kézzelfogható, tudományosban akartak hinni. Aztán az ő elveik is csődöt mondtak, és most ott állunk, hogy mindenki azt hisz, amit akar, és teljes a káosz, mert már semmit sem hiszünk, semmiben sem bízunk. „Én azt hiszem, iszom egy csésze kávét…” De még ebben sem vagyok biztos…
Vissza kell térnünk oda, hogy valami biztosat mondjunk. Van értelme annak a kérdésnek, hogy „mit higgyen a keresztyén ember.” Mert ha nem mondjuk ki, konkrétan, pontokba szedve, ha nincs nyelve a hitnek, akkor összemosódik minden, akkor megfoghatatlan lesz, ködös, és ezért támaszt sem ad, megoldást sem ad az ember életében.
A hit nyelve fontos. Legalább olyan fontos, mint a formális matematika nyelve, vagy a filozófia szakkifejezései, vagy az anatómia és a jog latin szavai. A hit nyelve azt írja le, hogy az ember hogyan kerül kapcsolatba Istennel. Az egyik ilyen szakkifejezése a hitnek „Isten ígérete”. „Mindazt, amit Isten az evangéliumban nekünk megígért”. Ahol csak „elcsendesedünk”, ahol csak a tudat kikapcsolásával meditálnak, ott nem jelenik meg a hit nyelve, és ott Isten konkrét ígéreteiről sem beszélnek.
A hit nyelve más szóval a dogmatika. A dogmatika az embernek az a próbálkozása, hogy Isten ígéreteiről beszéljen, és a korábban kapott ígéreteket generációról generációra átadhatóvá tegye. Nem elég, ha nekem van egy istenélményem, mert a hit nem individuális jelenség, hanem azoknak is szól, akik körülöttem élnek, az utánunk jövőknek is szól. Az élményt nem lehet továbbadni. Kizárt dolog, hogy valaki, aki nem volt ott, nem látta, nem hallotta Isten jelenlétét, ugyanúgy tudjon beszélni róla, mint akinek Isten kijelentette magát. Mózes gyerekei nem tudtak a szemtanú szemével beszélni az égő csipkebokorról, és azt sem tudták, milyen érzés félmilliós tömeg előtt ráütni egy egyszerű bottal a sziklára, hogy abból víz fakadjon. De az eseményt, annak értelmét, és a népnek szóló üzenetet, konzekvenciákat tovább kellett adni valahogy, és ezért megjegyezték, lejegyezték Mózes történetét. És ezt mondták tovább évezredeken keresztül.
Ugyanúgy mi sem voltunk ott, amikor Jézus halála pillanatában elsötétedett az ég, megrendült a föld, kijöttek a sírokból a halottak, és kettészakadt a kárpit a Szentek Szentjében. Nem voltunk ott, amikor a mennyből hang hallatszott, hogy „Ez az én szeretett Fiam, benne gyönyörködöm”. Élmény volt azoknak, akik ott voltak, de nem az élmény a fontos elsősorban, amit nekünk is át kéne élnünk, hanem Isten ígérete. Mit mondott Isten azokban az órákban az övéinek? Mi olyat mondott, amire magunktól soha nem jönnénk rá? Mert ha rájöhetnénk, nem kellett volna az égből megszólalnia.
Kívülről szólalt meg akkoriban is Isten ígérete, az egész világ számára: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ez az, amit továbbadhatunk. Isten üzenetét. Isten magyarázatát, amit a kegyetlen történethez adott. Nem úgy kell érteni Krisztus halálát, hogy „Lám, nem éri meg jónak lenni, mert úgyis kivégeznek!”, hanem úgy, hogy „Ember! Szeretlek! Magam jöttem közétek, erősen magamhoz kötöttelek benneteket, olyan erősen szeretlek, mint a halál. A halálba is utánatok megyek, hogy semmi le ne győzhessen titeket! Megmentelek, megváltalak, kihozlak az életre! Megígértem! Így éld az életedet, hogy ebben mindig bízhatsz!”
Isten adhat apró jeleket, hogy eligazodjunk itt az életben, hogy kitől fogadjuk el ezt a sokszor továbbadott, némiképp már el is torzult üzenetet. Vannak ma is hűséges emberei Istennek, akik igyekeznek tisztán őrizni ezt a kincset. Az apró jelek mellé, amiket Istentől kapunk, amit nevezhetünk bizonyítéknak, amit saját szemünkkel láttunk, sok tudást kell átvennünk a többiektől.
Nem úgy van a hit, hogy mindenki maga eljuthat egy olyan tökéletességre, tisztaságra, hogy már maga is hozzáfér a teljes információhoz, amit Isten mondani akar. Nem úgy van a hit, hogy ha elég mélyen beleásom magam, akkor már szemtől szembe beszélgethetek Istennel, és Isten egyszerűen mond nekem ezt vagy azt. A hitbéli tökéletesség azt jelenti, hogy együtt vagyunk képesek meghallani Isten ígéretét, hogy bízunk egymásban, és a sok kis apró töredéket, amit ki-ki kapott, össze tudjuk állítani egy egységes egésszé.
Mit higgyek? – Teszem fel a kérdést, amikor csatlakozom egy hívő közösséghez. És akkor ők elmondják a saját hittapasztalataikat, elmondják a gondosan őrzött hagyományt, amit őseiktől vettek át, és én is hozzáteszem azt, amit frissen átéltem.
Olyan ígéretekről van itt szó, amit földi módszerekkel még vizsgálni sem lehet. A mennyei világ akaratáról, a pokol valóságáról, Isten mindenütt jelenvaló erejéről, és a jövőről, az utolsó időkről, amikor rendeződik minden. Ezekről csak az tud mondani valamit, aki már járt ott, akinek van rálátása, ráhatása ezekre. Csak Isten jelenthet ki ezekről igazságokat. És ezeket a kijelentett igazságokat össze kell foglalni a hit speciális nyelvén, ezek össze vannak foglalva a hit speciális nyelvén.
Egy rövidebb keretbe, aztán egyre szélesebb, bővebb keretekben. És nem választhatom meg tetszés szerint a célomat, amire majd a Bibliát használni fogom, hanem csak azért olvashatom, hogy Istennek ezt a kijelentett szavát minél részletesebben megismerjem. A „mit kell higgyen a keresztyén ember” kérdés védelem, nem kényszer. Hogy el ne veszítsük Isten évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt meghallott és megértett ígéreteit. Ezért aztán nem is annyira Istenben hiszünk, hanem Istennek hiszünk.