21. Mi az igaz hit?
Az igaz hit ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentett.
Ám egyúttal szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által,
hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz, ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.
Míg az ember el nem kezd tudománnyal foglalkozni, addig nem különül el egymástól így az ismeret és a bizalom. Addig egyszerűen benne élek a világban, érzékelem a világot, és aszerint bízom vagy nem bízom abban, amit tapasztalok.
De a teológia az évszázadok során külön túrára indult a filozófiával, mégpedig olyan filozófiával telítődött, amely az elméletet részesítette előnyben a való világgal szemben. Minél absztraktabb volt valami, minél inkább „elszakadt e földi világ porától”, annál többre becsülték. Ez valahol a görög értékítéletből fakadt, amelyik az arisztokratikus életet többre tartotta a kétkezi munkánál. A földműves, iparos munkát alantasnak tartották, és azért igyekeztek művelődni, hogy attól minél inkább elszakadjanak. El egész az ideák tökéletes világáig, amelyik már nem keveredik a földivel.
Maga a tudás, az elméletalkotás volt számukra üdvözítő. A filozófus igyekezett függetleníteni magát az őt érő hatásoktól, hogy objektíven szemlélhesse tudományát, az egész világot. Ezt a rideg, logikai következtetéseken alapuló elméletalkotást vitték át aztán a teológiába is, és Isten vizsgálata ezek után úgy történt, mintha mikroszkóppal vagy távcsővel figyelnék Őt meg, és próbálnák leírni a hit összefüggéseit, szabályait. Ismeret.
Nem volt ez mindig így, de mikor a Heidelbergi Káté keletkezett, ez a fajta száraz teológizálás nagyon elterjedt volt. Ezért emlékeztetni kellett arra, hogy nem mi vizsgáljuk Istent, hanem Isten vizsgál bennünket: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni” (Zsolt 139,1-6).
Ugyanis a hit görögül, a pisztisz (πίστις) jelent hitet, de bizalmat, hűséget is, meggyőző erőt, kezeskedést, ígéretet, szövetséget, szerződést, valaminek a hiteles voltát, felelősséget, bizonyítékot, valamire rábízott titkot, és bizalmas ügyet. A régi szóban még érezni lehet az elmélet és az alkalmazás összefüggését. Azért vizsgálom meg az elmélet ellentmondásmentességét, hogy aztán megbízhassak benne, rábízhassam magam. Azért keresek bizonyítékot, hogy maradéktalanul bízhassak az ígéretben. Azért ismerek meg mindent, amit Istenről az evangélium által tudni lehet, hogy ezentúl Isten része legyen az életemnek, számoljak vele, úgy éljek, hogy amit „vasárnap” megtudtam, annak hétköznap is teljes valósága, ereje van.
Nem csak ismeret, hanem szívbéli bizalom is.
Mára viszont azt lehet tapasztalni, hogy éppen az ismeret értékelődött le. A bizalom kiépítésére törekednek a legtöbb vallási közösségben. Ehhez remek pszichológiai eszközök is rendelkezésre állnak. A lélektani ráhangolódás, hogy kedvesek legyünk, örömöt sugározzunk azok felé, akik jönnek a gyülekezetbe. Finom ételek egy szeretetvendégségen. A közös étkezés mindig erősíti a bizalmat. Lelki énekek. Olyan lelki énekek, amelyek nem a gondolatot helyezik előtérbe, amelyik nem ad mérlegelési, döntési lehetőséget, amiben nincsenek megfogható állítások, hanem csak képlékeny, visszautasíthatatlan érzelmek, nehogy nemet mondjon rá a páciens, mielőtt végeznénk az „evangelizálásával”. Egy adott érzésre hangolnak rá ezek az énekek. Sokszor elismételve szinte beleringatják az embert az Isten, a közösség és az egymás iránti bizalomba, kötődésbe. Érintések, szeretetnyelvek, gesztusok.
Mire az ember felocsúdna, már része a közösségnek. És akkor mondanak valami elméletet is. De legtöbbször csak ezt az egy mondatot: Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz, ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.
Ez hangzik aztán el evangelizációkon, tanmeséken keresztül, modern példázatokon. Ezt dolgozzák fel „munkáltatással”, mindenféle kreatív foglalkozással, animátorok terelgetik e felé az egy mondat felé az embereket, és újra meg újra elismétlik, hogy már pusztán az, hogy szeretve érzed magad ebben a kis vallásos csoportban, azt jelenti, hogy neked bűnbocsánatod van. Befogadtunk, nem közösítünk ki, tehát üdvösséged van.
Érezhető, hogy itt valamit útközben nagyon elfelejtettünk. A végállomásra csak a mozdony futott be, és ottfelejtették valahol a szerelvényt.
Nem több ez így, mint manipuláció. Ugyanis az evangélium teljes üzenete, és Isten konkrét szavai, vezetése nem véletlenül előzi meg a bizalmat! Ha nem engedik az embert gondolkodni, vizsgálódni, megismerni a rendszert, ahová csatlakozni akar, akkor nem más ez, mint manipuláció. Azelőtt láncolják magukhoz az embert, mielőtt eldönthetné, hogy ez jó-e neki, vagy nem, hogy egyetért-e ezzel vagy nem, hogy el tudja-e fogadni ezeket az elveket, és tud-e ilyen szabályok szerint élni.
A helyes megoldás az, amikor ismeret van előbb. Mégpedig nagyon részletesen. Az sem baj, ha valaki még „hitetlenül” elolvassa az egész Bibliát, mielőtt rábízná az életét. Mit is ír a Káté? „… szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által”
A Szentlélek, tehát maga Isten ébreszti bennem a bizalmat, az evangélium által. Istennek a Szentírás alapján hirdetett élő szava által ébresztett bizalomról van szó. Istennel beszélgetek, Ő érint meg, Ő „animál”, terelget. Maga Krisztus fogad be az Ő asztalközösségébe. És Ő nem kéri, hogy olyasmiben bízzak meg, amit nem értek, amiben nem tudom, hogyan lehetne megbízni. Ő nem kezd el hajszolni, nyomni, hogy „csináld!!!”, mielőtt elmondaná, hogy mit is kéne csinálnom, és én szívből igent nem mondanék rá.
A hit egy folyamatosan épülő kapcsolat köztem és Isten között, amiben Isten az aktív, aki a vasárnapi és a pillanatról pillanatra történő igehirdetés által konkrét dolgokat mond el magáról, rólam, a világról, én pedig próbálom hallani, érteni Őt, és a felismert igazságok alapján élni az életemet.
Aki ilyen kapcsolatba kerül Istennel, Jézus Krisztus által, mert csakis Őbenne lehetséges ez, az üdvözül. Nem azért, mert mi erre képesek volnánk, hanem azért, mert Isten elvégzi ezt a munkát bennünk az utolsó napra.
Bízhatunk benne, hogy bár valódi teljesítményekről van itt szó, mégsem rajtunk múlik, mert Isten nekünk ajándékozza, hogy sikerüljön.