20. Ugyanúgy üdvözül-e Krisztus által minden ember, ahogyan Ádám által elveszett?
Nem.
Csak azok üdvözülnek, akiket Isten igaz hit által Krisztusba oltott, s akik az ő jótéteményeit elfogadják.
Mondok egy szót: predestináció. És most elszakadok a történelemtől, Kálvin értelmezésétől, (Augustinus értelmezésétől), Kálvin értelmezésének átértelmezésétől a református orthodoxiában, az erre adott válaszoktól evangélikus és katolikus oldalról, a baptista, metodista és más egyházak alternatíváitól, és attól is eltekintek, hogy milyen szemmel néznek ezekre a vitákra az ateisták, akik nem bíznak másban, mint a becsületes elporladásban biológiai halálunk után.
Predestináció, azaz előre kijelölt végállomás az ember életében. Furcsa érzés. Ezek szerint amikor az ember létrejön valahol, akkor az Úristen beleülteti egy fülkébe, és mire életünk végére érünk, kiderül, hogy egy hegyi felvonóban utaztunk-e, ami a mennybe vitt fel, vagy egy bányaliftben, ami a pokol mélyére szállított. És akárhogy kapálózunk, nem kerülhetünk át a másik pályára? Valami nem stimmel ezzel a képpel. Próbáljunk jobbat alkotni.
Kezdjük az elején…
Krisztus által van vigasztalásom. Van megoldás a halálra, tehát üdvözülök. Bármiféle baj is érne, a végső állapotom az öröm, a megkönnyebbülés, a szabadulás, az erő, az alkotás, a boldogság, a szent közösség, a tisztaság, egyszóval az üdvösség.
Én ezt hiszem, mert engem megszólított az evangélium. Hallgattam Isten szavát, amit a Szentlélek segítségül hívásával a Szentírásból hirdettek nekem, és valóságosan éreztem, hogy Isten jelen van, hogy Krisztus maga megszólított isteni hatalmával, és ígéretet tett nekem, hogy elvisz az üdvösségig.
De vannak itt a földön emberek, akik nagyon a szívemhez nőttek, akiket nagyon szeretek, akik nélkül nem lehet soha teljes a boldogságom. Ugyanúgy üdvözül-e Krisztus által az az ember is, akit én szeretek, ahogyan Ádám által elveszett? Automatikus-e Krisztusban az üdvösség? Akkor is örülhetünk majd együtt, ha embertársam, barátom ateista? Hogy a többi vallást ne is említsem… Megértettem az előbbi kérdésekből, hogy egyedül Krisztus által van üdvösség. Velük mi lesz? Üdvözülnek-e a zsidók a maguk módján, ha Krisztust elvetik? Üdvözülnek-e a muszlimok, ha Krisztust csak embernek tartják? Üdvözülnek-e a távolkeleti meditációkban bízó emberek, ha Krisztusról hallani sem akarnak? Ott lesznek-e mellettem, amikor Krisztus mennyei asztalánál fogunk ülni boldogan?
Nem. Ha Krisztust elutasítják, nem lesznek ott. Most már bátran idézhetek a Szentírásból, mert tudjuk, hogy csakis onnan tudunk biztosat Isten ígéreteiről. És, meg kell mondanom, a Szentírás nem valami szelíd könyv. Nem csak az Ószövetségben vannak durva részek, hanem az Újszövetségben is. Jézus Krisztus nem az a szelíd, aranyos, ártalmatlan, tehetetlen, (gyáva?) alak, akit az egyházak sokszor megfestenek, hogy beédesgessék az embereket a templomokba. Mondják, nem szabad a híveket megbántani egy prédikációban, csak kellemes, csak szép, csak örömteli dolgokat szabad mondani. De, ha valóban Isten üzenetét akarjuk hirdetni, akkor nem válogathatunk az Ő szavai között. Ott pedig vannak ilyenek: „Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Mt 24,40-41). Ezek Jézus szavai. Lesz, aki üdvözül, és lesz, aki nem üdvözül. Benne marad a kárhozatban. Akinek soha nem adatik megoldás. Aki nem menekül meg.
Nem a kárhozat borzalmairól akarok beszélni. Jézus is csak annyit mond a kárhozatról, hogy „ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás”. Azt mondja, olyan, mint a „gyehenna”, a városszéli szemétégető, „ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el”. Ennyit elég tudni róla, hogy ne akarjunk oda kerülni.
De én nem fogok oda kerülni, mert … miért is?
Fontos ezt tisztázni. Nem azért, mert mostantól fogva csak jót cselekszem. Bár, esküt tettem, hogy mostantól fogva jót igyekszem cselekedni. Nem azért, mert egy intenzív rábeszélés után Krisztus mellett döntöttem. Bár, döntöttem teljes szívemből Krisztus mellett. Hanem hogy is mondja a Káté? „Csak azok üdvözülnek, akiket Isten igaz hit által Krisztusba oltott, s akik az ő jótéteményeit elfogadják”.
Nem árt itt egy kis nyelvtani elemzés. „Csak azok üdvözülnek, akiket…” Akikkel Isten cselekszik valamit. Azok üdvözülnek, akiket Isten kezébe vett, és mint vesszőket, Krisztusba beoltotta. Akik összeforrtak Krisztussal, és Őbelőle nyerik az életüket, akik már nem is léteznek többé önmagukban, mint szőlővesszők a szőlőtőn. Akik elfogadják Krisztus jótéteményeit, akik merik kinyújtani a kezüket azért a kenyérért, amit Krisztus ezekkel a szavakkal nyújt át: „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik”.
Csak azok üdvözülnek, akik kinyújtják a kezüket, és elfogadják Krisztus értük hozott áldozatát. De az ember keze, amivel ezt el tudná fogadni, azaz a hite, olyan, mint abban a bibliai történetben a sorvadt kezű emberé (Mk 3,1-6). Ott az ember a zsinagógában, de míg Jézus nincs ott, hiába is próbálja ez az ember kinyújtani a kezét. Ha a rabbi maga mondaná, hogy „Állj ki középre!”, „Nyújtsd ki a kezedet!” – szegény ember megszégyenülne, mert nem tudná megcselekedni a kapott parancsot.
Csak ha Isten megcselekszi velünk, hogy hitet ad, és mi hitünk karját kinyújtjuk Jézus Krisztus ruhájának szegélye felé, akkor oltatunk be Krisztusba, akkor tudunk elindulni az üdvösség felé. Akkor tudjuk ünnepélyesen is megvallani döntésünket, és elkezdeni a jó, Isten akarata szerinti cselekvést.
Mindenestül Isten cselekvése ez az életünkben. És azokéban is, akik mellettünk állnak. Azokéban is, akiknek mi hirdetjük az Isten Igéjét, és látszólag a mi szavaink hatására térnek meg. Valójában az történik, hogy mi szólunk, és Isten megáldja a mi hatástalan, üres szavainkat. Ő maga lép be a beszélgetésünkbe, és adja a hitet, felébreszti őket, hogy nekik is legyen hitük kérni, elfogadni az üdvösséget. Egyedül Istené a dicsőség.
Ez pedig azt jelenti, hogy az üdvözül, akinek ezt Isten megadja.
És igen, akinek nem adja meg, azért mi a szívünket-lelkünket is kitehetjük, azért az életünket is adhatjuk. Akinek nem adja meg, azt még a legalázatosabb toleranciával sem lehet rábeszélni, és nincs az a büntetés, az a nevelési módszer, az a motiváció, ami ezt emberileg el tudná érni. Isten pedig mindenható, tehát nincs okunk feltételezni, hogy ha Ő akarná, akkor ne tudná üdvözíteni ezeket az embereket. Ezek szerint nem akarja. Az Ő titka, hogy miért nem akarja, és mi ennél többet nem kérdezhetünk.
Persze, abból még, hogy valaki teljesen istentelen életet él, semmiféle elhamarkodott következtetést nem szabad levonnunk. Ott van a keresztre feszített lator intő példája. Az utolsó pillanatban is meg lehet térni, és szólhat egy rablógyilkoshoz is az evangélium élete utolsó órájában: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43).
Mit tehetünk? Hálát adhatunk azokért, akiket Isten hit által már beoltott Krisztusba, és együtt imádkozhatunk a többiekért, hogy szeretetünk mentén előbb-utóbb rájuk is kiáradjon Isten kegyelme, üdvözítő szava.