Mi magunk meg tudunk Istennek fizetni?
Mi magunk semmiképpen.
Ellenkezőleg: napról napra növeljük bűnünket.
Próbáltál-e már kibékülni valakivel, aki igazán fontos volt neked? Nem fordult-e elő, hogy bárhogy mozdultál, csak egyre jobban elmérgesedett a viszony? Ha beszélgetni akartál vele, végig azt kereste, melyik pillanatban tudna lerázni. Ha ajándékot vittél neki, azt mondta: vidd innen, azt sem tudod, mire van szükségem! Ha bocsánatot kértél tőle, azt mondta: ezt már hallottam! Ha megpróbáltad megmutatni, hogy értékes vagy a számára, akkor ő megvetően nézett vissza: ne légy olyan nagyra magadtól, nélküled is boldogulok! Ha imádkozni próbáltál érte, és ő megtudta, haragosan közölte, hogy: te csak ne imádkozz értem!
Mondhatom, hogy az ilyen ember engesztelhetetlen, és elítélhetem érte, keresztyén reflexekből, hogy meg kellene bocsátania. De én nem hiszek az ilyen kikényszerített megbocsátásokban. Mint az óvodában van szokásban egyes helyeken, hogy egyik gyerek gyűlölettel, féktelenül ütni kezdi a kis gyámoltalan, visszahúzódó másikat. Megesik az ilyesmi. De aztán odamegy az óvónéni rendet tenni, egymás mellé állítja a két gyereket, majd az agresszívre ráparancsol, hogy: „most siiimooogAAASD MEEEG!!!!!” A gyerek pedig még tesz két-három mozdulatot, amit lehet akár simogatásnak is értelmezni, de ha akarom, ezek is ütések, és ezzel le van rendezve a konfliktus. Kikényszerített megbocsátás.
Ha nem engedünk közel magunkhoz valakit, akkor az azért van, mert a lényében, a legbelső lényében van valami eredendően visszataszító. Tudjuk, érezzük, megtapasztaltuk, hogy csak ideig-óráig tudja leplezni magát, aztán kilátszik a gyíkbőr. Hiába veszi fel a legszebb ruháját, igyekszik jól viselkedni, ha az nem legbelülről fakad, akkor minden mozdulatának van valami mellékíze. És előbb-utóbb elfárad, nem tud többet uralkodni magán, és akkor robban a helyzet.
Kiengesztelhetjük-e Istent mi magunk? Semmiképpen sem, mert belül olyanok vagyunk, mint valami utálatos űrlények. Bármit is készítünk, és minél inkább szívből jön ez, annál inkább benne van az utálatosságunk. És Istennek, ahelyett, hogy kártérítésként, áldozatkét el tudná fogadni, vissza kell utasítania, mint valami romlottat, ami az Ő tisztaságához nem méltó. Csak megbántjuk Őt, azokkal a tökéletlen, hibás, ártó ajándékokkal, amiket próbálnánk készíteni Neki. Csak fárasztjuk Őt.
„Halljátok az Úr igéjét, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora népe! Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az Úr. – Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, a bárányok és a bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést! Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm én, terhemre vannak, fáraszt elviselni. Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom előletek a szemem; bármennyit is imádkoztok, nem hallgatlak meg benneteket, hiszen a kezetekhez vér tapad! Mossátok tisztára magatokat!” (Ézsaiás 1,10-16).
Így kell érteni ezt, hogy napról napra növeljük bűnünket. Nem mintha erkölcsileg, etikailag nézve semmi jót ne tudnánk tenni. Rengeteg jót cselekszünk, naponta. De az igazán szívünkből fakadó cselekedetek, ahol összhangban vannak az ösztöneink, indulataink, vágyaink, céljaink, viselkedésünk, mozdulataink, mimikánk, szavaink, imádságunk és minden cselekedetünk, egyéni és közösségi viszonyokban is, azok rendszerint mélyen el vannak süllyedve valamiféle lelki mocsárban. És minél többet mocorgunk, ficánkolunk, annál mélyebbre kerülünk eredendő és elkövetett bűneink fogságába.
„Mossátok tisztára magatokat!” – mondja Ézsaiás. Valamikor 700 évvel Urunk Jézus Krisztus születése előtt. „Jöjjetek, szálljunk most perbe egymással! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú” (Ézs 1,18) – mondja Ézsaiás ugyanott.
Reménytelen csapdába kerültünk. Az Úristen irgalmas, szeretne kimenteni minket onnét, de igazságának eleget kell tennünk. Mi pedig próbálkozunk. Meg kell próbálnunk először egyedül jóvá tenni. Mindent meg kell próbálnunk megtenni, hogy Istenünket kiengeszteljük, hogy befogadjon minket, levegye rólunk haragját. Ha nem tettünk meg mindent, ha nem ajánlottuk fel Neki önmagunkat egészen, nincs jogunk vallásról beszélni.
De látnunk kell, hogy ez nem elég. Át kell esnünk ezen a keserű tapasztalaton, hogy minden emberi erőfeszítésem, és a legnagyobb jószándékom sem elég, hogy Isten szeretetét kivívjam. Más lesz itt a megoldás. Jézus Krisztus lesz a megoldás. És ez majd az emberi megbékéléseket is más fénybe helyezi. De erről a Káté a későbbi kérdésekben beszél.