10. Büntetlenül hagyja-e Isten ezt az engedetlenséget és lázadást?
Isten rettenetesen haragszik mind az örökölt, mind az általunk elkövetett bűnök miatt,
és igazságos ítéletével időleges és örök büntetéssel sújtja a bűnt, amint meg van írva: „Átkozott, aki nem tartja meg ennek a törvénynek az igéit, és nem aszerint cselekszik!”
Sokan mondják, lelkészek, prédikációkban is, hogy ők nem hisznek a haragvó Istenben. Mondják, hogy az Ószövetségnek még kezdetleges istenképe volt, a valamikori viharisten szelídült meg kissé, de az Újszövetség mutatja fel igazán Isten indulatát, Krisztusban, aki olyan szelíd volt, hogy még az ellenségeiért is imádkozott.
Van egy ilyen szelekció az emberben. Megválogatja aztán az Újszövetség lapjait is, és a Jelenések könyvét is csak óvatosan olvasgatja, és nagy fenntartásokkal. Hajlamos az ilyen ember például Jungra hivatkozni, aki mélylélektani okokat sejtett a véres, ítéletes képek mögött. Nem, hát Isten jó, Isten szelíd, Isten szeret, akkor ez biztosan nem Istentől van! Isten nem haragudhat!
Most azokról ne is beszéljünk, akik Istent olyan távolra helyezik, hogy semmiféle hatást nem tulajdonítanak neki, hanem mindent az emberre fognak, vagy a természetre, vagy a vakvéletlenre.
Én hiszek Isten haragjában. Sokszor érzem Isten haragját. Vitathatatlanul érzem az Ő haragját. Nem csak úgy, hogy történik velem valami rossz, és akkor „kivetítem” (ismét egy pszichológiai fogalom… de szeretjük a hitet elpszichologizálni). Hanem hiszem, hogy Isten szól hozzánk, és tudatja velünk, hogy bizony, ez most Tőle jött. Isten haragszik, tesz valamit, ami nekünk fáj, nagyon fáj, végzetesen fáj, és közli, hogy ezt Ő tette. Az általunk elkövetett bűnökért, és azokért a bűnökért, amiket úgy örököltünk össze, őseinktől, szüleinktől, munkatársainktól, és főleg, főleg… kiemelten! egyházunkból.
Isten rettenetesen haragszik ránk azokért a bűnökért, amiket egyházi vezetőink elkövettek, és igazságos ítéletével időleges és örök büntetéssel sújtja a bűnt. És mi kapjuk a csapásokat. Valahogy úgy van ez, mint a mi kis Magyarországunkban. Valahol kis ketrecünkön kívül a hegyekben nyitnak egy aranybányát, feltöltenek egy tárolót ciánnal, és ha átszakad a gát, akkor nem csak azok pusztulnak, akik okozták a bajt, hanem azok is, akik a folyó alatta lévő szakaszán élnek.
Őseink, vezetőink, és különösen egyházi vezetőink nagy terhet hordoznak. Ők a „gát”, ami az ördög támadását, a ciánáradatot vissza kell, hogy tartsa. Pásztori feladat ez, súlyos, erőt próbáló feladat. De ha ők megszakadnak bele, akkor a gonosz ereje átárad ránk. Az ügymenetekben, a fegyelmezésben, az igehirdetésben, minden egyes mozdulatban. És mi, kiszolgáltatott emberek, átitatódunk a méreggel, és bűnösök leszünk mi is.
És akkor Isten jogos ítéletét fogjuk hordozni.
Különös íze van Isten ítéletének. Mert nem egyszerűen annyi, hogy kártérítést kell fizetnem, és le van tudva. Nem csak büntetés, amit kibírok, és vége van. Hanem átok is. Az átok valami egészen mély dolog, maga a halál. Az átok fölött nincs hatalmam, nem tudom kontrollálni. Nem tudom megoldani, kezelni. Teljesen Istentől függ, hogy mikor veszi le rólunk, mikor ad kegyelmet. Ha ad… Az átok az az életérzés, ami a horrorfilmeket hatja át. Amikor a halál szaga bekúszik életünk minden ízébe. Amikor nem tudunk úgy nyúlni valamihez, hogy az meg ne égetne, fájdalmat ne okozna. Nekünk és másoknak. Amikor minden jó szándékunk végül rombolássá lesz. És végül már levegőt venni sem érdemes.
Van Istennek haragja. Ha személyesen én magam nem is érdemeltem ki, de ha van bennem együttérzés, ha közösségben vagyok a többiekkel, ha nem tagadtam meg azokat, akiktől az életemet kaptam, akkor el kell ismernem, hogy együtt, jogosan hordozzuk Isten haragját, átkát. Márpedig nem tagadhatom meg őket, mert akkor magamat tagadnám meg.
Isten törvénye érvényes ma is, ma is szeretnünk kellene egymást. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” – mondja Jézus (Jn 13,34). És ha nem tesszük, Isten átkát vonjuk vele magunkra. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” – olvassuk egy sorral lejjebb János evangéliumában. Ha pedig nem szeretjük egymást, senki sem fogja tudni, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Vagy ha mégis nagy szájjal világgá kiabáljuk, hogy keresztyének vagyunk, Krisztust hirdetjük, és közben öljük egymást, akkor Jézust járatjuk le, Isten szándékait hazudtoljuk meg. És akkor még annál is jogosabb Isten haragja és átka, mint azelőtt.
De van ebben az egész szörnyű helyzetben mégis egy halvány vigasztalás. Hogy Isten ebben a helyzetben is szól hozzánk. Haragosan, hidegen, de mégis Ő szól hozzánk. És mi válaszolhatunk Neki. Szabad észrevennünk, hogy Ő haragszik. Nem kell a minden áron való pozitív gondolkodással Őt elhessegetni, hanem minden egyes szavát, figyelmeztetését szeretettel ölelhetjük magunkhoz, mert nem ok nélkül szólít meg. Mennyei Atyánk átka is szeretetéből fakad. Ez még nem az utolsó ítélet, amikor már örökre minden úgy marad. Az átok érzésében ott van a Szentlélek is velünk, aki nógat, kényszerít arra, hogy imádkozzunk. Hogy mégis Istenhez forduljunk és kegyelmet kérjünk Tőle. Mint Jákób, aki egész éjszaka birkózott „Valakivel”, Istennel, és amikor veszített, akkor megragadta Istenét, és el nem engedte addig, míg meg nem áldotta őt.
Birkózunk, szenvedünk, talán haragszunk is néha Istenre, hogy miért így rendezte az életünket. Kétségbeesünk, csalódunk Benne, és tévedünk. Átok alatt hibákat követünk el, és még nagyobb átkot érdemlünk ki vele. Végül mégis leborulunk az Úr előtt, és megvalljuk Neki, hogy „Csak Te menthetsz ki, Uram, a halálból!”
És várunk… Reménységgel várunk… Mert tudjuk, hogy van megoldás. Jézus Krisztusban adatott nekünk a megoldás. Valódi megoldás adatott.