9. Nem jogtalanság-e az emberrel szemben, hogy Isten a törvényben teljesíthetetlent követel tőle?
Nem,
mert Isten úgy teremtette az embert, hogy teljesíthette azt.
Az ember azonban, az ördög felbujtására, vakmerő engedetlenséggel megfosztotta magát is, utódait is az isteni adományoktól.
Nem jogtalanság ez a kérdés, hanem nagyon is jogos. Milyen jogon követeli meg Isten az embertől, hogy legyen kifinomult érzéke Isten terveire és embertársa szükségleteire? És milyen jogon követeli meg Isten az embertől, hogy ezeknek maradéktalanul eleget is tegyen?
Ha elkezdjük olvasni a Bibliát, rögtön az elején egy furcsa jelenségre figyelhetünk fel. A hétnapos teremtéstörténet az első, amivel találkozunk. A történet szép, kerek. Szépen, rendben halad napról napra. Aztán az első fejezet hirtelen véget ér a 6. napon. Mielőtt belekezdene a hetedik napba, a Biblia jelzi, hogy most már a második fejezet kezdődik. A Teremtés hetedik napja és az ember teremtésének személyesebb leírása, az édenkerti történet már a második fejezet.
Persze, amikor a héber Bibliát eredetileg összeállították, ez a fejezetbeosztás még nem volt ott, mindössze az egyes felolvasandó szakaszokat határolták erre szolgáló jelzésekkel. Ráadásul a nagyobb szakaszhatár a két teremtéstörténet közt volt. Az 1500-as évek terméke ez, hogy a hetedik napot különválasztották. De jól tették. Ezzel az apró átcsoportosítással gazdagodott az édenkerti történet. Ugyanis rájöhetünk ebből, hogy Ádám és Éva az örök vasárnapban élt. Mai szavainkkal élve. Persze, akkor az Úr napját még szombatnak nevezték, ami a pihenésre utalt.
Megteremtette az Úristen az emberpárt, elhelyezte egy kertben, ahol az ember úgy őrizte és művelte azt a kertet, hogy az számára örök felüdülés, pihenés volt. Ádám néven nevezte az állatokat, tehát valamelyest gondoskodott is róluk, foglalkozott velük, „őrizte” őket. Éva pedig a világtörténelem első gyümölcskertésze volt. Körbejárt a kertben, és ha kellett, gondozta a gyümölcsfákat. Teljes örömmel.
Így éltek ezek ott ketten, teljes harmóniában, tevékenyen, de élvezték a munkát, mert életük minden napja az Úr napja volt, az alkotással töltött pihenés ideje, amikor a „törvény” teljesítése maga a semmivel sem pótolható örömforrás. Időről időre meg is ajándékozták egymást azzal, ami a kezük alatt született. És ez végtelenül jólesett nekik. De el is voltak határolva a munkaterületek. Túl sokat nem szóltak bele egymás ügyébe. Így aztán ki is tudtak teljesedni egymás mellett, és ki is egészítették egymást. Embertársa volt ember az embernek.
Ez volt a „törvény”, amit az Úristen megkövetelt az embertől, amikor megteremtette őt. És ez a világ még nem ismerte a bírói tisztet. Nem volt benne a „jó és rossz tudása”. Mivel nem vétkeztek, nem is kellett ítélni. Volt „józan ítélőképességük”, előre tudták, mit kell tenniük, hogy minden tökéletesen működjön. Ahol pedig nincs bűn, nincs is szükség ítéletre, büntetésre. Ott nincs szükség a „jó és rossz tudására”.
Az első emberpár olyan bölcsesség birtokában volt, amit semmi más nem biztosíthat, csak az Istennel való tökéletes egység. Isten jelenléte.
De volt egy ismeret, egy pozíció, ami kezdettől fogva a Sátán kiváltsága volt. A vádlóé. Az a feladat, hogy megkeresni a hibát a rendszerben, megkeresni a hibát az emberben, ezt felmutatni, és megtenni a hivatalos feljelentést. Fontos pozíció ez. Ha nem volnának ügyészek ma a világon, akkor szabadon garázdálkodhatnának a bűnözők, nem volna, aki tisztázza az ügyeket, és kivonja őket a forgalomból. Valójában az Úristen sokféle bölcsességet teremtett az Édenkertbe, és ezek mindegyikéből szakíthatott az ember, és megteremtette a vádló fáját, a hibakeresés fáját is. Ez is egyfajta bölcsesség, ami az Úristen mindentudásához tartozik.
Akarsz-e olyan lenni, mint Isten? – kérdezi a kígyó. Mert a kígyó is bizonyos értelemben Isten képére lett teremtve! Nem teljes képére, hanem egy töredéket megkapott belőle. Mondhatni, a kígyó Isten-töredék. A törött dolgok pedig veszélyesek, mint a legszebb kristálypohár cserepei is… Isten képes felfedezni mindenben a rosszat. Ő átlát minden szitán. Előle semmit sem lehet elrejteni. Isten tudja, ha elkövettünk valami bűnt, ha áthágtuk a törvényét. És Isten ítél. A Sátán bizonyos fokig igazat mondott, amikor azt mondta: egyvalami hiányzik még belőletek: nem tudtok hibát keresni, nem tudjátok megvizsgálni magatokat, egymást, hogy jók vagytok-e vagy rosszak. Nem tudtok önmagatok ellen ítéletet hozni. Nem tudjátok egymást halálra ítélni! Legyetek olyanok, mint én, olyanok, mint Isten!
Így került bele a világba az első törvénysértés, amikor az ember ellopta Istentől a vádemelés, ítélkezés bölcsességét. Azonnal ítéletet is hozott önmaga fölött az ember: szégyenkezni kezdett meztelensége miatt, és fügefalevelekből ruhát készített magának. Az örömteli alkotást felváltotta a félelem az ítélettől, és onnantól belépett a világba az a mentalitás, amelyik bottal akarja kikényszeríteni a gyümölcsfából a termést.
Az ítélkezéssel már be is lépett a halál a világba. Mivel nem az Úrnak ajánlotta fel többé az ember a munkája gyümölcsét, nem is várhatott érte olyan örömöt, amit csak akkor érezhetünk, amikor az Úrnak ajándékozunk valamit. Hanem mindent méricskélni kezdtek, értékelni, értékteleníteni. Egymást is értéktelennek tartották. És saját önbecsülésük is megszűnt, cserébe ki-ki saját mentalitásának és korlátainak megfelelően próbálta azt a másikon bevasalni.
Hirtelen kiestek a vasárnapi időből is, és elkezdték beosztani egymás idejét. És azóta sosincs ideje az embernek. Örök hétköznapjait éli, rohanásban, vagy unalomban. Elveszítette az ember önmagát, és elveszítette azt az ajándékidőt is, a vasárnapot, amibe Isten őt teremtette. A rövid határidők egész egyszerűen lehetetlenné teszik az alkotást, mert ahhoz a végtelen perspektívájára volna szükség. A folytonos ellenőrzés pedig már azt sem engedi, hogy belekezdjünk valami felemelőbe, mert sosem tudhatjuk, mikor rángatnak ki onnét. Ez pedig előidézi azt a se ide se oda állapotot, amit unalomnak nevezünk.
Az Úristen pedig kiűzte az embert arról a helyről, ahová már egyáltalán nem volt való. De a hét egyik napját kijelölte emlékeztetőül. Ahol gyakorolhatjuk, hogy kik lehetnénk Őelőtte életünk minden napján. Ahol az Ő Lelke által vehetjük újra meg újra az Ő kegyelmét, hogy mégiscsak valahogy nyomokban megérezzük az Ő eredeti tervét. Hogy legyen erőnk évekig, évtizedekig, egy életen át táplálni a reményt.
Van egy szent napunk, amikor tanulunk bízni Urunkban, és megtanulni, hogy Ő nem ítélő Isten elsősorban, hanem kegyelmes Isten, aki magára vette az összes vádat, a halálos ítéletet, aki megtöretett. A mi töredékes ajándékainkat, áldozatainkat pedig szeretettel fogadja. Olyan Istenünk van, aki minket, töredékes embereket, szeretettel befogad, és teljessé, egésszé tesz. Hogy mi is befogadhassuk egymást szeretettel. Gyógyító, egésszé tevő szeretettel.