8. Annyira megromlottunk tehát, hogy minden jóra képtelenek, de minden gonoszságra kaphatók vagyunk?
Igen,
hacsak Isten Lelke újjá nem szül minket.
Nagyon éles kijelentés ez: „minden jóra képtelenek, de minden gonoszságra kaphatók vagyunk”. Semmi jót nem tudunk csinálni. Minden egyes mozdulatunk csupa gonoszság. Igaz lehet ez?
Volt egy kedves római katolikus pap munkatársam, barátom. Nem szeretem az elméleti teológiát, a tankönyveket, sokkal szívesebben kérdezek élő embereket, akikben működik ez a teológia, akik rászánták valamiféle teológiára az életüket. Az ilyen emberek hitelesek. Ha van is köztünk teológiai vita, végül elsimulnak a különbségek, és meg tudunk egyezni. A könyvekkel nem lehet megegyezni, mert nem látni a felszíni gondolat mögé. Az élő embernél utána lehet kérdezni, hogy ő hogy érti, egy teológiai szakkifejezés hogyan hordozza az életét, hogyan vezet el egészen az alapokig, Krisztusig. Ezért mondom, volt egy kedves katolikus pap barátom, akivel beszélgettünk egyszer a jócselekedetekről, a gyónásról, az erkölcsi tisztaságról.
Én református hitvallással állítottam ezt, amit a Káté is mond, hogy képtelenek vagyunk bármiféle jóra, hacsak… De ez a „hacsak”, ez a feltétel mindenestül Isten kezében van, 100% kegyelem. Ő pedig azt mondta, hogy az ember azért nagyjából-egészében jó. A legtöbb ember jó. Időnként vétkezik ezt-azt, ezekkel kell elszámolnia Isten előtt, ezeket meggyónja, és akkor ismét tiszta. Akkor odajárulhat a szentáldozáshoz. Ő azt mondta, az ember uralkodhat magán, kifejleszthet erényeket. És ha gondolatban eszébe is jut valami, ha nem jut el a szavakig, cselekedetekig, akkor nem vétkezett. Hajlamért nem lehet az embert elítélni, csak azért, ha nem uralkodott a hajlamain, szabadjára engedte azokat, és ezek cselekedetként kárt okoztak.
Különbség van köztünk. Próbáltam megérteni, próbáltam őt faggatni, hogy mi is van az ő álláspontja mélyében. Úgy tűnt, hogy számára értelmetlennek, félelmetesnek tűnik a mi hitvallásunk! Folyton a jót tenni, folyton előrelátni, hogy mire lesz szükség, beállni Isten láthatatlan akaratába, és még gondolatban sem térni ki onnan egyetlen pillanatra sem! Mert ha nem így teszünk, az kárhozatot érdemel! Hát nem, ez nem lehet elvárás – gondolta ő. Isten nem várhat el olyasmit az embertől, amit az ne tudna megcselekedni. A világi törvényeknél is úgy van kialakítva minden, hogy jobbára egyszerű legyen a jogkövetés. Ha sokan tartják be a törvényeket, akkor a rendőrségnek csak egy-egy elszórt esetben kell intézkednie, és akkor rendet tud tartani. Akkor a törvény be tudja tölteni nevelő funkcióját is. De ha hirtelen hoznának egy olyan törvényt, amit senki sem tud megtartani, akkor tömegessé válnának a jogsértések, és kicsúszna az állam kezéből a hatalom. Logikus, ha a katolikusok úgy határozzák meg a „bűntelenség” fogalmát, hogy azt a közönséges, hétköznapi ember minden további nélkül meg tudja tartani. Csak ilyen súlyos esetek szakítják el az embert az áldozástól, hogy emberölés, házasságtörés, stb… Erre pedig igazán lehet valami ráhatásunk!
És mit állítunk ezzel szemben mi? Az Isten Országa egy nagyon érzékeny valóság. A legkisebb hiba, a legkisebb tévedés, még a gondolatban elkövetett hiba is sérti Isten rendjét. Mint egy nagy szövet, ami jön ki a szövőgépből, és ha támad rajta egy hiba, a következő sorban az megsokszorozódik. A világ Isten szőtte szőnyeg, és mi jó esetben látunk valamit a visszájából. De legtöbbször csak saját életünk fonalával vagyunk elfoglalva, ami kifakul, göböződik, el is szakad néha, amit az Úristen megcsomóz ilyenkor.
Amit elkövettünk, már nem lehet visszacsinálni. Örökre ott marad beleszőve a történelem szövetébe. És a legbosszantóbb az, hogy nem ismerjük a mintát! Bármi, amit saját akaratunkból elkezdünk fonni, az Isten akaratával megy szembe. Nem mutat jól a mi kis önhatalmú, primitív alkotásunk az Ő nagy terve kellős közepén.
A különbség köztünk és a katolikusok közt abban van, hogy ők a törvény elvárását teljesítik, vagy egészítik ki a kegyelemmel, és úgy járulnak az oltárhoz. Fontos ez is, hogy darabokra ne hulljon a világ rendje! Mi is fontosnak tartjuk a törvényes rendet! De mi ezen felül Isten akaratába szeretnénk belesimulni. Ez van a mi hitünk középpontjában. Amikor az Úr Asztalához járulunk, tudjuk, hogy eleve reménytelen saját erőből, saját tudásunkkal Isten akaratát teljesíteni, és még csak azt sem vesszük észre, hogy hol csúsztunk ki abból. Semmi érzékünk nincsen rá!
Valami nagy csodának kell történnie, hogy elkezdjünk apránként, itt-ott valami jót cselekedni. Látni kellene a szőnyeg színét! Érezni a ritmust, ahogy a megfelelő helyre beilleszkedünk, hogy Isten dicsőségéből ábrázoljunk ki itt-ott valamit. Elbújni a rejtett oldalra, amikor valamelyik másik szálnak kell a felszínen maradnia, és a megfelelő pillanatban odaállni, bátran tenni, ami épp ránk van osztva.
Újonnan születni, mintha soha semmi meg nem tört volna az életünkben, ha semmi sem szakadt volna szét. Gyönyörködni abban az akaratban, abban a célban, amit az Úr rendelt a mi életünknek, mert akkor tudunk a leginkább kiteljesedni. Akkor az Ő semmihez sem hasonlítható dicsősége fog rajtunk is átragyogni, és hasonlókká válunk ahhoz, ahogy a megdicsőülés hegyén Urunk is, de Mózes és Illés is ragyogott.
Sokkal több ez annál, hogy megtartjuk-e a Tízparancsolatot! De nem elvárás, hanem olyan csoda, amihez csak a feltámadás csodája mérhető.
„hacsak Isten Lelke újjá nem szül minket”.
Az emberiség egy nagy, koszos, kavargó folyó. És ismét olyan tisztává kell válnunk, mintha a földből előbukkanó forrás volnánk. A nagy örömhír az, hogy Isten Lelke így képes újjászülni minket! Isten Lelke által megjelenik bennünk valami szép, kristálytiszta forrás, ami szép lassan elmossa, kitisztítja a többit, a régit, amire már nem lesz szükségünk. Isten Lelke látást ad, ritmusérzéket ad, és erőt ad, hogy bele ne szakadjunk a lehetetlenbe!
De éppen azért, mert ezt magunktól nem tudjuk megcselekedni, úgy állunk oda az Úr Asztalához, hogy imádkozunk ezért az újjászületésért, imádkozunk azért, hogy Isten Lelke minél inkább vegye birtokba az életünket. Nem megtisztult emberként, hanem „amint vagyok”, odaállunk, és a kenyérben, borban az Ő erejét kérjük, hogy cselekedje meg velünk ezt a csodát.