29. Miért nevezik Isten Fiát Jézusnak, azaz Üdvözítőnek?
Azért, mert ő szabadít meg bűneinktől,
és mert üdvösséget másnál sem keresni nem kell, sem találni nem lehet.
Most némiképp zavarban vagyok. Mert a mi gondos és figyelmes Káténk itt átugrott valami lényegeset. „Miért nevezik Isten Fiát”… Kit? Hát Istennek van fia? És ha neki van fia, akkor ők úgy ülnek ott egy asztalnál, mint apa és fia egy vacsoránál? Akkor két istenünk van? És Isten Fiának is lesz majd egyszer saját fia, és akkor Istennek unokái is lesznek? Netán felesége is van, és anyja is? Vajon genetikailag kell érteni ezt? Istennek emberi génjei vannak?
Most nekikezdhetnék idézni valamelyik dogmatika könyvből, amelyik a Szentháromság szerkezetét próbálja valahogy rendszerbe foglalni, taníthatóvá tenni. De ezzel nem érnék el túl sokat, mert végül is a Szentháromságtant úgy lehet a legjobban összefoglalni, hogy „Nem tudjuk. Titok.” Valami olyasmi van ott, amit emberi logikával, filozófiával nem sikerült körülírni, mert folyton ellentmondásokba, paradoxonokba ütköztünk. A három az egy. Eljutunk idáig, aztán széttárjuk a kezünket, és jobb híján valami szép, bőrkötéses, kézzel írott pergamenre véssük a kutatási eredményeinket. Legalább esztétikai mivoltában utaljon valamelyest Isten tökéletességére, akit bármilyen gondos filozófiával sem tudunk megközelíteni.
Próbáljuk meg inkább a tapasztalatok felől megközelíteni ezt a témát. Volt egy nép, amelyik a többi néptől eltérően, lehetségesnek tartotta, hogy a világ Teremtője, a Mindenható Isten legyen közvetlenül a vezetője, az uralkodója. Különös hit. Még különösebb, hogy ezt közösségben tették és remélték. És ez a hitük a legkisebb mértékben volt magánügy. Politikai ügy volt. Mintha rendeznénk ma választásokat, és volna egy olyan lehetőség, hogy nem is a piros párt, nem is a zöld, nem a kék és nem a sárga, hanem Isten maga legyen a vezető. Bemennék a szavazófülkébe, és odatenném az X-et abba a sorba, ahol az van írva, hogy „Isten, személyesen”. És onnantól Isten mondaná meg, hogy milyen technológiát használhatnak a mezőgazdaságban, hol parcellázzanak fel új területeket, hová telepítsék az új üzemeket, mit termeljenek, mennyit adózzanak belőle, és mit tanítsanak az iskolákban. Isten elé kellene járulni, ha panaszunk van valaki ellen, és Isten szabná ki a büntetéseket, a letöltendőt, és a ledolgozandót. Isten adná az állampolgárságot, azoknak, akiknek Ő jónak látja, és megfosztaná az állampolgárságtól azokat, akiket Neki tetszik. Isten kötné egybe a házasságokat, és Ő is választaná szét az egymáshoz nem illő embereket. Istennél volnának az anyakönyvek, a születési, a házassági, és a halotti is. Ő rendelkezne az öröklésről, és a nép megmaradásáról. A szomszéd népek ellen Isten vezetné a hadjáratokat, és Ő biztosítaná a védelmet is a támadások ellen.
A közvetlen demokrácia mintájára mondhatnánk ezt közvetlen teokráciának. De, valljuk be, ez ebben a formájában ábránd. Kizárt dolog, hogy egy nép minden tagja minden fontos döntésében tapasztalhatná Isten jelenlétét, és Tőle pontos útmutatást kaphatna. Nem az Édenkertben élünk, ahol Isten még az alkonyati szélben járt-kelt az emberek között. Kell valami intézmény, ami képviseli Isten jelenlétét és akaratát a nép között. Egy Mózes, egy Szent Sátor. Mózes bemegy a Szent Sátorba, leborul, és könyörög Istenhez, hogy szólaljon meg egy-egy nehéz ügyben. Mózes alázatosan vár, míg egyszercsak megérkezik Isten válasza. És Mózes akkor ezt nagy hálával megköszöni, kilép a Sátorból, és kihirdeti a népnek. Képviseleti teokrácia. „És így szóltak Mózeshez: Te beszélj velünk, és mi hallgatni fogunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!” (2Móz 20,19).
Később bírákat választottak, akik ismerték Isten törvényét, és annak akár erővel is érvényt tudtak szerezni. Ugyanígy, ha ellenség támadta meg az országot, Isten nevében fegyverbe szólíthatták a harcképes férfiakat, és ők vezették a felszabadító harcokat. Szabadítók voltak ilyen értelemben ezek a bírák. Isten vezetését követve biztosították a népnek azt a szabadságot, amit maga Isten kívánt megadni nekik azon a földön, ahová letelepítette őket. Ez is Isten szabadító erejének egyfajta képviselete volt a nép között.
Vagy ott voltak a rabbik később, amikor már összeállt a szent iratok gyűjteménye, akik arra esküdtek fel, arra szánták az életüket, hogy a Szentírás betűjét olvasva, imádkozva találják meg Isten jelenlétét és válaszát az adott kérdésekre. Odamegy az egyszerű ember, aki Isten jelenlétében ügyetlenül mozog, és megkérdezi a rabbit, hogy „Mondd, mit tegyek, mert…”, és itt elmeséli azt az abszurd helyzetet, amibe került. Isten pedig válaszol, miközben a rabbi nem tesz mást, mint értelmezi, magyarázza a Szentírást. Nem is annyira az írásmagyarázó az, aki Isten jelenlétét képviseli, hanem az Írás maga.
És ott volt a Jeruzsálemi Templom, a szentély, a főpapok, az áldozati kultusz. Fontos volt ez is, mert maga a Templom is, a szertartásaival együtt, a rendszeresen visszatérő ünnepeivel, Isten jelenlétét képviselte a nép számára. Isten jelenlétében pedig tisztázni lehetett a rágalmakat, igazságot lehetett szolgáltatni eldönthetetlen ügyekben, bocsánatot lehetett nyerni a végérvényesen elrontott dolgokra, megadatott az újrakezdés lehetősége, a befogadás, a megbékélés. Istent bizonyos értelemben „szaván lehetett fogni”. Isten megígérte népének, hogy velük lesz, ha ők megtartják a törvényeit. És azt is ígérte, hogy átok alá kerül az, aki megszegi a törvényt. És itt adatott egy hely, ahol az ember megvallhatta Isten iránti hűségét – már azzal is, hogy Isten előtt vallotta meg hűtlenségét –, és akkor megszabadult az átoktól. A szabadító Isten szimbóluma volt a Templom és a kultusz.
Három tisztség: királyi, prófétai és papi tisztség rajzolódik ki ezekben a szerepekben. Három oldalról kapta a nép a védelmet, hogy Isten jelenlétében meg tudjon maradni. De, mint minden emberi próbálkozás, ez is gyakran eltorzult. Isten helyett önmagát kezdte képviselni, és így elzárta az Istenhez vezető utat a nép elől is. A királyok olyan harcokba bocsátkoztak, amit Isten nem bízott rájuk. A bölcsességet képviselő írástudók mindenféle szőrszálhasogatásba fogtak, és nem az emberek szabadításán munkálkodtak, hanem csak még nagyobb terheket tettek rájuk. A templomi kultusz kiüresedett, és csak az esztétikai elemeire figyeltek oda, de eltűnt az odaszánt élet, az Isten iránti hűség.
Érthető, hogy szabadításra volt szüksége a népnek, mégpedig mindhárom intézmény oldaláról. Újra Isten jelenlétébe kellett kerülnie a „királyságnak”. Annak az erőnek, amit ma kormányzatnak nevezünk. Isten közvetlen irányítása alá kellett kerülnie a külső és belső béke megőrzésének, a rend fenntartásának. Az „erőszakszervezeteknek”, hogy megszűnjenek az áldatlan állapotok. Másrészt Isten jelenlétébe, és irányítása alá kellett kerülnie az írásmagyarázatnak is. Hogy ismét legyen lehetősége az embernek odamenni egy bölcs, imádkozó, a Szentírást ismerő, Isten és ember közös történetét ismerő tudóshoz, és eligazítást kérni az élet bonyolult kérdéseiben. És amikor az eligazítást hallja, akkor maga Isten beszéljen hozzá. És szükséges volt az is, hogy a helyrehozhatatlan dolgokat is legyen hová letenni. Hogy legyen egy hely, ahol Istenhez való hűségünket megfogadjuk, hogy megkössük Vele a szövetségünket, hogy szembesüljünk azzal, ha megszegtük ezt a szövetséget, és legyen egy hely, ahol részesedhetünk Isten kegyelmében. A papságban is égető szükség van Isten személyes jelenlétére, mert így gyógyíthatatlan betegségek gyógyulnak, Isten teremtő, újjáteremtő ereje tud kiáradni a világra. Ember erre nem képes. Isten tevékeny, kegyelmes jelenlétére van itt szükség. Szabadítására.
A nép várta is ezt a szabadítót, és nem is ezt várta igazán. Mert amikor mi próbálunk Istenhez közeledni, ezt csak töredékes formában tudjuk megtenni. Ezek az intézmények töredékes formában működtek, és a Szentírásban le is jegyezték Isten akaratát. Ezek a mindenféle bűntől áthatott, töredékes intézmények őrizték meg Isten kijelentett akaratát. Mert az ember csak úgy járulhat Isten elé, ahogy van. És ezek a gyarló emberek feljegyeztek mindent, amit Isten kijelentésének éreztek, ahogy azt igyekeztek megérteni. Amiről érezték, hogy nem a saját vágyaik, hanem valami tiszta, mennyei szó, cselekedet, azt gondosan felírták, és őrizték évezredeken át.
Ott áll mind a mai napig az Ószövetség betűi közt, hogy Szabadító fog jönni. Aki ilyen is lesz, és olyan is. Győzelmes is lesz, akinek hódolnak majd a népek, de szelíd is lesz, aki némán tűri, amit művelünk vele. Pap lesz örökké, de mégsem a papok családjából születik. Helyesen értelmezi az Írást, mégis fölötte áll, mert Ő maga az Ige, aki testté lett. Ki érti ezt?
Mindenesetre, Mária, amikor megszületik a gyermek, Jézusnak nevezi. „Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Lk 1,30-33). „A Jézus név (a héber Jésuá-ból ered, amely a Jehósúa vagy Jósúa nevekből képzett későbbi forma) jelentése: »Az Úr az üdvösség (szabadítás)«” (Keresztyén Bibliai Lexikon).
Jézus tehát Isten szabadításának földi képviselője. Jézus a „Magasságos Fia”, azaz Isten Fia – Isten nevét nem volt szabad csak úgy, hétköznap kiejteni. Jézus Isten jelenlétének teljessége népe között. Jézus teljesítette be azt a több évezrede élő váradalmat, hogy Isten maga fog népe között lakni, és elérhetővé válik az Ő közvetlen akarata, az élet minden területén. Ez maga a szabadítás, mert Isten szabadító Isten. Ha Ő jelen van, akkor már semmi baj nem lehet. Akkor minden rendben van. „Kevésre van szükség, valójában csak egyre” (Lk 10,42).
Fia tehát Jézus Istennek, mint ahogy a királyok mind abban a korban Isten fiainak mondták magukat, akik korlátlanul cselekedhetnek Isten nevében, a Tőle kapott hatalommal. Nem kell más helyen keresnünk Isten jelenlétét, kijelentéseit, mert Jézusban adatott nekünk annak teljessége, a legkézzelfoghatóbb formában.
Persze, a dolog azért ennél valamivel bonyolultabb, mert Jézus Krisztus fent van a mennyben, mi pedig itt vagyunk a földön. De erről, a Szentlélek szerepéről, még majd a későbbi kérdésekben lesz szó.