28. Mit használ nekünk Isten teremtő munkájának és gondviselésének ismerete?
Azt, hogy ha baj ér, türelmesek, ha jó dolgunk van, hálásak vagyunk, a jövőre nézve pedig bízunk a mi hűséges Istenünkben és Atyánkban.
Tudjuk, hogy senki és semmi nem szakíthat el minket az ő szeretetétől, mert minden teremtmény annyira a kezében van, hogy akarata nélkül semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat.
Ha baj ér, először megrémülünk. Elveszítettünk valamit, aminek lennie kellett volna az életünkben. Akkor kapkodni kezdünk, mint a partra vetett hal, csapkodni, és megpróbáljuk izomból, erőből bebizonyítani, hogy ezt a dolgot mégsem veszítettük el. Minél inkább létfontosságú ez a dolog, amiben baj ért, minél közelebbről érinti az életünket, annál inkább kapkodunk levegőért. Türelmesnek lenni? Egy baleset helyszínén? Kizárt! Inkább azonnal kizökken az ember a nyugalmából, és hibát hibára halmoz, ha valami nem az életre vezető mederben történik. „Nem lett volna szabad megtörténnie” – és mi úgy viselkedünk, mintha csak álom volna, mintha nem történt volna meg.
Ebből fakad aztán az a rettenetes érzés, ami kívülről sokszor valamiféle lelkes aktivitásnak, lázas tevékenységnek tűnik. Munkamánia. Újabb és újabb célok, amik sosem valósulnak meg. Pozitív, megerősítő Igék. Magunknak és másoknak. Amulettek, talizmánok, kabalák, szerencse-sütik, babonák és a hétköznapi rituálék sokasága. Bebiztosítani magunkat abban, amit már rég elveszítettünk. Bebiztosítani magunkat a halál ellen. Minden vasárnap ott ülni a templompadban, télen-nyáron, hóban, hőségben, jó és rossz prédikáció közben, értelmesen és értelmetlenül. Mert különben elveszítjük a békességünket és nyugalmunkat.
Aztán ha valahogy megszűnik a baj, vagy megfeledkezünk róla, akkor eltűnnek ezek a vallásos mozdulatok, a kapaszkodás, és a lelkes gyülekezeti tag hátat fordít az egész közösségnek, megszűnik az adakozókedve, az aktivitása, már hirtelen nem is fontos a többiekért imádkozni. Csak használta a gyülekezetet önmaga megnyugtatására, mint gyermek a plüssállatot.
Mert nem hisz igazán Isten gondviselésében. És mivel nem hisz, igazán, mélyen, szívből és tudat alatt is, ezért türelmetlenségével ajándékozza meg a közösséget. Ha megszűnik a türelmetlensége, megszűnik a közösség is.
Mit használ nekünk Isten teremtő munkájának és gondviselésének ismerete? Azt, hogy ha baj ér, türelmesek vagyunk. Baj pedig mindig ér. De ha tudom, hogy van egy tudatosan, jól átgondolt terve az életemnek, a világnak, és ezek az események, amik most úgy fájnak, pontosan terv szerint történtek, a legfőbb Jó Isten tervének részeként, akkor el tudom hallgattatni a lehetetlenséget követelő ösztöneimet. Akkor nem az „akkor is akarom” kétségbeesett kiáltása fog szólni minden mozdulatomból, hanem az, hogy „Uram, kérlek, avass be a Te tervedbe egy kicsit, mert ezt, ami most történt velem, a Te szavad nélkül nem tudom elviselni!” „Add, hogy be tudjak állni a Te munkádba, amit most az életemben bajként érzékelek, ezzel is Téged tudjalak szolgálni.”
És Ő szól, és magyarázatot ad. Fog adni magyarázatot, mert Istenünk gondviselése nem csak arra terjed ki, hogy van-e eső, lesz-e termés, vagy egészségesek vagyunk-e, hanem arra is, hogy mi is értsük az Ő szándékait valamelyest. Isten nem csak a sziklákat képes kimozdítani a helyéről, hanem a mi egyhelyben toporgó gondolatainkat is. És akkor nem csak türelmesek leszünk, hanem a jó értelemben leszünk lelkesek. Olyan emberekké válhatunk, akik már nem menekülésből olyan aktívak, hanem akik visszanyerték lelki egyensúlyukat, és úgy segítik a körülöttük élőket.
Ha pedig jó dolgunk van? Az talán még veszélyesebb! Hirtelen elkezdünk önteltek lenni. Másokat lenézünk, hogy nekik nem sikerült, nekik nincsen. Élvezzük a hatalmunkat, hogy a körülöttünk élők kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, és vissza is élünk ezzel a hatalommal. Észre sem vesszük. Talán, ha egy pillanatra eltűnne ez a vakító dicsfény a szemünk elől, észrevennénk, hogy félnek tőlünk az emberek. Tartanak tőlünk. Igazodnak az elvárásainkhoz. Igyekeznek a mi szájunk íze szerint beszélni, cselekedni. Hízelegnek. Hirtelen megengedjük magunknak, hogy durvák, kegyetlenek legyünk a ránk bízottakkal. És ebben senki sem állíthat meg!
Nagy szükségünk van ilyenkor arra, hogy emlékeztessenek bennünket: teremtő, gondviselő Istenünk van. Meg sem mozdulhatunk nélküle! Ha véletlenül valami tiszteletre méltót cselekedtünk, azt is Neki köszönhetjük. Ő vezetett, Ő adta az erőt, Ő adta a körülményeket, a segítőtársakat, mindent. Soli Deo Gloria.
És, ha Isten dicsősége ragyog körül minket, akkor már nem is történhet velünk másképp, mint ahogy Ézsaiással történt, elhívatása pillanatában.
„Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, amint egy trónon ült. Magasztos volt és felséges; palástja betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel az arcát takarta el, kettővel a lábát takarta el, kettővel pedig repült. Ezt harsogták egymásnak felváltva: Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet! A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel. Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim! Ekkor odarepült hozzám egy szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva” (Ézs 6,1-7).
Mi pedig hálásak lehetünk. Hogy megéreztünk valamit az Úr közelségéből, dicsőséges jelenlétéből. Hálásak lehetünk, hogy nem haltunk meg, bár halálra vagyunk méltók, minden jóságunk és nagyságunk ellenére. Hálásak vagyunk, hogy az Úr elvette vétkeinket, újra meg újra elveszi vétkeinket, hogy folytathassuk azt a szolgálatot, amiben jó dolgunk van.
„ha jó dolgunk van, hálásak vagyunk”.
És, talán a legfontosabb, amit ebből a vigasztalásból meríthetünk, hogy Istennek ez az irántunk való szeretete nem valami szeszélyes, esetleges dolog, hanem örökké így is fog maradni. Ő nem hagy minket magunkra, hanem a jövőben is mindig velünk lesz. Úgy tervezi el életünket, hogy üdvösségünk lehessen. Körülményektől függetlenül tud úgy tervezni, bár a körülményeket is Ő alakítja. Sőt, még a mi ingadozó akaratunktól is tud független lenni, az Ő üdvözítő ereje nagyobb a mi vétkeinknél. Mert Ő a teremtő és gondviselő Atyánk.
Nem kell rettegnünk, és rettegésünkből valamiféle vallásos pótcselekvésekbe fognunk. De ne is bízzuk el magunkat, mintha saját erőből képesek volnánk Isten Országát vagy az üdvösséget építeni, megközelíteni. Így születik meg hitünkből a türelem és a hála. Ezért lehet szép a hívő ember.