37. Mit értesz azon, hogy „szenvedett”?
Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját,
hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa,
és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk.
Haragvó Istenünk van? Hol van akkor Isten szeretete? Nem az a szeretet, hogy soha nem bántom meg, soha semmi sértőt, semmi durvát nem teszek a másikkal, mindent elnézek neki, mindent megbocsátok? Nem az a szeretet, ha mindig a másik ember kedvére akarok tenni, ha szolgája, rabszolgája leszek – ahogy azt a közismert keresztyén tanítás szerint tenni kell? Nem Teréz anya, Assisi Szent Ferenc a példaképünk, aki lemondott egész életéről, hogy életét, szegénységét mások szolgálatára szentelhesse? Hát nem Isten is ilyen szelíd, hogy Őt követve leszünk mi is ilyen szelídek? Nem olyan az Isten, hogy én bármikor odamehetek hozzá imában, és szelíd, gondviselő tenyerében megnyugodhatok? Hogy fér bele ebbe egy haragvó Isten? Vajon nem az Ószövetség téves istenképével állunk itt szemben, amit az Újszövetség felől már nem szabad így látnunk? Hogy tudok érzelmi stabilitást nyerni egy olyan Istenhez fordulva, aki haragszik az egész emberiségre? Nem jobb volna egy olyan Istenben hinni, aki mindig tárt karokkal vár, mint tékozló fiút az édesapja?
„Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját”… „az örök kárhozattól megszabadítsa…”
Aki nem gondolt bele mélyebben, az úgy gondolja, a földrengések, vulkánkitörések, a háborúk, a világ borzalmai csak úgy vannak, maguktól. Azt mondja, Isten helye a hívő emberek lelkében, érzéseiben van. Mindenki azt hisz, amit akar, és mindenki hite addig terjed, ameddig az érzései terjednek. Tehát Isten valahol a fejében van. „Minden fejben dől el” – szokták mondani. Sokat győzködnek minket egyes teológiai irányzatok szerint, hogy ha én szelíd Istent képzelek magamnak, akkor Isten szelíd, ha haragvó Istent képzelek, akkor pedig szabad akaratom van arra, hogy „megtérjek”, újragondoljam, és ezentúl valamiféle imaginációval odaképzeljem magamnak most már „helyesen” a szelíd Istent. És akkor minden jóra fordul. Akkor lecsillapodnak az indulataim, akkor végre békességem lesz. Akiknek szelíd, gondoskodó édesapja volt, azok hamar megtalálják a „szelíd Istent”, és jó, kellemes társaság lesznek egy gyülekezetben, akiknek pedig durva, erőszakos apja volt, azoknak végig kell menniük egy pszichológiai folyamaton, hogy alkalmassá váljanak ennek a tökéletes, szelíd közösségnek a tagságára. „Minden fejben dől el” – mondja a modernkori teológia, Istenrőlbeszélés.
Aztán megszólal Isten maga. És szemére veti az embernek hitetlenségét. Valóságos aranyborjú, amit összetákolunk magunkban pszichológiából. Aranyborjú csorda! Mindenki buzgón táplálja, hízlalja a maga kis borjacskáját.
Eleve, mi az, hogy Isten csak a lelkünkben, a fejünkben van? Lássuk be, hogy a földrengés, a vulkánkitörés és a szélvihar is Tőle van. Neki hatalma van a világ minden egyes kavicsán. És amikor nem jönnek össze a dolgok, amikor elveri a jég, amikor az időjárás ilyen, vagy olyan, vagy amikor a körülmények összejátszanak, akkor jól tesszük, ha látjuk, hogy Isten keze van benne. Lehet, hogy csak meg akar óvni minket Isten valamitől, és így zárja be a rossz irányba vivő ajtókat. De az is lehet, hogy haragszik ránk. Büntet.
Mert, és ez valami egészen új a ma szokásos „keresztyénséggel” szemben, az istenkapcsolat nem korlátlan szabadság, hanem szigorú engedelmesség. Mégpedig nem az egyéni ember engedelmessége Isten iránt, hanem Isten választott, elhívott népének a közösségi engedelmessége. Az egyház engedelmessége. Ha pedig a közösségből valaki engedetlenné válik, és a közösség ezt tétlenül nézi, akkor Isten valóságos haragját tapasztaljuk meg. Nem valamiféle pszichológiai folyamat ez, hanem Isten létezik, Isten tőlünk független, szuverén akarattal rendelkezik, és Isten érvényre tudja juttatni akaratát, bárhol ezen a világon. Mi pedig nem tudunk kibújni alóla, semmiféle modernkori mágiával, gyógyszerekkel, terápiákkal, közösségi élményekkel.
Van egy klasszikus Ige, amit rendszerint félremagyaráznak. Olvassák, olvassák, a durva részeket szinte átugorják, szemérmesen szemet hunynak fölötte, és aztán pirossal aláhúzzák, kiemelik, hogy „Isten a szelíd szóban van jelen”. Mintha a többit nem Ő csinálta volna. Olvassuk most újra úgy, hogy elismerjük Istennek a jogát ahhoz, hogy haragudjon ránk, ha mi vétkeztünk. Vagy nincs joga Istennek haragudni?
„Itt (Illés) bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az Úr igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az Úr ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az Úr színe elé! És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Ekkor azt mondta neki az Úr: Menj, kelj ismét útra a pusztán át Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsí fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává magad helyett! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg őt” (1Kir 19,9-18).
„És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben.”
Elvonult az Úr, és nem volt ott az Úr. Hogy kell ezt érteni? Akkor ott volt, vagy nem volt ott? Csak ott kellett lennie, ha hatalmas erejével tördelte a sziklákat. Mégis azt mondja az Ige, hogy nem volt ott. Csak a halk és szelíd hangban.
Én úgy értem ezt, hogy kegyelmével nem volt ott az Úr. Ítéletével ott volt. Büntetésével ott volt. Kifejezte népe iránti haragját. Bemutatta erejét, és kihirdette ítéletét hűtlen, engedetlen népe iránt. De nem engedte, hogy beszéljen vele Illés. Azt mondta, haragszom, és nem állok szóba emberrel, míg véghez nem viszem azt a pusztítást, amit érdemelnek. Jaj nekünk, ha Isten így van jelen az életünkben, az egyházunkban! Mert az olyan, mintha nem volna ott. Az a kárhozat jele.
Aztán megszólal a halk és szelíd hang: Illés, neked, csak neked, itt vagyok. Veled szóba állok. A te szolgálatodat, hűségedet láttam. Téged megvigasztallak. Legyen ennek pecsétje, hogy most is szolgálatot bízok rád. Nem egyedül leszel, hanem látom azt a hétezer hűséges embert is, akik kitartottak az üldöztetések között. De a haragom megmarad. Iktasd be ezt a három embert, hogy hatalmat kapjanak, hogy visszaéljenek a hatalmukkal, és egymásnak büntetésül legyenek. Olyan világ lesz választott népem között, amilyen szélvihar, földrengés és vulkánkitörés közben szokott lenni. Csak az igazak menekülnek meg.
Csoda, ha Illés is fél? Palástjával takarja el az arcát. Azzal, amelyikkel a Jordán vizét is ketté lehetett választani. Isten Lelkének erejével tudja csak arcát eltakarni Isten jogos haragjától. Mert ő sem tökéletes, valójában ő is hűtlen. Épp abból a pusztából érkezett, ahová meghalni ment el, mert feladta a harcot, az igehirdetés, a bizonyságtétel harcát. Angyalnak kellett őt felüdítenie, megvigasztalnia, talpra állítania, hogy egyáltalán ide, a hegyre fel bírjon jönni.
Illés kövön sült lángost kapott, hogy legyen ereje megállni az Úr előtt, és közbenjárni népéért. Szinte az Úrvacsorát látom magam előtt. Mert az is. Üzeni Illésnek: érted elhordozta valaki Isten haragját, hogy te össze ne roskadj alatta. Neked megadatik, hogy talpra állj. Te állhatsz a barlangban, védett helyen, míg elvonul a sok csapás, és csak akkor fogsz Isten színe elé állni, amikor szelíden szól hozzád.
Mi is kapunk ebből a lángosból. Jézus Krisztus megtöretett testéből. Aki az Ő testét eszi, az Ő vérét issza, az Ő nevét viseli az egész világ előtt, életével, beszédével, aki Róla tesz bizonyságot, és nem hajt térdet mindenféle bálványok előtt, az kap erőt az erő feletti úthoz, hogy Isten színe elé állhasson, és hallja az Ő halk és szelíd hangját. Az kap menedéket, míg elvonulnak a csapások. Jézus Krisztusban van menedékünk. Mert azóta már tudjuk, hogy Ő hordozta el helyettünk, méltatlanok helyett Isten jogos haragját. A szélvihart, földrengést, vulkánkitörést, háborúkat, gyűlöletet, éhínséget, betegségeket, mindent, ami valaha sújtotta az emberiséget, és ami még bármikor ezután jöhet. Helyettünk, akit fáradt, kimerült pillanatunkban megszólított az Úr egy küldötte, és Úrvacsorával kínált meg, és így visszafogadott szövetségébe. A boldog engedelmességre. Illés még nem tudta, kinek kell ezért hálát adni, mi már tudjuk. De valójában ma is minden ugyanúgy történik, mint régen.
Add, Urunk, nekünk kegyelmedet! Tisztíts meg minket, hogy igazak legyünk előtted! Ajándékozz meg minket azzal, hogy téged szolgálhassunk örökké!