35. Mit jelent az, hogy „fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától”?
Azt, hogy Isten örök Fia, aki valóságos és örök Isten, és az is marad, Szűz Mária testében és vérében, a Szentlélek munkája által valóságos emberi természetet vett magára,
mert így lehetett Dávid valóságos utódja, s embertársaihoz mindenben hasonló, kivéve a bűnt.
Amikor Lukács úgy döntött, hogy gondosan utánajár Jézus Krisztus történetének, elindult, és felkereste a gyülekezeteket, a még élő szemtanúkat. De lehetett már útja előtt is sok olyan emléke, amit Márk vagy Máté, de Pál apostol sem írt le. A zsidók nem tartották a nőket hiteles tanúknak, törvény szerint nem sokat számított a szavuk, így az először készült evangéliumokba jellemzően nem kerültek bele olyan részletek, aminek kizárólag asszonyok voltak a szemtanúi.
Feltűnő, amikor Pál levelében sorolja a tanúkat: „Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is” (1Kor 15,3-8). És hol marad a magdalai Mária, akit feltámadása után Jézus elsőként nevén szólított? Hol van édesanyja, Mária, és a többi asszony, akik Húsvét hajnalán kimentek a sírhoz, és ott találkoztak a feltámadott Jézussal? Pál szerint őket nem kell felsorolni, mert asszonyok, és nem számítanak hiteles tanúknak.
Az ötezer ember megvendégelése után így maradt ránk a megfogalmazás, hogy hányan voltak a tömegben: „Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva” (Mt 14,21). Ötezer jogképes, tanúképes ember volt tanúja a csodának. Ezt akarja Márk és Máté mondani ezzel, hogy csak a férfiakat számolja meg. A szavahihető embereket számolja meg, hogy alátámassza az evangélium hitelességét.
Ősi probléma, hogy ha a Bibliából akarjuk felépíteni az életünket, akkor mi az, ami kötelező ránk nézve, és mi az, ami csak kulturális sajátosság, és nyugodtan ott hagyhatjuk, ahol van, a 2000 évvel ezelőtti közel-keleti kultúrában. Szólhatnak-e, tanúskodhatnak-e, hirdethetik-e tanúként Jézus Krisztus evangéliumát a nők a gyülekezeteinkben? Azoknak mondom, akik távolról látják az egyházat, és ezt a kérdést anakronisztikusnak tartják: bizony mind a mai napig vannak olyan hivatalosan elfogadott(!) kegyességi irányzatok még a mi Magyar Református Egyházunkban is, ahol megtiltják a női lelkészséget, a nők presbiterségét, vagy a nők jogát, hogy igemagyarázatban, jogi döntésekben a gyülekezet ügyeihez hozzászóljanak. A nőknek más „nemes” szolgálatokat jelölnek ki, úgymint gyermekfelügyelet, takarítás, betegápolás, teremdíszítés, tésztagyúrás és lekvárfőzés.
Hála Istennek, ma már nem kell találgatnunk, mert Lukács már a maga idejében megválaszolta ezt a nehéz kérdést. Lukács volt az első, aki az európai emberekre alkalmazta az evangéliumhirdetést, a gyülekezetépítést. Nálunk nincs különbség a nők és a férfiak szavahihetősége, jogképessége között. Ugyanannyit ér a nők szava, mint a férfiaké. Akkor is, ha a férfiaknak mélyebb a hangja, és nagyobb az ökle. Az európai ember különösen is érzékeny a gondolatra, az igazságra. Az európai ember nem kivégzésekkel és bosszúval szervezi a társadalmát, hogy a harci képességek és a nyers erő tenné vezetésre alkalmassá az embereket. Hanem nálunk a stratégia, a szervezés, az átgondolt tervek, az alkotókészség, az intuíció, a jó szándék, a kommunikációs készségek, és a szeretet, főleg a szeretet kell, hogy meghatározza a fő vonalakat. A nyers erőnek pedig ebbe kell beilleszkednie, eszközként. Ebben pedig semmi olyan nincs, amire a nők ne volnának ugyanúgy képesek, mint a férfiak.
Lukács átlépi a földrajzi határokat, és elsőként tekinti a nőket ugyanolyan értékes tanúknak, mint a férfiakat. Egyáltalán nem tesz közöttük különbséget. És így az események, emlékek, bizonyságtételek egész sora nyílik meg előtte. Isten, és Jézus Krisztus új arcát látja meg, és mutatja meg nekünk is. Amihez addig korlátolt kulturális megrögzöttségek miatt nem tudtak hozzáférni.
Lehetséges, hogy Jézus más-más megítéléséhez ezek a kulturális határok is hozzájárultak. Aki figyelmen kívül hagyja a nők bizonyságtételeit, mást fog hinni, és látni Jézusból. Talán épp istenségéből veszít sokat…?
A hatodik hónapban pedig Isten elküldte Gábriel angyalt Galilea egyik városába, Názáretbe egy szűzhöz, aki a Dávid házából származó József jegyese volt. A szűznek pedig Mária volt a neve. És hozzálépve így szólt az angyal: Üdvöz légy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! Mária megdöbbent e szavakra, és fontolgatta, mit jelenthet ez a köszöntés. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan lehetséges ez, mivel én férfit nem ismerek? Az angyal így válaszolt neki: A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiút fogant öregségére, és már a hatodik hónapjában van az, akit meddőnek mondanak, mert Istennek semmi sem lehetetlen. Mária ezt mondta: Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint! És eltávozott tőle az angyal (Lukács 1,26-38).
A világ legcsodálatosabb eseményének egyetlen szemtanúja van, maga Mária, akivel ez megtörténik. Isten a földre szállt, emberré lett, és megszületett egy olyan társadalomba, ahol ezt a történetet jog szerint üres fecsegésnek tartották. Mint a feltámadásnál: „A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik” (Lk 24,10-11). Talán még maga Mária is elhitte, hogy ő csak egy nő, és nem tudhatja. Igyekezett meghúzni magát, igazodni a többiekhez, nem mondani senkinek, ki ne közösítsék azért, hogy olyan határokat lép át, amit a tradíció nem engedhet meg. Még neki is erőt kellett kapnia a Szentlélektől, hogy végül mégis merje elmondani valahogy Lukácsnak, és mi most olvashassuk az evangéliumban. Ő is ott volt, abban a „felházban”, ahol Pünkösdkor megérkezett a Szentlélek, és lángnyelvek alakjában szétoszlott az apostolokra. Ő is kapott erőt a bizonyságtételre, és más emberré lett, bátor tanúvá, meri megosztani a világgal a legmélyebb, legrejtettebb titkát. Találkozását az élő Istennel.
Mi pedig meggazdagodtunk az ő igehirdetése által. Így tudhatjuk, hogy Isten emberré lett. Tökéletes emberré. Bűntelen emberré. Sérülékeny emberré. Halandóvá. De, akin keresztül mégis áramlik Isten gyógyító ereje ebbe a világba. Jézus olyanná lett, mint mi vagyunk, mert ha Őhozzá tartozunk, rajtunk keresztül is áradnak a világba a gyógyító erők. És mégsem volt olyan, mint mi, mert csak Ő fogantatott a Szentlélektől, hogy az eredendő bűn, amit generációról generációra továbbörökítünk és gyarapítunk, ne érintse őt. Hogy ne legyenek rajta azok a repedések, amik a mi életünket keresztül-kasul átszelik, amin keresztül beszivárog mindenféle kísértés, és végül bűnt fogan bennünk. Mi nem tudunk ellenállni, mert már úgy születünk, hogy nem vagyunk egészen épek. De Jézus tökéletes volt, hogy győztesen tudjon végigmenni ezen az életen, egész a kereszthalálig. És mert tökéletességével képes volt kiállni minden kísértést, mennyei Atyja mindent visszaadott neki, amit az Ő országáért vívott harcban fel kellett áldoznia. Azaz, feltámasztotta az örök életre.