34. Miért nevezed őt „mi Urunknak”?
Azért, mert saját tulajdonává tett minket azáltal, hogy testünket-lelkünket a bűntől és az ördög hatalmából megváltotta, mégpedig nem holmi ezüstön vagy aranyon, hanem az ő drága vérén.
Szoktam hallani ilyen liturgiai fordulatokat, hogy „A mi Urunk Jézus Krisztus nevében ámen”. Így leírva nem is látszik, hogy miért hozom szóba. A kapkodás miatt jutott eszembe, ahogy végigfut az illető ezeken a szavakon: „AmiUrunkJézusKrisztus”, szinte így egyetlen szóba sűrítve. Mintha csak egy címer volna, ahol megfér egymás mellett bárány és zászló, két könyv és pálmafa, főnixmadár, amint a tűzben is elég, de vérével is táplálja a fiókáit, fölötte a nap, alatta az írott Ige: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Ránézek, és azt mondom: ezek mi vagyunk! Így mondják ki egyetlen lélegzetre is imádságban, prédikációban ezt az összetett szót, egyetlen címerbe foglalva: „AmiUrunkJézusKrisztus”, anélkül, hogy a szavakat egyenként végiggondolnák. És annyit jelent ez ilyenkor, hogy „Ezek mi vagyunk”. „Otthon vagyunk ebben a szent térben és szent időben.”
Ugyanígy hallom imádságban sokszor, gyakorlott hívő emberektől: „Uramén”… És itt következik a gondolatok hosszú sora, a mi lelkiállapotunk, amivel Isten előtt meg akarunk jelenni, a kéréseink, vágyaink, hálaadásunk, a mi kis ügyeink, amivel küzdünk ebben az életben. Meg is szólítok valakit, de azon gyorsan átszaladok, mintha csak valami díszítőelem volna az ő rangja, hogy megérkezzek a mondat legfontosabb szavához: „ÉN”.
Te miért nevezed őt „mi Urunknak”? Azért, hogy megteremtsd vele a szakrális közeget, amiben aztán jól érvényesítheted az akaratodat? Azért, hogy saját ügyeidet, céljaidat, vágyaidat kegyességbe csomagold? Vagy van ennek a szónak, hogy „mi Urunk” valami konkrét jelentése, értelme, amit ilyenkor mindig figyelembe kellene vennünk?
Úr az, aki uralkodik. Induljunk ki ebből. Aki uralkodik, annak pedig országa van, birtoka, ahol parancsokat oszt, és az alattvalói végrehajtják ezeket a parancsokat. Ennyiben különbözik az Atyától, mert apja a legkisebb gyermeknek, a csecsemőnek is van. Az apa gondoskodik azokról, akikért felelősséggel tartozik, otthont biztosít nekik, táplálja őket. Az Úr viszont parancsol és elvárja a parancsok teljesítését.
Jézus Krisztus Úr. Ez pedig azt jelenti, hogy Neki országa van, mi részesei vagyunk az Ő országának. Ő tervez, építi az Ő országát, és ebbe az építkezésbe minket is bevon.
Itt most két, viszonylag jól elkülöníthető dologról beszéltem. Az egyik az, hogy van Isten Országának egy medre, általános rendje. A legjobban a szeretet nagy parancsolatával lehet ezt összefoglalni, ahogy a Káté is mondja a 4. kérdés-feleletben: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”
Vagy ide sorolhatjuk a „Lélek gyümölcsét”, Pál apostol galatákhoz írt leveléből: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23).
Ha az Úr Jézus nem szól, hogy valami konkrét feladatunk volna, akkor nincs más dolgunk, mint hogy megmaradjunk ebben a mederben. Azon belül pedig szabadon élhetünk, alkothatunk, küzdhetünk a magunk és mások életéért. Van úgy, hogy az Úr elvezet minket egy tágas legelőre, és egyszerűen engedi, hogy ott jól érezzük magunkat, és szinte nem is vesszük észre, hogy amit a magunk örömére alkotunk, azzal valójában az Ő országát építjük.
A másik dolog, amit itt meg kell említeni, hogy Jézus Krisztus úgy Úr, hogy Ő az Ige, aki testté lett, és aki mind a mai napig szól hozzánk. Isten szava, aki nem csak az általános kereteket jelöli ki az életünkben, hanem sokszor konkrét vezetést, konkrét feladatot is ad.
Mindnyájan tudunk arról, hogy a lelkészi hivatás ilyen hívás. Az Úr Jézus Krisztus megszólít egy gyanútlan embert, és azt mondja: „Kövess engem!” De nem csak lelkészekhez szólhat az Úrnak ilyen konkrét szava. Aki az Ő országában él, azzal megtörténhet, hogy akár hosszú éveken keresztül, akár egész életében is elkíséri így az Úr, hogy szól, konkrét gondolatokat, konkrét terveket, konkrét feladatokhoz konkrét erőt ad valamihez. Talán egy kórház alapításához, vagy valami teológiai irányzat kidolgozásához, vagy ahhoz, hogy valahogy erőt adjon az egyháznak a talpraálláshoz.
Jézus Krisztus úgy Úr, hogy Ő az Ige, aki megszólít, amikor a Szentírást az Ő Szentlelke segítségül hívásával olvassuk, tanulmányozzuk.
Ha ezeket tudjuk, már mondhatjuk: „A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében” – Őhozzá tartozva ébredünk, az Ő ügyében járunk egész nap, és az Ő ügyéért imádkozva fekszünk le este. Az Ő ügyéért álmodunk éjjel, és az Ő ügye miatt forgolódunk álmatlanul. És amikor imádkozni kezdünk, akkor így szólítjuk Őt meg: „Uram, Te vagy, aki előbb voltál minden gondolatomnál. A Te gondolatodban születtem meg, és Te rendeltél arra, hogy ebben az életben valamit érted cselekedjek. Vezess engem a Te akaratod szerint. Szólj hozzám ma is, hogy tudjam, mi az, amiről Veled beszélnem kell most.”
Nem mindenkinek Ura ilyen értelemben Jézus Krisztus. Miért nevezed őt „mi Urunknak”? Azért, mert saját tulajdonává tett minket azáltal, hogy testünket-lelkünket a bűntől és az ördög hatalmából megváltotta, mégpedig nem holmi ezüstön vagy aranyon, hanem az ő drága vérén.
Igaz az, hogy mindenféle erők tartanak minket hatalmukban, és mi ezeknek engedünk. „Az éhség nagy úr”. Például. Vagy a félelem. A halál is fogságban tartja akaratunkat, pusztán az, hogy tudjuk, nem élünk az idők végezetéig. Különféle függőségeink. Hogy már nem fontos a szeretet, amikor arról van szó, hogy az én rendem érvényesüljön a házamban. A csapdahelyzet, ha egy vállalkozásba fogok, hogy meg kell termelnem egy adott bevételt, hogy csődbe ne menjek. És akkor életveszélyes tempót diktálok a szállítóknak, akkor kibírhatatlan munkamennyiséget teszek az alkalmazottaim vállára. Akkor adót kell csalnom, akkor mindenféle silány, romlott árut fogok árulni. Akkor rákényszerülök a hazugságra, mert annyi pénzt sehonnan sem tudnék elővarázsolni, amennyivel tartozom valakinek. És ott van az anyós, akinek elvárásai vannak, meg a gyerekek, akikért rohanni kell az óvodába. És milyen messzire kerültünk ettől az egyszerű parancsolattól: „Szeresd Istenedet, és szeresd embertársadat.”
Fogságban vergődünk, ezerféle halálerő fogságában, és egyáltalán nem természetes, hogy megvallhatjuk a Káté szavaival: „Jézus Krisztus saját tulajdonává tett minket azáltal, hogy testünket-lelkünket a bűntől és az ördög hatalmából megváltotta”. Sokan jelentik be rajta kívül a tulajdoni igényüket fölöttünk. Sokszor éppen olyanok, akik nagyon szeretnek minket…
Nagy hittel kell elfogadnunk az Ő kezéből az Ő drága testét és vérét, hogy ez a megváltás, amit Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra ott a kereszten elvégzett értünk, életünk részévé válhasson. Az Ő áldozata készen van, de nekünk abból naponként táplálkoznunk kell. Szabadulni, egyre jobban. Ez a megszentelődés folyamata. Hogy egyre jobban teljesíteni tudjuk az Ő akaratát. Az általános kereteket is, és a konkrét hívását is. Csak Ő ad ehhez erőt. Csodálatos szabadítását ma is megtapasztalhatjuk. Hogy igaz legyen, amikor így szólítjuk: Jöjj, Uram Jézus!