32. Miért neveznek téged Krisztusról keresztyénnek?
Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésében is részes vagyok, azért, hogy nevéről vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki átadjam, és hogy ebben az életben a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljak, ez élet után pedig vele együtt minden teremtmény fölött örökké uralkodjam.
Keresztyének vagyunk. Azért nem „keresztények”, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy a nyakunkban hordunk egy kereszt alakú ékszert, és ezzel kifejezzük a csoportidentitásunkat. Nem csak a keresztet, hanem magát Krisztust kell magunkon felmutatni. Ő a mi ékszerünk. „Krisztusi”, ezt jelenti az, hogy keresztyén. De hogy milyen krisztusinak lenni, az már sokszor vita tárgya. Mert Krisztus ilyen is, meg olyan is.
Emlékszem, gyermekkoromban a sétálóutcán hatalmas bronz cégéreket tettek ki a boltok fölé. Az egyik fölött egy hatalmas, súlyos cipő függött, kicsit odébb egy fésű. Találgattam, hogy a szimbólumok miféle boltot jelölhetnek. És akkor odaléptem a templomhoz, és ott meg egy feszület volt kiállítva, cégérnek. Tűnődtem rajta gyerekfejjel, hogy itt akkor vajon mit árulhatnak? Aki ide belép, vajon szenvedni fog? A szenvedés háza… A reménytelen szenvedés háza. Van ebben igazság, de Krisztus nem csak szenvedés.
A legnagyobb örömmel tanultam meg, hogy a református templomok tetején azért van csillag, hogy a szenvedés helyett az életre, Isten hatalmára, dicsőségére, szeretetére helyezze a fókuszt. Krisztus az, aki elhozta a fényt ebbe a világba. Krisztus a ragyogás, a reménység, az élet, az elvetett mag, ami hatalmas fává növekszik, és hordozza az egész mindenséget. A keresztyén ember feladata is, úgy ragyogni ebben a világban, hogy mindenki lássa, érezze Isten szeretetét. Ebben is van igazság.
Aztán nézegettem az ortodox templomok jelképeit. Zavarba ejtő, hogy ezekben a templomokban Krisztus többször is meg van festve. Ilyen alakban is, olyan alakban is. Az utolsó vacsoránál is, tanítványai körében, amikor megtöri a kenyeret, és azt mondja, „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik”. És Pantokrátorként, Mindenhatóként is a templomba belépő szemébe néz. Ő az, aki eljön ítélni élőket és holtakat. A Jelenések könyvében Ő az, aki rendet tesz ebben a felfordult, bűneitől elgyötört világban. „Ez élet után pedig vele együtt minden teremtmény fölött örökké uralkodjam” – nem áll távol a reformátori gondolattól sem a Mindenható Krisztust követő keresztyénség.
A keresztyénség nem csak szenvedés, nem csak ragyogás, nem csak uralkodás, pláne nem szimbólumok viselése. Nem elég kitűzni a zászlót, hogy aztán az Ő neve alatt folytassuk gyarló földi életünket. Aki az Ő nevét viseli, annak úgy kell járnia ebben a világban, hogy maga Krisztus ábrázolja ki magát minden mozdulatban. Hol ilyennek, hol olyannak, mikor hogyan kedves neki, hogy megmutassa magát a világnak. Még csak nem is egyszerű példakövetés! Nem „imitatio Christi” a keresztyénség.
Nehéz feladat. Teljesíthetetlen. De ehhez van egy segítségünk. Ha kezünkbe vesszük a Szentírást, és a Szentlélek segítségül hívásával olvassuk, táplálkozunk belőle, akkor az Ige elkezd történni bennünk. Akkor lehetünk Krisztus tagjává. Ez a titok, a módszer, hogy ezt a lehetetlen feladatot mégis hogyan valósíthatjuk meg. Akkor észrevehetjük, hogy már Pál apostol is ilyen értelemben volt keresztyén, nem csak az 1500-as években lett ez divat, amikor a Heidelbergi Kátét írták.
Ha magunknál hordunk egy Igét, ha elkísér minket mindenhová, akkor megkérdezhetjük Őt, Krisztust magát, hogy az adott kérdést, amivel foglalkozunk, hogyan látja. Most Pál apostolnak a Timóteushoz írt második levelének első fejezetét hordom magamnál. És ez a szakasz azt mondja, hogy hit által Krisztusnak tagja vagyok. Ezt írja Pál Timóteusnak: „Hálát adok Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan” (3-5). Hívő emberek közösségében élünk. Megemlékezünk egymásról, imádkozunk egymásért, vágyunk egymás közösségére. De tudjuk, hogy van egy mennyei Közbenjárónk, aki imádkozik értünk, és Őt is látni fogjuk egyszer, és ez minden örömünk forrása. Van hitünk. Egymást erősítjük ebben a hitben. Ezért bátran mondhatjuk, hogy Krisztus tagjai vagyunk. Én is Krisztus tagja vagyok. Név szerint, egyénileg is, ahogy Pál apostol is személy szerint Timóteusnak írja a levelet, és nem általánosan „valakit” hív hitre, hanem őt személyesen erősíti.
„és így az ő felkenetésében is részes vagyok” – mondja a Káté. Pál apostol pedig ezt így mondja, ugyanitt: „Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned” (6). És így is: „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (9). Isten kiválasztott, megszabadított, elhívott, szent, visszavonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen hívással, és ehhez az elhíváshoz kegyelmi ajándékot, valami különleges erőt ajándékozott nekünk. Krisztus felkenetésében is részes vagyok. Ez valami olyan valóság, valami kincs, ami nincs akárkinek. Ez nem olyasvalami, amit bárki felfedezhet magában. Ez adatik. A választottaknak, az elhívottaknak adatik. A keresztyén embernek adatik ez a „felkenetés”. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy különlegesek vagyunk. Hogy övéi vagyunk, és ennek jeléül van bennünk valami mennyei, valami Krisztus hatalmából és erejéből.
„azért, hogy nevéről vallást tegyek” – mondja a Káté. „Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul” (11) – mondja Pál. És ha belegondolunk, hogy Pál hogyan hirdette az evangéliumot, újra kell gondolnunk azt a lendületet, ahogy sokszor mi nekiesünk a világnak, Jézus Krisztus nevével. Nem elég annyi, evangéliumhirdetésnek, amit évekkel ezelőtt a Bécsi úti villamosmegálló melletti tömbház falára írva láttam, kék festékszóróval: „BŰNEID ZSOLDJA A HALÁL”. Ez egyszerű vandálság. Ne vandálok legyünk, amikor próbáljuk Jézus nevéről vallást tenni. Hanem tegyünk úgy, ahogy Pál mondja: „Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned” (6). Ha megtaláljuk, mi a kegyelmi ajándékunk, akkor már nem kell erőltetni semmit, nem kell falakat törni. Akkor segítségül hívjuk a kitűzött feladatunkhoz Jézus Krisztus nevét, és Ő önmagát fogja kijelenteni a többieknek. Szelíden, finoman, talpra állítja az elesettet, aki félelmében arcra borul az Úr előtt, vagy akár más erők döntik le lábáról. És nekik is azt mondja majd, mint Ezékielnek: „Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám” (Ezékiel 2,1-2). „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (7).
„magamat élő hálaáldozatul neki átadjam” – mondja a Káté. Élő hálaáldozat. Sokat gondolkodtam ezen. Az áldozat az mindig azt jelenti, hogy lemondok valamiről magamból. Az áldozat azt jelenti, hogy engedem, hogy a halál erői hassanak rám. Általában azért, mert valahol, valakinek ebből nyeresége, haszna lesz. És én neki szeretnék jót tenni. Hálaáldozat. Azt jelenti, hogy nem kényszerből adom, hanem örömömben. Szívből, szeretettel, önként. De itt van az is, hogy „élő”. Fontos ez. Nem valamiféle öngyilkos hajlamunkat éljük ki, hanem erősek maradunk, egészségesek maradunk. Törődünk magunkkal, mint Istentől kapott kincset, őrizzük az életünket. Micsoda ellentmondás! Engedjük dolgozni a halál erőit, és mégis őrizzük magunkat az életre. Ebben már nem tud az ember kiigazodni. De mit is mond Pál?
„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által” (8). Világos! Nem keressük a szenvedést, de amikor igazán sikerül végre hitelesen vallást tenni Krisztus nevéről, akkor a többiek érezni kezdik, hogy ennek ereje van. A világban pedig minden, aminek ereje van, az ártani is tud. A világ túlélési stratégiája mindig az, hogy pusztítsd el azt, ami erősebbé válhat, mint te vagy. Ezért aztán, aki Jézus Krisztus hatalmáról, erejéről hitelt érdemlő módon vallást tesz, az mindjárt veszélyessé válik a világ szemében. És akkor támadásnak lesz kitéve, akkor szenvedni fog. Pál fogságba került. Timóteus próbált úgy lavírozni, hogy elkerülje a szenvedést, hogy „jó ember” legyen. Pál azt mondja, hogy a szenvedés szükségszerű. Azt is mondja Pál, hogy ez a szenvedés az evangélium javára van. Nem árt a hívő ember szenvedése az evangélium ügyének, hanem javára van. Ha minden az Isten ereje által történik. Ezért követjük olyan szorosan az Ige fonalát, hogy minél inkább érvényesülni tudjon Isten ereje, és ne értelmetlen szenvedéseket kelljen átélnünk.
Jézus Krisztus mutatta ezt meg nekünk a legtökéletesebben. Ő betöltötte az egész Törvényt, azaz az Ószövetség minden Igéjét. És mivel követte Isten akaratát, egész életében, ezért az Ő szenvedése és kereszthalála a mi üdvösségünk javára tudott megtörténni, Isten ereje által. Isten erejével lépett bele Krisztus a szenvedésbe, és Isten ereje hozta ki onnan. És Isten ereje osztja szét most közöttünk ennek a munkának a gyümölcseit, amit Ő ott értünk elvégzett. Hogy nekünk is legyen látásunk, erőnk végigjárni a magunk útját. Krisztusnak tagjai vagyunk, közösségben vele a szenvedésben, és közösségben vele a feltámadásban, a gyógyító erőkben. Ne szégyelljük ezt, hanem tegyünk vallást az Ő nevéről. Erre tanít a Káté is.
„és hogy ebben az életben a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljak” – mondja a Káté. „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (7). A bűn, az ördög hatalma mindig ott tud érvényesülni, ahol félelem van. Nem az elővigyázatosságtól kell óvakodni, hanem attól a félelemtől, ami miatt mást teszünk, mint amit helyesnek tartanánk. Akármiféle kegyelmi ajándékot is kaptunk Jézus Krisztus nevének hiteles megvallásához, de a Szentlélek ugyanaz, aki megerősít minket. A Szentlélek tesz képessé ellenállni a gonosznak, a Szentlélek tesz hatékonnyá, a Szentlélek tesz képessé a szeretetre, és a Szentlélek tesz józanná, azaz kiegyensúlyozottá pszichológiai értelemben is. Ha Isten Igéje van velünk, ami által magát Krisztust kaptuk meg útitársul, akkor jól fogjuk megválasztani az eszközöket, amivel harcolni fogunk a bűn és az ördög ellen. Mert itt nagyon észnél kell lenni, itt van igazán szükség a józanság lelkére, amikor támadások érnek. Hogy a legsötétebb pillanatban legyen lélekjelenlétünk azt mondani egy Péternek, hogy „tedd el azt a kardot”.
„ez élet után pedig vele együtt minden teremtmény fölött örökké uralkodjam” – mondja a Káté. „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (9-10) – mondja Pál.
Erről az elmúlhatatlan életről van szó, amiben részesek vagyunk. „Uralkodni”? Talán nem pont a legjobb szó. Egy nagy színdarabot képzeljünk el, ahol a rendező sorra szólítja a szereplőket. A szerepük szerinti néven szólítja őket, ők pedig egyenként beállnak a színpadon a nekik rendelt helyre. Amikor pedig megkezdődik az előadás, akkor tartalom lenyűgözi a közönséget. Feloldódnak azok is a történetben, akik csak csöndes nézői az előadásnak, tartalmas élményekkel gazdagodnak. És Krisztus maga a tartalom, az evangélium. Ilyen értelemben fogunk „uralkodni” ebben az elmúlhatatlan életben, ami Jézus Krisztusban adatott nekünk.