31. Miért nevezik őt Krisztusnak, azaz Felkentnek?
Azért, mert őt az Atya rendelte, és Szentlelkével felkente a mi legfőbb prófétánkká és tanítónkká, aki kijelentette Isten titkos végzését és akaratát a mi váltságunkról;
egyetlen főpapunkká, aki testének egyetlen áldozatával minket megváltott, és az Atya színe előtt szüntelenül könyörög értünk;
továbbá örökkévaló királyunkká, aki minket igéjével és Szentlelkével kormányoz, és a megszerzett üdvösségben oltalmaz és megtart.
Jézus Krisztus szava olyan, hogy amikor szól, azonnal történik is, mint Isten teremtő szava. Mert az is. Jézus Krisztus prófétai tiszte azt jelenti, hogy az ő szava Isten Igéje, aminek azonnali hatása van a világban. „Szentlelkével felkente” – ez azt jelenti, hogy Jézus, a Szentlélektől fogantatott tökéletes új ember egyrészt egyedi volt, megismételhetetlen. De Isten mégis kiválasztotta őt egy olyan tisztségre, feladatra, hivatásra, amiben mi is egy kicsit részesedni fogunk időről időre, és ebbe pontosan ugyanúgy avatta őt be, ahogy minket, közönséges embereket is beavat. Bár Ő Isten Fia volt első pillanattól fogva, mégis kitöltötte rá a Szentlelket, hogy a Szentlélek vezesse őt prófétai és tanítói szolgálatában.
Sokáig el volt felejtve az egyház prófétai szolgálata, már-már azt hittük, hogy ez csak az apostoli korban létezett. Mert ez a jelenség kizárólag attól függ, hogy Isten akar-e szólni valamit hozzánk, vagy sem. Istennek pedig szabad úgy döntenie, hogy most nem szól. Szabad úgy döntenie, hogy egy ünnepi, vasárnapi istentiszteleten nem szól. Szabad úgy döntenie, hogy az egész egyházban nem tölti ki sehol a prófétaság lelkét, tíz évig. Száz évig. Akár ezer évig is. Ő szabad erre. És akkor az ember megalkotja az elméletét, hogy ez már nincs, már nem is kell, már nem is szabad Istennek szólnia így! Pedig csak arról van szó, hogy Isten szabad ebben. Ott adja Igéjét, ahol Neki tetszik. Jézus Krisztusnak adta, a történelem egy adott pillanatában. De olyan is volt, hogy még Jézusnak sem adta az Atya az Igét! A kötekedő ellenfelek nem kaptak kijelentést: „Jézus pedig lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek. Ezzel otthagyta őket, ismét hajóba szállt, és elment a túlsó partra” (Mk 8,12-13).
Érzékeny, illékony a prófétai lélek. Mint a szivárvány. Lehetséges egyáltalán, hogy eső és napsütés egyszerre legyen jelen? Amikor az egymást kizáró végletek mégis szeretetben találkoznak, Isten mindent átható tekintetének fényében, akkor létrejön a szivárvány, a szövetség jele: neveden szólítottalak, és nem hagylak el soha, te pedig tenyerembe teszed az életedet. És ez a szó messzire hangzik, és ahol célba ér, ott meggyökerezik, és életet terem.
Jézus még életében tudta, hogy mi a küldetése, és erről szólt nekünk. Az Ő élete, halála, feltámadása jel volt, „a Jónás jele”, amit Isten szava és tanítása nélkül lehet így is magyarázni, és lehet úgy is magyarázni. Jézusnak adatott a prófétaság Lelke, hogy előre, saját halálára tekintve ki tudja hangosítani nekünk az örökkévalóságba írt isteni Igét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ezt az Igét hangosítjuk ki mind a mai napig, amikor a Lélek megadja nekünk, hogy egy-egy esemény jellé legyen, Jézus Krisztus megváltó életművének a jelévé. Jézus a főpróféta, aki mellett mi kis kezdő, amatőr próféták lehetünk néha-néha. De nincs is ennél nagyobb öröm. Mintha a mi szavainkra éledne újjá a világ körülöttünk – de nem, mert a Szentlélek vesz igénybe minket, hogy ez megtörténhessen.
Ez a próféta küldetése. Beszélni. A pap küldetése pedig inkább a hallgatás. Van egy szép imádság, amit Erdélyben mind a mai napig elmondanak az istentiszteleteken, kívülről tudja mindenki. Kálvin bűnvalló imádsága. Talán szokatlan nekünk, hogy üdvözült lelkekkel foglalkozik, bűnökkel foglalkozik… De nézzük csak meg, mert fontos lesz nekünk, ha meg akarjuk érteni Jézus főpapi tisztét.
“Úr Isten, Örökkévaló és Mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat. Megvalljuk és megismerjük szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra. Mindazáltal, Uram, bánjuk, hogy téged megbotránkoztattunk, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve, hogy a te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek teelőtted. Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az ő nevéért. Ámen.”
A pap – olyasvalaki, aki közösséget vállal a bűnös emberrel. A pap megáll „a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában”, és ezekkel leplezetlenül odalép Isten színe elé. Áldozat? Mindnyájan, teljes életünkkel Istenéi vagyunk. De nem csak külsőleg „birtokol” minket Isten, hanem az a részünk is az Övé, amire olyan gyakran rámondjuk, hogy „a gondolat szabad”. Szívvel-lélekkel. Teljes erőből. Így kéne ennek lenni. A pap pedig odalép Isten színe elé, és felelősséget vállal az egész népért: Szívvel-lélekkel, teljes erőből a Tieid vagyunk! Ez a mi áldozatunk, amit Isten trónusa elé viszünk. A pap feladata, hogy az egész nép szószólója legyen Isten színe előtt, hogy az egész nép nevében vallást tegyen Istenbe vetett hitéről, Istenhez való hűségéről.
De lyukas a zsák, amibe ezt a kincset pakoltuk, és a templomhegyre vezető ösvényen, az oltárra vezető lépcsőn ki-kihullott belőle egy-egy drágakő, egy-egy aranypénz. Egybegyűltünk a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában, mint istentisztelet után a presbiterek szoktak, amikor megszámolják a perselypénzt, és nem annyi. Mihez képest nem annyi? Ahhoz képest, amit ki-ki fogadalommal megígért. Anániás és Szafira áldozata (ApCsel 5). „Odaszánjuk a teljes életünket, Uram!” – de csak a fele, csak a tizede van ott. Csak egy morzsa az egészből. És a pap magára vállalja a nép bűnét, tartozását: „Megvalljuk és megismerjük szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet.” Úgy kellene meghalnunk, egyetlen szempillantás alatt, ahogy Anániás és Szafira meghalt Isten ítéletének tüzében.
Mi a pap legfőbb feladata? Hogy bűnbocsánatért könyörögjön népének. Úgy könyörögjön bűnbocsánatért, mintha a saját életéért küzdene. „… a te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek teelőtted.”
A pap vakmerő. Modern szóval azt mondhatnám, pofátlan. Van képe még ezek után Isten színe elé lépni, hogy tudja, hogy mindenestül bűnös, ő is, és az egész nép, akiért imádkozik. Milyen jogon? Egyáltalán, ki engedte meg neki? Miért nem csapja agyon azonnal a villám az ilyet? Hol itt az igazság?
A mi Főpapunk, Jézus Krisztus szerezte meg erre a jogot. Aki azt mondta, főpapi imájában, hogy „én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal” (János 17,19). Ő elhordozta az átkot, a büntetést, ami nekünk járt volna. Ő bűnössé lett, hogy mi igazak lehessünk. Ő odalépett velünk együtt Isten színe elé, és azt mondta, legyek én átok alatt, csak ők szabaduljanak. Ezért kötelesek vagyunk elfogadni az Ő áldozatát, az Ő keresztjéhez odahelyezni hűtlenségünket, tartozásainkat, minden lelki hulladékot, ami beszennyezi az életünket, ami bemocskolja tiszta kapcsolatunkat Istennel. Tehetetlenek vagyunk, mert elvesztettük az életünket, és nem tudtuk az egészet Istennek tetsző, élő, szent áldozatul odaadni. Ezért kérjük a mi Főpapunkat, hogy könyörögjön értünk az ő mennyei Atyjához, bocsásson meg nekünk. Kérjük Őt, mert tudjuk, hogy Ő már azelőtt tette, mielőtt mi gondoltunk volna rá. Reméljük, hisszük, hogy az Atya megbocsát, Fiának áldozatáért, ami egyszer s mindenkorra, mindenre elégséges áldozat. „Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az ő nevéért.”
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
És a király? Talán ez a legnehezebb téma. Mert hosszú ideje úgy élünk, hogy az egyházat a papi tisztséggel azonosítjuk. A prófétai tisztről egyszerűen megfeledkezünk. A királyságot pedig nagyvonalúan a profán szférába utaljuk. Így aztán megszületik az egyház és az állam szétválasztása. Az egyház pedig kiszorul az anyagi világból valamiféle szellemvilágba, túlvilágba, aminek nem sok köze van a realitásokhoz.
Itt volna az ideje, hogy Jézus Krisztus királyi tisztét újra átgondoljuk. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”
Jézus Krisztus királyságának az alapköve ez az imádság. Elsősorban a királysághoz tartozik. Országról van benne szó, akaratról. Nem csak mennyországról, hanem itt, erről a földi országról. Mindennapi kenyérről, amiért az ember végiggürcöli az egész hetet. Gazdaságról, bevételről, szociális kérdésekről. Perekről, vitákról, bűnös kívánságokról, és mások ártó szándékairól. Jézus arra kér, hogy ezt az egészet helyezzük egyetlen biztos pontra: Isten nevének szentségére.
Így működik az állam, minden állam, hogy van egy szent név, egy tabu téma, valami, amit ha véletlenül megemlítünk, akkor az egész közösség egyszerre mozdul meg, és elhallgattat. Közmegegyezéssel. Egy titok, ami belopódzik az ember tudatalattijába, és onnan egész birodalmakat épít. Beleborzong az ember, ha egyes korok neveit ilyen kontextusban előhozzuk: Sztálin, Hitler, … a Bibliában le sem merik írni, csak egy számkóddal utalnak rá. Még félelmetesebb, ha megnevezni sem tudjuk az illetőt személy szerint: titkosszolgálatok, besúgók. Szinte érezzük, hogy körbevesz, nyakig benne vagyunk, „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, mégis megfoghatatlan.
Erre mondja Jézus, hogy ez egész egyszerűen elkerülhetetlen. Szükségünk van egy névre, aki megközelíthetetlen, aki félelmetes, akinek ki vagyunk szolgáltatva. Mindenképp van egy név az életünkben, amit nem merünk kiejteni, csak nagy ünnepnapokon, és tudjuk, hogy olyankor ő jelen van. Legyen ez a név a mi mennyei Atyánk, a Teremtő Isten neve. Így imádkozzunk minden nap. És ha az Ő nevét tudjuk úgy kiejteni, mint akiben élünk, mozgunk és vagyunk, akkor jön el az Ő országa. Örökkévaló Istenünk, aki Atyánkká lettél a te szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Mert a többi név csak hazugság, csalás. Az igazság az, hogy „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké”. Nem mi hozzuk ezt létre, hanem csak beletanulunk ebbe. Hogy már ne kísértsen meg semmi, mintha nem Övé volna a hatalom. Nagy küzdelem ez, ahogy Jézusnak magának is nagy küzdelem volt. Egész életében királyként küzdött a Sátán ellen, hogy megőrizze önmagát, és megőrizze a rábízottakat.
És Jézus Krisztus ma is küzd értünk. Néha úgy, hogy Lelkéből ad nekünk, és használhatjuk az Ő Igéjét, mint kétélű éles kardot, hogy semlegesítsük vele az ellenfeleket. Ő adja Igéjét, és „véletlenül” olyasmit mondunk, ami jó időre békességet teremt, és megoldja a problémákat. Néha pedig úgy oltalmaz, hogy Ő maga lép közbe, mindenható hatalmával, és elhárítja a támadásokat. Mint amikor a viharban felébresztették Őt tanítványai, és egyetlen szavával lecsendesítette a tengert.
Még nem vált mindenki számára nyilvánvalóvá, de mégiscsak igaz, hogy övé az ország, a hatalom és a dicsőség, és uralkodásának nem lesz vége. Jézus Krisztus a mi királyunk. Az Ő neve legyen a mi szent titkunk, akire az egész életünket építjük. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”