25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek (Lukács 2,25-32).

Fellépésre készülünk egy kórussal. Sok fiatal van, akik lelkesek, de elég bátortalanok. Ha van mögöttük valaki, aki biztonsággal, határozottan énekel, akkor ők is kapaszkodnak bele, és mennek utána. Kevés az időnk, vészesen közeledik a határidő. Egyszercsak felkiált valaki kétségbeesetten a biztonságot adó emberek közül: Nem fogunk a végére érni! Nem fog sikerülni! A villámcsapás végigfut a mellette ülőkön, az idősebbektől egész a fiatalokig, és a munka már-már megáll. Már-már átfordul a fegyelmezett, dolgozó gyereksereg egy csapat nyafogó, rendetlenkedő kölyökké, aki biztos kéz híján elfelejt járni, és újra a csúszás-mászást gyakorolja.

Milyen célt látunk a szemünk előtt? Látjuk-e egyenként a gyerekeket, akik mind tudják a dolgukat, akik értik és érzik a művet, amivel szerepelni fognak, akik öntudatosan megszentelik az alkalmat? Vagy a katasztrófát látjuk a szemünk előtt, aminek óhatatlanul be kell következnie, mert kevés az idő, ügyetlenek a gyerekek, és egyébként is alkalmatlanok vagyunk a feladatra? A látás meghatározza az eredményt, és az odáig vezető utat.

22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát”. 25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek. 33 A gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott, 34 Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak 35 – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata. 36 Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, 37 és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. 38 Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását. 39 Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. 40 A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és Isten kegyelme volt rajta (Lukács 2,22-40).

Már észrevettük korábban, hogy Lukács evangéliumának ezt a bevezetését a korabeli liturgia határozza meg. Zakariás papi szent teendőiből indul ki Lukács, aztán Mária egyéni kegyességébe avat be. Később is, Mária és Erzsébet találkozásánál a különböző kegyességű gyülekezetek összetartozását erősíti, majd megosztja velünk a keresztség eredetének titkát Keresztelő János megkeresztelése kapcsán. Amikor Jézus születését beszéli el, az egyház társadalmi beágyazottságára is figyelemmel van, de egy pillanatra sem feledkezik meg a mennyei kapcsolatokról, az angyalok seregéről, akik körülveszik az egyházat. És olyan gondosan fűzi bele az elbeszélésbe a korabeli istentiszteleten énekelt énekeket, hogy akár így, ahogy van, használni is lehetne Lukács evangéliumát az egyházi év Jézus születését ünneplő szakaszában.

21 Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant. 22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” (Lukács 2,21-24).

Karácsonyra kaptam egy könyvet. Egy neves amerikai pszichológus foglalkozik a vallási élménnyel. Azt mondja, könyve kizárólag az egyénben lejátszódó érzelmi vonatkozásokkal foglalkozik, és az intézményes vallást, a rítusokat a dolog „hivatalos” részét nem tekinti kutatási területének. Mert szerinte ezek kívülről érkező hatások, ezért nem sorolhatók az egyén lélektanához. Ami magánügy, az a vallás szerinte, ami intézmény, azt nem kutatjuk, mert „mesterkélt”, tehát irreleváns az istenkeresés, és a szabad, független egyén életének szervezése szempontjából.

Régi a könyv, és a tudomány is fejlődött azóta, mégis széles körben elterjedt felfogásról van szó. „Én hiszek, de nem vagyok vallásos” – mondják sokan. A vallás magánügy – iktatják sokszor törvénybe is. Van ennek tradíciója és gyakorlata nálunk.

De vajon mi rejlik ebben az elhatárolódásban?

1 Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. 2 Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Kviriniusz volt a helytartó. 3 Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. 4 Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, 5 hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. 6 És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, 7 és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.

8 Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. 9 És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. 10 Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: 11 üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. 12 A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. 13 És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: 14 Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. 15 Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott. 16 Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. 17 Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, 18 és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. 19 Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta. 20 A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik (Lukács 2,1-20).

Teofilosz, a nagyra becsült, figyelmesen hallgatta Lukács szavait. Először egy szent rendbe tartozó papról, Zakariásról, aztán egy királyi családból származó emberről, Józsefről szólt a történet. Mondhatta, hogy „Aha, értem! Szóval ez a ti vallásotok az ősi izráeli papi és uralkodói hagyományokon nyugszik.” Majd biztosan feltehette a kérdést: „Ha egy ilyen főpap és király született valahol, arról nekünk, római vezetőknek biztosan tudnunk kellett volna! Miért nem tudunk róla? Hiszen több népszámlálást is tartottunk akkoriban!”