41 Szülei évenként elmentek Jeruzsálembe a páska ünnepére. 42 Amikor tizenkét éves lett, szintén felmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. 43 Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben. Szülei azonban ezt nem vették észre. 44 Mivel azt hitték, hogy az útitársak között van, elmentek egynapi járóföldre, és csak akkor kezdték keresni a rokonok és az ismerősök között. 45 De mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, és ott keresték tovább. 46 Három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, 47 és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. 48 Amikor szülei meglátták, megdöbbentek, anyja pedig így szólt hozzá: Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én kétségbeesetten kerestünk téged. 49 Ő pedig így válaszolt: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? 50 Ők azonban a nekik adott választ nem értették. 51 Jézus ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja mindezeket a szavakat megőrizte szívében, 52 Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben (Lukács 2,41-52).
Lukács folytatja a vallás „definiálását” művelt ismerőse számára. A keresztség, az Úrvacsora helyének kijelölése után, Simeon és Anna életvégi „szentsége” után, következik az ember életének újabb megszentelt állomása.
Túl sok sákramentumról beszélek-e vajon, amikor a keresztség és az Úrvacsora mellett valamiféle „utolsó kenetet” és „bérmálást” is belelátok Lukács evangéliumának ebbe a bevezető szakaszába? Inkább fordítva gondolkodom. A hívő ember egész élete „liturgia”. Az életszakaszokon mindenkinek át kell esnie, születés, felnőtté válás, házasságkötés, gyermek születése, hivatás megtalálása, gyermekek elengedése a felnőttkorba, időskori számadás, felkészülés az örök életre. Ha pedig a keretek emberlétünknél fogva úgyis adottak, és emiatt minden kultúrában, minden társadalomban valamiképp „liturgikusan” kifejeződnek, akkor miért ne szentelnénk meg ezeket Jézus Krisztus Igéjével, Szent Lelkének jelenlétével? Igaza van Lukácsnak, amikor keresi a felnőtté válás közösségi, gyülekezeti kifejeződésének tökéletes formáját, és ezt Jézus felnőtté válásának pillanatából vezeti le.
Így bátran, mindenféle szorongás és gátlások nélkül követhetjük Urunkat abban a szent és nehéz pillanatban, amikor minket gyermekből felnőtté „avatnak” a gyülekezetben. Van Valaki, aki előttünk jár, akinek a nyomába kell lépnünk.
Sákramentum? Dogmatikai értelemben nem, mert nem a bűntől való megváltáshoz van köze, nem az üdvösség-kárhozat kettősségében nyújt segítséget, hanem egy egészséges ember személyiségfejlődéséhez kapcsolódik. Mégis a megszentelt élet kereteihez tartozik, és Jézus Krisztussal fűz össze, hasonlóan a keresztséghez és az úrvacsorához. Jézus Krisztusban én is felnőtté válhatok, üzeni az Ige. Amikor ma, Lukács gyülekezetében, valakit 12 (…14) évesen a gyülekezet felnőtt jogú tagjának nyilvánítanak, akkor ezt a történelmi pillanatot elevenítik fel, és teszik Isten Szent Lelke által valóságossá.
Akkoriban a tizenkét éves fiúk fogadalmat tettek, hogy szent könyvüknek tekintik a Törvényt és a Prófétákat. Fogadalmuk azt jelentette, hogy ezentúl felelősek tetteikért, minden törvény betartásáért, hiszen a megelőző években megismerték a teljes Szentírást, és mind a 613 parancsolatot, amit részletesen meg fognak tartani. De jogokat is kaptak. Felnőtt embernek számítottak a zsinagógai közösségekben, és joguk volt a beszélgetésekbe, vitákba felnőtt emberként bekapcsolódni.
Ezt látjuk itt is: Jézus beszélget. Ül a felnőtt emberek körében, és megismeri gondolkodásukat, kérdez, igyekszik egyetértésre jutni velük. Egyet értésre. Sokat kell beszélgetni egy közösségnek ahhoz, hogy ugyanazokon a szavakon ugyanazt értsék, hogy egyetértsenek. És az ember megértéséről árulkodnak a kérdései. Minden kérdés egyúttal híradás az ember világképéről, istenképéről, céljairól, küzdelmeiről.
Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy jól kérdezzünk. Jézus alázatos volt, tizenkét évesen még nem fogadta volna el tőle senki, hogy tanításokat adjon a nagy mestereknek, tudósoknak, akik körülvették. Tisztelte a tudásukat, a rangjukat, ezért a fiatal tanuló szerepében beszélgetett velük. Érdeklődött, kérdezett, és a magában felépített képről adott egy-egy visszajelzést nekik, mintegy kiindulási alapként, hogy a tiszteletre méltó mesterek tovább építhessék ezt a gondolatot. Ehhez tette fel a kérdéseket: most merre menjek? Hogyan gondoljam ezt tovább?
A mesterek pedig lassanként azt vették észre a három nap alatt, hogy tanítványuk olyan magasra jutott, ahol ők még sohasem jártak. Egyre inkább kezdték zavarban érezni magukat, amikor kezdtek felmerülni a számukra is fejtörést okozó kérdések, a szokatlan, de tökéletes megoldások. Csodálkozás lett úrrá először a tanítókon. És ki tudja, hová fajult volna a beszélgetés, ha Jézus szülei meg nem érkeznek három nap múlva, és haza nem viszik Őt Názáretbe.
Páska ünnepén, jelentése van ennek a három napnak. Harmadnapra – megtalálták őt szülei. Olyan, mintha egy kisebb halálon esett volna át Jézus. Nem furcsa ez a gondolat, hiszen a serdülőkori beavatási szertartások többségében lenni szokott valami, ami a meghalást jelképezi. Valami veszélyes, valami, amit felnőttként kell legyőzni. Parázson járás, bolyongás egy sötét barlangban, egy vadállat leölése… Férfivá válni azt jelenti, hogy átesünk a tűzkeresztségen valamiféle formában, és bár még mindig félek, de már nem a haláltól való rettegés határoz meg, amikor fel kell venni a harcot az ellenséggel.
Jézus megtesz valamit Páska ünnepén, ami olyan édesanyja számára, mintha három napra meghalt volna. Keresik őt, és nem találják. Nem tudhatják, hogy vajon az úton érte-e valami baleset, rablók kezébe esett-e, vagy a városban esett áldozatul valami csalónak? Nincs. Éles kard járja át Mária szívét, amikor rádöbben, hogy a fia nincs, és a három nap alatt csak növekszik fájdalma és kétségbeesése.
A felnőtt ember nagy próbája ez, hogy ha valami igazán fontos feladata van az életben, akkor mer-e ellentmondani szüleinek? „El tudja-e hagyni” apját és anyját Isten Országáért?
De amikor megszületik Jézusban a felnőtt ember, akkor már nem esik nehezére hazamenni szüleivel Názáretbe és engedelmeskedni nekik.
Az ember azt hinné, hogy visszakényszerítették őt a gyermekkorba, hogy elvették az önálló döntés lehetőségét. Ma a szabadságot kiáltották ki sokan abszolút értéknek. Aki engedelmeskedik, az sokak szerint nem is ember. Az ember önállóvá válását tartják az egészséges életútnak. Itt pedig Jézus hazamegy, és folytatja a bódék ácsolását József mellett. Hol itt az igazság? Nem kellene Jézust felszabadítani?
A másik szemlélet szerint Jézus méltánytalanul bánt, szemtelenül bánt szüleivel, amikor szó nélkül, elköszönés nélkül ott maradt Jeruzsálemben. És ha már ott maradt, akkor semmiképp sem lett volna szabad olyan tiszteletlenül válaszolnia Máriának, amikor megdorgálja őt. Persze, megbocsátjuk Neki, mert Ő Jézus, de ha a saját gyermekünk tenne ilyet, akkor keményen megbüntetnénk az engedetlenségéért. Szó sem volna semmiféle hivatástudatról. A gyermek hivatása, hogy szülei nyomdokaiba lépjen, hogy továbbvigye a tradíciót. Mi már nem alapítunk másik vallást, a mi keresztyénségünket már Jézus megalapította, nincs itt helye semmiféle lázongásnak. Ez a szemlélet az engedelmességet, a gyermeki engedelmességet emeli ki Jézus viselkedéséből, és teszi egyedüli követendő példává.
Mindkét szemlélet problémás. Mert mind a kettő mögött az a láthatatlan kérdés húzódik meg, hogy „ki a hibás?” Mintha az ember élete és vallása abból állna, hogy folyton hibásokat, bűnbakokat keressen. Pedig nem hibás itt senki. Jézus legyőzte önmagában gyermeki, feltétlen kötődését a szüleihez. „Elhagyta apját és anyját”, ragaszkodott egyházához, és megkötötték örök szövetségüket, hűségesküt tett, „konfirmált”. És ez azt jelentette, hogy sürgősen tanulnia kellett, hogy a Szentírást minél teljesebben értse, és meg tudja tartani. A Páska ünnepe adta az értelmezés kiindulási alapját, és a Páska ünnepére Jézus felépítette egész hivatását, ahogy azt neki a Lélek és az Atya adta, a Szentírásra építve, ott a vita, a beszélgetés közben.
Ebbe az élethivatásba pedig beletartozott az önként vállalt engedelmesség szülei felé is. Most már nem kényszerűen, ahogy egy kisgyermek kénytelen engedelmeskedni azoknak, akiknek ki van szolgáltatva, hanem felnőtt, felelős ember döntéseként. Önként. Valahogy úgy, ahogy ezt később a tékozló fiú példázatában részletesen elénk tárja. Elszakad szüleitől, hogy tudatosan engedelmeskedjen nekik. Erre, mivel Jézus egészen emberré lett, Neki is szüksége volt, hogy az emberré válás minden személyiségfejlődési szakaszán végigmenjen.
Szülei pedig nem értették. Elveszítették fiukat, aztán visszakapták. Meghalt a fiuk, aztán feltámadott. Engedelmes volt előtte, és engedelmes volt utána is. Valami mégis megszületett benne.
Ennek a valaminek kell bennünk is megszületnie, hogy mi is teljes jogú, felnőtt tagjaivá válhassunk a mi gyülekezetünknek, egyházunknak. Hogy már ne valaki más akaratából, más rábeszélésére, vagy valamiféle elvárás miatt, hanem önként, önmagunkat megtalálva, mi magunk, új emberként megszületve tegyünk fogadalmat, életre szóló hűségesküt Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki betöltötte az itt megtalált hivatását, és Páskabáránnyá vált értünk.