25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek (Lukács 2,25-32).
Fellépésre készülünk egy kórussal. Sok fiatal van, akik lelkesek, de elég bátortalanok. Ha van mögöttük valaki, aki biztonsággal, határozottan énekel, akkor ők is kapaszkodnak bele, és mennek utána. Kevés az időnk, vészesen közeledik a határidő. Egyszercsak felkiált valaki kétségbeesetten a biztonságot adó emberek közül: Nem fogunk a végére érni! Nem fog sikerülni! A villámcsapás végigfut a mellette ülőkön, az idősebbektől egész a fiatalokig, és a munka már-már megáll. Már-már átfordul a fegyelmezett, dolgozó gyereksereg egy csapat nyafogó, rendetlenkedő kölyökké, aki biztos kéz híján elfelejt járni, és újra a csúszás-mászást gyakorolja.
Milyen célt látunk a szemünk előtt? Látjuk-e egyenként a gyerekeket, akik mind tudják a dolgukat, akik értik és érzik a művet, amivel szerepelni fognak, akik öntudatosan megszentelik az alkalmat? Vagy a katasztrófát látjuk a szemünk előtt, aminek óhatatlanul be kell következnie, mert kevés az idő, ügyetlenek a gyerekek, és egyébként is alkalmatlanok vagyunk a feladatra? A látás meghatározza az eredményt, és az odáig vezető utat.
Simeonnak nagyobb cél lebegett a szeme előtt. Valószínűleg ő is úgy kezdte, hogy a végsőkig elkeseredett, szeretett hazája láttán. Igaz és kegyes ember volt. Igaz ember volt, tehát az ő lelkiismerete tiszta volt, mindig. És igaz ember volt olyan értelemben is, hogy látta az igazságtalanságokat, a jogtalanságokat, és ez mélységesen felháborította őt. Ha tehetett ellene, akkor azonnal cselekedett. Ha pedig csak tehetetlenül ökölbe szorult a keze – és ez gyakran megeshetett a római uralom alatt – akkor bemenekült a belső szobájába, leborult az Úr előtt, és hangos sírásra, panaszkodásra fakadt. Mert ő kegyes ember is volt, aki az Úr tanácsát, akaratát követi. Kegyes ember volt, aki tudta, hogy az Úr nem ellensége népének, hanem Tőle jót kell várni, szabadítást, megváltást, békességet és örömöt. Várta Izráel vigasztalását.
A vigasztalás itt sokkal többet jelent egyszerű pszichológiai trükknél, vagy valamiféle önnyugtató mechanizmusnál. A vigasztalás teljes testi-lelki-közösségi jólétet jelentett. Megvigasztalódom, mert megszűnt az oka a szomorúságomnak. Eszter királyné annak idején próbálkozott a mai értelemben vett vigasztalással, amikor Mordokaj palotája előtt zsákruhába öltözve jajgatott. Azt üzente, hogy tessék, itt van a szép ruha, öltözz fel, mosakodj meg, tégy úgy, mintha semmi baj nem volna. Engedd el! – Mit is? Azt, hogy egy éven belül az egész nép elpusztul, mert kiadták a kiirtásáról szóló parancsot. Mai értelemben sokszor így vigasztalunk: Tedd túl magad rajta, mással is megesett már, mosd le könnyes arcodat, ölts új mosolyt, és járj boldogan ebben a világban. Akinek „üdvössége” van, az minden körülmények között boldog! Hát Mordokaj nem ment bele ilyen olcsó megoldásba. És mi sem mehetünk bele, azóta sem. A vigasztalás azt jelenti, hogy minden, ami a szívünket nyomja, valóságos megoldást nyer.
Milyen kétségbeesett lehetett Simeon! Az évek múltak, ő napról napra imádkozott, és azt érezte, lassan elhagyja az ereje, lassan élete végéhez érkezik, és nemzete megváltása, megszabadulása még a látóhatáron sincsen! „Uram, így kell elmennem erről az árnyékvilágról, hogy látom népemet, a Te népedet!, hogy a halálba menetel!” Hát lehet ilyen kétségbeeséssel élni?
Mindenkinek van egy legfontosabb szívügye, amivel naponta így járul az Úr elé. Olyan ügy, ami talán annál is fontosabb, mint hogy levegőt vegyen. Mert ha ez van, akkor az maga a feltámadás. Akkor bármilyen betegségből van gyógyulás, akkor bármilyen szegénységből van felemelkedés, akkor örök életünk van, csak ez az egy meglegyen. Az életünk, az örök életünk értelme.
Simeon olyan mélyen bele volt gyökerezve népe közösségébe, hogy népe megváltottsága jelentette az ő örök életét is. Különös ezt így végiggondolni, mert ma olyan bátran kijelentjük, hogy „Én megtértem, örök életem van! És hogy a körülöttem élők hisznek-e vagy hitetlenek, az az én üdvösségem szempontjából teljesen mindegy!” Simeon nem így volt. Ő egy test volt a körülötte élőkkel. Ha pedig beteg a láb, az egész test elpusztul. A korabeli közösség olyan szorosan összetartott, hogy még Urunknak kellett figyelmeztetni őket, hogy vannak szélsőséges esetek, amikor el kell engedni egymást, egyik embernek a saját rokonát, hogy maga a mennybe juthasson. „Ha megbotránkoztat téged a kezed, vágd le azt, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kezeddel együtt jutsz a gyehennára, az olthatatlan tűzre” (Mk 9,43). De nem az a szokásos, hogy levagdosnánk kezünket-lábunkat. Együtt sírunk, együtt szenvedünk, és együtt is örvendezünk az örök életben.
Erre, a Simeon egész lelkét, egész életét érintő könyörgésre válaszolt egyszer neki az Úr. Nem tudjuk, pontosan mikor, de a Szentlélek által ezt megtehette. Még jóval Pünkösd előtt. A Szentléleknek mindig is voltak, és mindig is lesznek ilyen kijelentései az imádkozó emberekhez. Azt üzente neki az Úr, hogy fogadalmat tesz, megígéri, szerződést köt vele, megesküszik – ahogy a kereskedők szoktak egymással megmásíthatatlan szerződéseket kötni, hogy nem kell bizonytalanságban meghalnia, hanem találkozni fog még életében népe és a világ Megváltójával. Hogy békességben hunyhassa le szemét. Hogy el ne vesszen hitetlenségében. Látni fogod a vigasztalást, a megoldást!
És Simeon attól a pillanattól kezdve békében és nyugalommal várta a Megváltót. Tette mindennapi feladatait, időnként elment a templomba imádkozni, áldozatot bemutatni, aztán zajlottak tovább eseménytelen napjai. De attól a pillanattól az eseménytelen napok sem voltak reménytelenek, hiábavalók, hanem minden egyes nappal közelebb jött élete legfőbb, legszentebb pillanata, a megígért találkozás az Úrral. Minden mozdulata ezt a találkozást készítette elő, mint aki nagy vendéget vár, minden imádsága erre a szent alkalomra próbálta őt megtisztítani. Minden cselekedetét úgy végezte, hogy majd az Úr látni fogja, mit tett az egész életében. És népe többi tagjához többé nem úgy fordult oda, hogy ti, veszendő népség, nemsokára úgyis elpusztít bennünket a rómaiak serege! Hanem úgy, hogy Istennek üdvösségre kiválasztott szeretett gyermekei!
A Szentlélek nekünk is kijelenti életünk legfőbb célját és értelmét, ami egyben az üdvösségünk is. De ez a gondolat éppen olyan konkrét, mint ahogy Simeon a karjában ringathatta a kis Jézust.
Megkaptuk már ezt az üzenetet? Megkötöttük már az Úrral az „életbiztosításunkat”, a mi személyes szövetségünket, ami egész népünk közösségét érinti? Mert akkor van látásunk arról, hogy merre tart, mi célt szolgál az életünk az Úr kezében. Még ha időnként gyötörnek is kétségek, a következő lépést legtöbbször látjuk magunk előtt, mint mikor sötétben az Ige mécsese megvilágítja az előttünk álló teendőket.
Vagy még mindig csak vergődünk, és egész életünket megrázó gondjaink közt nem az Úrhoz futunk, hanem különböző pótcselekvésekhez… Mert akkor, bár igaz emberek vagyunk, de nem vagyunk igazán kegyesek, hanem inkább kegyetlenek. Akik a megoldást attól várják, hogy leuralják a körülöttük élőket, akik pereskednek, bosszút állnak, akik még betegségükkel is zsarolják környezetüket, akik különféle önjutalmazó technikákkal teszik tönkre saját és környezetük egészségét…
Ne kegyetlenek legyünk szent népünk, családunk, egyházunk fölött érzett kétségbeesésünkben, hanem kegyesek, mint Simeon volt. Aki kibírta. Kibírta azt a végeláthatatlan időt, míg az Úr biztos kezet nyújtott felé Szentlelke által, kibírta azt a végtelen feszültséget, amit az Úr távolsága, az Istentől való elhagyatottság tud csak bennünk kelteni. A kegyesség az, hogy kibírjuk az Úr hallgatását, még ha nem is a mi saját bűneink miatt hallgat, hanem azokért, akikről semmiképp sem akarunk lemondani, mert összetartozunk, egy test vagyunk velük. Akik üdvössége a mi lelkünkre van kötve, ezért húzzák olyan nagyon a mi szívünket is a mélységek felé. Kibírni egy vékony faágon kapaszkodva egy szakadék fölött, míg az Úr mentő tenyerébe nem vesz minket, azokért, akik a szakadékba taszítottak.
Az Úr erejével, Jézus Krisztus velünk vállalt közösségének erejével, kibírjuk.