22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát”. 25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek. 33 A gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott, 34 Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak 35 – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata. 36 Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, 37 és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. 38 Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását. 39 Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. 40 A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és Isten kegyelme volt rajta (Lukács 2,22-40).
Már észrevettük korábban, hogy Lukács evangéliumának ezt a bevezetését a korabeli liturgia határozza meg. Zakariás papi szent teendőiből indul ki Lukács, aztán Mária egyéni kegyességébe avat be. Később is, Mária és Erzsébet találkozásánál a különböző kegyességű gyülekezetek összetartozását erősíti, majd megosztja velünk a keresztség eredetének titkát Keresztelő János megkeresztelése kapcsán. Amikor Jézus születését beszéli el, az egyház társadalmi beágyazottságára is figyelemmel van, de egy pillanatra sem feledkezik meg a mennyei kapcsolatokról, az angyalok seregéről, akik körülveszik az egyházat. És olyan gondosan fűzi bele az elbeszélésbe a korabeli istentiszteleten énekelt énekeket, hogy akár így, ahogy van, használni is lehetne Lukács evangéliumát az egyházi év Jézus születését ünneplő szakaszában.
Lukács evangéliuma istentiszteletre készült evangélium. Szemben például János evangéliumával, amely inkább a hivatalos hatalommal szembenálló hitvalló ember egyéni kegyességét támogatja. Vagy szemben Márk evangéliumával, amely valóban Jézus életéről kíván rövid, tömör, lényegre törő összefoglalást adni. És szemben Máté evangéliumával, amely a palesztinai, zsidókból lett keresztyének gyülekezeteit próbálja a bonyolult vallási-politikai viszonyok közt eligazítani.
Lukács evangéliuma olyan, mint egy papi köntös, amibe a pogány papokat átöltöztetik, amikor régi, pogány papi hivatalukból átirányítják őket a Krisztust tisztelő és imádó keresztyén közösségekbe, szintén vezetőknek, papoknak. Régi, jól bevált vallásos mozdulatoknak ad hiteles, Krisztusról bizonyságot tevő értelmet. Elmondja Jézus Krisztus történetét a korabeli pogány és zsidó templomok misztikus nyelvén.
Szabad ezt? Nem hamisítja meg Lukács a történelmet, Jézus Krisztus ügyét azzal, hogy ilyen bátran, szinte hajóra száll, és a szárazföld helyett, „tengeren” teszi meg az utat az üdvösség felé?
Azt mondom, nem is tehetne másként. Amikor találkozik egy görög emberrel, beszélgetni kezdenek. Tulajdonképpen Márk evangéliumának tartalmát kezdi el mondani neki. Természetesen fejből, nem olvassa fel. Ülnek egy árnyékos kövön, egy szép mediterrán kertben, és beszélgetnek. Ez a beszélgetés is sajátos görög hagyomány. A zsidóknál sokkal erősebb volt a hagyománytisztelet, ott sokkal jobban ragaszkodtak a Szentírás betű szerinti ismeretéhez, a pontos, hibátlan magyarázatához. Ott törvényeket tanultak, mind a 613-at, amit előírt nekik a törvénymagyarázat. A görögök szabadon beszélgettek. A cél az volt, hogy a tanítvány önálló gondolkodásra tegyen szert, és amit mestere elmondott, arra saját józan eszéből is rá tudjon legközelebb jönni. Az elveket is ismerje, a miértet, ne csak a hogyant és a tradíciót.
A beszélgetés pedig kitágította Márk evangéliumát. Megjelent a pusztában egy ember, akit Jánosnak hívtak, aki keresztelt – mondja Lukács. Mire a művelt tanítvány visszakérdez: hogyhogy megjelent? Honnan származik ez az ember? … Lukács megtalálta rá a választ. Aztán haladnak tovább, és szó esik Jézusról. Mi az, hogy Jézus nagyobb, mint Keresztelő János? Hogyhogy az egyiknek kisebbé kell lennie, a másiknak pedig nagyobbá? – Mert Jézus Krisztus közvetlenül, a Szentlélek által, Istentől fogant, tehát nagyobb minden embernél. – Így már értjük.
És akkor sorra kerül a hívő ember maga. Ha én elfogadom ezt a tanítást, akkor mit kell tennem? Meg kell keresztelkedned. – De mi az a keresztség? Milyen idős korban esedékes? Mit kell hinni, mit kell megvallani hozzá? Mit tesz olyankor a gyülekezet? – Lukács pedig a korabeli névadás szertartásához tudja hasonlítani a keresztséget. „János a neve” – emlékezik vissza Keresztelő János „keresztségére”, „a Jézus nevet adták neki” – mondja Jézus példájára hivatkozva. Csecsemőkorukban, a zsidóknál szokásos hagyományt visszük tovább, hogy az a kisgyermek is Isten tulajdonává legyen szentelve, aki még alig tud magáról valamit. Gondoskodunk a csecsemőkről, közénk tartoznak – üzeni ezzel Lukács az érdeklődő pogányoknak. Keresztségnél a két név a fontos: Isten neve, akihez a gyermek tartozni fog, és a gyermek neve, ahogyan az Úr fogja őt szólítani, amikor keresi, hívja.
És aztán következik egy bonyolultabb szertartás. Az egész istentisztelet lényege, lelke, középpontja. Ezt is el kell valahogy magyarázni a pogány embernek. Erről a szertartásról olvashatunk mostani igeszakaszunkban.
Felvitték Jézust a szülei körülbelül hathetes korában Jeruzsálembe. És itt Lukács szándékosan hagyja magyarázat nélkül, hogy mi is történt ott tulajdonképpen. Mert azt akarja, hogy a helyi, pogány asszociációk éledjenek fel a hallgatóságban. Mert az ő nyelvükön magyarázza el az Úrvacsora lényegét. Valamiféle beavatás volt ez, valamiféle misztérium. Felvinni egy kisgyermeket a hegyre, és Istennek áldozni. Mert ez a hívő ember kötelessége, mert Isten ezt követeli meg. „Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”. „Hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint”.
Jézus – áldozat. Ezért élünk Úrvacsorával az istentiszteleten, mondja Lukács, amikor ezt a nehéz, és végtelen témát elkezdi kifejteni saját honfitársainak.
De miért van szükségünk áldozatra? – kérdezheti az érdeklődő…
Ezért van itt Simeon példája. Mennek befelé, József, Mária, a templomba, és karjukban a kis Jézus. Még alig léptek be a kapun, amikor odalép hozzájuk egy ember, és nagy örömmel énekelni kezd:
Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek (29-32).
Legtöbbször arra asszociálunk ebből, hogy Simeonnak beteljesedett ezzel az élete, és elkészült arra, hogy a túlvilágra távozzon. De vegyük kissé jobban szemügyre ezt a régi kiáltást! Szó szerint azt jelenti, hogy „Most bocsátod szabadon rabszolgádat, Gazdám, békességgel: mert meglátták szemeim megváltásomat, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek”
A „szótérion” szó jelenthet üdvösséget, megmenekülést, megváltást, de a görögöknél a szótéria azt az áldozati ünnepséget is jelentette, amit időről időre saját szertartásaik szerint saját megmentő isteneiknek rendeztek. A bemutatott áldozatot magát pedig jelölhették ezzel a szóval. „Mert meglátták szemeim szabadításomért adott áldozatodat”. Jézus a különféle láncok közt vergődő rabszolgák szabadításáért bemutatott áldozat. Amint meglátja szemünk az áldozatot, az Úr, a mi Gazdánk, akinél adósrabszolgaságban voltunk vétkeink miatt, abban a pillanatban szabadon enged. És milyen jó, hogy ez a mozdulat be van építve a liturgiába, és az Isten Lelkének örökkévaló jelenlétében „láthatjuk” ezt az értünk hozott áldozatot.
Lukács elbeszélése közben a figyelmesen hallgató tanítvány szeme előtt megjelent a szokásos szertartás, ahol feláldozzák az istenek tiszteletére az áldozati állatot. Tehát Jézus is ilyen áldozat. Hogy Simeonnak, és nekünk „világosságunk” legyen, mint a hajósoknak a világítótorony itt nálunk? Olyan ez, mint mikor itt meggyújtják a tüzet a nagy oltáron, és már mérföldekről látják a hajósok, és olyankor sokkal könnyebben navigálnak? Ez a mi dicsőségünk ilyenkor! Jézus áldozata még ennél is nagyobb?
Feláldozta őt az édesanyja, amikor megszületett?
Várj, várj, nem úgy! – szól közbe Lukács. A mi keresztyén hitünk nem ilyen barbár vallás, hogy édesanyák gyermekeiket, vagy gyermekek szüleiket tegyék az oltárra. Jézus valóban áldozati Báránnyá vált értünk, de nem akkor, csecsemőkorában, hanem később. És nem édesanyja áldozta fel! Hanem sokféle szív van ezen a világon. Sosem mi, hanem az ellenségeink okozzák a kárt, de Isten ezt mindig javunkra fordítja.
Ahogy ezt Simeon Máriának ott akkor előre meg is jövendölte.
Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata (34-35).
Nem tévedett Simeon? Nem egyszerű vereség volt ez? Valóban javunkat szolgálja Jézus halála? – Nem tévedett, mert ott volt Anna is, egy másik prófétaasszony, aki szent volt, mert egész életében böjtölt és imádkozott népéért a templomban. És ő is ugyanerről beszélt. Mária lelkét valóban éles kard járta át, amikor Jézust felszegezték a keresztre. Ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett.
Mert Őbenne, hogy áldozata a mi megváltásunk, lehet hinni – és akkor, ha elestünk is, Ő felemel. De ennek a világítótoronyként világító jelnek ellene is lehet mondani, és akkor zátonyra fut az életünk. Vannak mindenféle lidércfények, amik hívogatnak, de az Ő keresztjének ragyogása mellett nyilvánvalóvá válnak a szándékok. Csak Ő vezet életre.
De hogyan? Egy keresztre feszített ember?
Titok ez, misztérium. Előbb hittel magadhoz kell venned a kenyeret, a bort, az Ő testét, ami éretted megtöretett, és az Ő vérét, ami éretted kiontatott. És akkor kezdheted el a tanulást. Ezért is csak ezután találjuk meg a 12 éves Jézus történetét. Mert a mi hitünk nem úgy működik, hogy óvatosan meggyőződsz annak igazságáról, és ha minden klappol, akkor megvásárolod, szerződsz vele. Előbb kell hinned, összekötnöd az életedet Krisztussal, és az Ő mindenre elégséges áldozatával, és akkor elkezdenek megnyílni az igazságok. Nem minden igazság, épp csak annyi, amennyire szükséged van ahhoz, hogy békességgel, az Ő szabadságában élhess örökké. Már itt, ebben az életben, és majd odaát.