21 Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant. 22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” (Lukács 2,21-24).
Karácsonyra kaptam egy könyvet. Egy neves amerikai pszichológus foglalkozik a vallási élménnyel. Azt mondja, könyve kizárólag az egyénben lejátszódó érzelmi vonatkozásokkal foglalkozik, és az intézményes vallást, a rítusokat a dolog „hivatalos” részét nem tekinti kutatási területének. Mert szerinte ezek kívülről érkező hatások, ezért nem sorolhatók az egyén lélektanához. Ami magánügy, az a vallás szerinte, ami intézmény, azt nem kutatjuk, mert „mesterkélt”, tehát irreleváns az istenkeresés, és a szabad, független egyén életének szervezése szempontjából.
Régi a könyv, és a tudomány is fejlődött azóta, mégis széles körben elterjedt felfogásról van szó. „Én hiszek, de nem vagyok vallásos” – mondják sokan. A vallás magánügy – iktatják sokszor törvénybe is. Van ennek tradíciója és gyakorlata nálunk.
De vajon mi rejlik ebben az elhatárolódásban?
Gyönyörű jelenségeket figyelhet meg az az ember, aki az egyéni kegyességet vizsgálja. Főleg, ha a saját egyéni kegyességét, mivel az igazán szép dolgokat az ember nem bocsátja laboratóriumi vizsgálatra.
Sorolhatnám, és felidézhetnék szép, nagyon szép pillanatokat, amikor az Úr Isten megszólított, amikor kapcsolatba kerültem Vele, megpróbálhatnám érzésekbe önteni. Ilyenkor szokott olyan érzésem lenni, mintha valami illetlen dolgot tennék. Ez nem tartozik senki másra, csak rám, és az Úrra. Valahol árulás, amikor ezeket költői formába öntik, és idegenek számára is láttatják. De, mégis szükség van rá, mint arra, amikor egy édesanya tanítja meg gyermekének azokat a dolgokat, amiket később senki mással nem fog megosztani.
Lukács evangéliuma ezekkel a titkokkal kezdődik. Zakariás és Erzsébet imádságával, amikor éveken át gyermeket kérnek. Nem szabad ezeket az imádságokat szó szerint idézni, mert a fájdalom, a könyörgés titok. A vallásnak ez a része magánügy. És mindenféle leleplezése magántitoksértés.
Mária is évekig-évtizedekig őrizte titkát, hogy angyal szólította meg. Van, nagyon is van a vallásnak magán jellege.
És van a vallásnak olyan része, ami hivatalos intézményeket kikerülve, közvetlen Istennel köt össze. Az angyalok üzenete a pásztorokhoz szól, és „privát” úton szólítja meg őket. A hivatalos egyházat, államot megkerülve érkeznek a pásztorok a jászolhoz. Fontosak ezek, gyönyörűek ezek, életmentő üzeneteket hordoznak az egész világ számára. Ha valaki pszichológiai szemüvegen keresztül ezeket rendszerezni akarja, ám tegye. Csak vigyázzon, nehogy az emberi lélektan produktumainak tartsa a „látomásokat”, mert akkor úgy jár, mint az említett könyv szerzője, aki kénytelen volt minden vallásos érzést neurotikus tünetnek minősíteni. Azután már hiába mentegetőzik, hogy ő nem tekinti problémának, hogy valaki neurotikus.
Az Úr szól, és először „magánúton” szól.
De Lukács nem áll meg itt. Lukács nem olyan evangéliumot akart írni, ahol a végcél egyszerűen valamiféle állandósult lelkiállapot elérése, például egy örök nyugalmas mosolygás, amivel jó hatást lehet kelteni a társadalomban. Mert pszichésen „stabilnak” és egészségesnek tűnik tőle az ember, és ezt respektálják.
Ezért kerülnek sorra az evangéliumban a társadalmi kapcsolatok is. Jézus és Augustus császár. Jézus és a helyi gyülekezet. Jézus és az országos intézményes vallás. Jézus és a prófétaság intézménye, Simeon és Anna. Jézus, és a „konfirmáció”, a 12 éves Jézus.
Az ember nem izolált pszichológiai lény, hanem elválaszthatatlan környezetétől. Ha nem is érzékeljük annyira, és emberi elménk tiltakozik is ellene, mégiscsak összefűz minket valami láthatatlan közösségi tér, mint hangyákat a hangyabolyban, akik beszéd és nyelv nélkül, ezerszám tudnak egy cél érdekében dolgozni.
Azok vagyunk, akikhez tartozunk, egy test, egy lélek, nemzet. Nem pedig lakosság, amit rideg, idegen utasításokkal kényszerítenek bele valamiféle működésbe. Nem is szuverén, „egészséges”, „erős”, „tökéletes” egyének tolerálják egymás rivalizálását. Isten népe vagyunk, ahová bele kell gyökerezni, és kifejezni ezt az összetartozást nyíltan, „rítusokkal” – úgy nem szeretem ezt a szót, mert ez olyan, mintha egy kényszerbeteg ember ismétlődő pótcselekvésekkel nyugtatná magát.
Én inkább úgy tekintem a vallásos cselekedeteket, hogy a nyelv nem csak az, amit papírra, betűvel le lehet írni, hanem ősidőktől fogva van a nyelvnek egy szélesebb rétege, amin el lehet mondani a kimondhatatlant. Többet, mint amit bármiféle definíció vagy tudományos elemzés visszaadhatna. Többet, mint amit kifejezhet a legjobb költőink művészete. Olyan mozdulatok, cselekvések, amitől az ember hirtelen levegőt lap, amitől feléled, amitől megszűnik az a fuldoklása, ami abból eredt, hogy valami létfontosságú forrását elzárták, vagy elveszítette. Valami, ami a köldökzsinór elvágása és az első lélegzetvétel közt átsegít.
Mint egy esküvő. A menyasszony földig érő csipkés ruhája, a vőlegény tökéletes öltönye, mintha máris az üdvösségben volnánk. És minden lépés, a bevonulástól kezdve az eskütételig azt üzeni, hogy ami eddig fájdalmasan nélkülözte egymást, az ezentúl egy testté lett, és soha többé el nem választható. Fellélegezhetünk. Ők ketten is, és mindnyájan, akik értük imádkoztunk. Nyelv, amin ha megszólalunk, egymás számára életet ad ez a két ember.
Ilyen „szavakról” esik szó ebben az igeszakaszban. Igékről, amik beillesztenek a nemzet életadó közösségébe.
Jézus körülmetélése az első ilyen „szó”. Annak idején Ábrahám kapta ezt a jelet, és azóta minden leszármazottja, minden utódja emlékezett erre a jelre. Aminek nem csak jelentése van, hanem cselekvő ereje.
Óvatosan írom le ezeket a szavakat. Mert itt elértem a teológiailag helyes állítások határára. Itt az következik, hogy hiszem, hogy ma a csecsemőkeresztség „szava” hasonlóan működik, mint annak idején a körülmetélés. És aki addig nem ugrott nekem, az itt biztosan felhúzza szemöldökét, és már-már azzal fog gyanúsítani, hogy a keresztség ex opere operato hatását hirdetem. Hogy mintha attól, hogy ráöntenek egy kisbabára pár csepp vizet, máris garantálva volna az örök élete.
De nem ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy úgy működött annak idején a körülmetélés, mintha valaki állampolgárságot kapott volna. Állampolgárságot Isten Országába. Timóteust is körülmetélte Pál, hogy mindenhová bemehessen Pállal, ahová ő bemehet. Hogy ne forduljon elő az a szégyenteljes helyzet, hogy Pál például bemegy a Jeruzsálemi Templomba, és bár Timóteus az ő leghűségesebb munkatársa, mégis kint kelljen addig szobroznia a pogányok udvarában, míg Pál odabenn a legszentebb imádságokat mondja az Úr előtt.
Van az Úrnak egy népe, és ennek van egy beszélt nyelve, a liturgia, a vallásos cselekedetek, amivel az Istenhez és az egymáshoz tartozás különféle állapotait, folyamatát, érzéseit ki lehet fejezni. Ennek belépője az Ószövetség népénél a körülmetélés volt, nálunk pedig Krisztus megszentelő áldozatára emlékezve, a keresztség. Ez a gyülekezeti közösség, a nép szeretetteljes befogadó mozdulata. A közösség feltétlen vállalása, és egyben az elvárások, a szokások kötelezővé tétele. Különös paradoxon, feltétlen és mégis feltételes. Ahogy az Ószövetség népét is feltétel nélkül, minden gyarlóságuk ellenére is szerette az Úr, és mégis feltételeket támasztott nekik, ítélte őket, és kegyelmet adott sokszor.
Egy szó, a pár vízcsepp és az elhangzó Ige, és mássá lesz az ember. Egy közösség, egy gyülekezet elválaszthatatlan, kiszakíthatatlan részévé. Soha többé nem tud egyetlen mozdulatot, egyetlen lépést sem tenni, hogy azt ne velük együtt tenné.
De nem csak a helyi közösséghez tartozik az ember. Mi is volt ez a szokás, hogy „Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”?
Még Mózes idejéből származnak az első utalások erre a szokásra. Minden elsőszülött fiú az Úré, mondja a törvény. Indoklást is fűz hozzá: mert az egyiptomi kivonulás 10. csapása megkímélte az elsőszülötteket. Sötét, babonás pogány vallások nyomai érződnek ezeken a törvényeken. Amikor még embert áldoztak. Amikor feláldozták az elsőszülött fiúgyermeket, mert a kegyetlen isteneiktől így reméltek bő gyermekáldást, vagy másféle segítséget. Mai napig bennünk él a babona: nem szabad az elsőnek örülni, mert akkor nem lesz több. Bármiről is legyen szó.
Sötét, megmagyarázhatatlan, elsőszülötteket pusztító események zajlottak. Az Úr pedig adta a páskabárányt, és azok az elsőszülöttek megmenekültek, akiknek meg volt jelölve a háza a bárány vérével. De mégsem maradhattak a háznál, hanem szolgálatra kellett őket adni az Úrnak. Ők segítettek az áldozatok előkészítésénél, és általában is minden vallással kapcsolatos feladatban.
Munka pedig volt bőven. Mert akkoriban még a törvénykezés, az ítélethozatal és az ítélet végrehajtása is vallásos feladatnak számított. És általában is a nép megszervezése, vezetése, fegyelmezése, tanítása. Közszolgálatot végeztek ezek az elsőszülöttek, Mózes és Áron leszármazottjainak irányítása alatt.
Szép gondolat ez. A legidősebb fiú részt vesz a nemzet egységének megteremtésében. Ő képviseli a családot az országos vezetésben. A második legidősebb majd örökli a vagyont, az áldást, és vezeti a családi gazdaságot.
Persze, ez így nem működött, mert sokan nem szívesen adták oda örökbe fiaikat. Mert az ember bűnén minden nemes kezdeményezés megtörik. Látszik ez a fiatal Sámuel történetéből is, hogy nem volt ez olyan szép, mint ahogy elsőre látszik. Ezért, hogy kevesebb visszaélés legyen, fordítottak egyet a törvényen, és az ország vezetését átadták a lévitáknak, egy törzsnek, amelyiknek amúgy sem jutott állandó terület az országban. Egy-egy elsőszülött helyére egy-egy Lévi törzséből származó embert állítottak. De, az elsőszülötteket „meg kellett váltani”, hogy a lévitát legyen miből felnevelni, kitaníttatni, hogy működőképes maradjon a rendszer.
A léviták így sokkal tudatosabban tudták őrizni a hagyományt, sokkal jobban odafigyeltek a saját gyermekeikre. Ők voltak azok, akik már a pusztában vándorolva, szinte katonai fegyelemmel tudták felállítani a szent sátort, és vezényszóra tudták pillanatok alatt szétszedni, ha tovább kellett indulni. Szinte génjeikben örökítették tovább a „liturgiát”, ami az egész országot összekötötte a maga láthatatlan, misztikus nyelvével. Ami elkészítette az utat a pusztában Istennek, az Úr időről időre megszólaló élő szavának.
Amikor pedig az elsőszülött gyermeket felvitték Jeruzsálembe, ebbe az évszázadok óta vérré vált hagyományba iktatták be őket. Bár nem test szerint adták oda a gyermeket, mégis olyanná vált, mint aki egész életével része ennek a nemzetet szolgáló közösségnek.
Minden elsőszülött azok közé számít, akik őrzik azt a tudást, hogy hogyan lehet szétszedni és összerakni a „szent sátort”, hogyan lehet hajlékot építeni az Úrnak. Hogyan lehet úgy megőrizni az Úr Igéjét, hogy akármilyen pusztító vihar is söpörne végig az országon, ha megfújja valamelyikük a kürtöt, ezek az elsőszülöttek ismét összegyűlnek, és újra felépítik azt a szent helyet, ahonnét az Úr vezetését kapja az egész nemzet. „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.”
Milyen jó volna, így az Úrnak szentelni valakit, elsőszülött testvérünket, hogy magunkra ne maradjunk, amikor szanaszét sodor minket a pusztítás! Milyen jó volna, ha lenne valakink, aki képvisel minket, aki gondol ránk, aki minket is hív, amikor építeni kell! Hogy darabokra ne szakadjon a nemzetünk. Az egész emberiség a bajok idején.
Milyen jó, hogy van egy Testvérünk, maga az Úr Jézus Krisztus, aki helyettünk adatott szolgálatra, hogy minden nap ott álljon az Úr előtt, és akire figyelhetünk, mert hozzánk is szól, amikor feladatunk van ebben a nemzetépítő munkában. Nem a földi, Jeruzsálemi Templom újjáépítésére gondolok, hanem a mennyei szentély, Isten Országa építésére, aminek egy-egy szép, szent templomunk idelenn a tükörképe.
Add, Urunk, hogy ebbe a szolgálatba tudjunk bekapcsolódni. Közülünk azok, akiket Te „elsőszülöttként” kiválasztottál. Hogy a Te színed előtt állva imádkozhassunk azokért, akiket képviselünk előtted. Add, Urunk, hogy legyen erőnk a Te szent nyelveden, „intézményesen” bizonyságot tenni róluk, rámutatni ezekre az emberekre!