45 Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.
46 Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, 47 és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, 48 mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, 49 mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, 50 irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. 51 Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. 52 Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; 53 éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. 54 Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, 55 amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké (Lukács 1,45-55).
„Mária éneke”. Elképzelhető-e, hogy egy 12 éves lány, aki a kor szokásai szerint nem is foglalkozott politikával, mert az a férfiak dolga volt, ilyen éneket énekeljen? Sokféle választ hallottam erre a kérdésre, sőt, a kérdést is már onnan ismerem, mert azért tette fel egyszer valaki, hogy azonnal magyarázatot is adjon rá. Általában Mária egyszerűségével hozakodnak elő ilyenkor, tanulatlanságával, tudatlanságával, és jó protestáns szokás szerint – nehogy véletlenül katolikusnak tűnjenek – Máriába rúgnak még egyet. Tudom, most kikérik maguknak, hiszen ők ezt csöppet sem érzik bántónak, hanem a dolog legtermészetesebb teremtési rendjének látják. Szemük előtt ilyenkor egyes szavak az olvashatatlanságig összetöpörödnek, mások pedig kiemelkednek, mint a Himalája. Így marad végül ez a két szó: „szolgálóleánya megalázott”, ezt kötik rá a hangerősítőre, és mire a légvédelmi szirénákból megszólal, már kemény paranccsá kövül: „Alázkodj meg, szolgálóleány!” – mert jön az Isten.
Szívem szerint ilyenkor, Advent idején inkább a nappaliba ülnék be, egy szegfűszeges forró teával, egy jó minőségű hangszórón, megzenésítve hallgatnám Mária énekét, a „Magnificat”-ot. Például Johann Sebastian Bach elképzelése szerint. De egy fűtött templom, egy modern hangversenyterem sem volna ellenemre.
Időt adnék magamnak, hogy lélekben beülhessek azok közé, akiket Lukács gyülekezetének ünnepi ruhába öltözött szóvivője csengő hangon az előbb így köszöntött: „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki!” Boldogok vagyunk, mind, akik Karácsonyra készülve a templomban ülhetünk, mert elhittük, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott nekünk!
Ezért énekelünk Máriával együtt. Mint egy jól megszerkesztett fúga, úgy szövődik bele Mária első magasztalásába az egyház egy-egy újabb szólama. „Magasztalja lelkem az Urat!” – mondja Mária. És vele ujjong Erzsébet megtartó Istenünkben, mert – és itt bekapcsolódnak azok, akik 70-80 évvel később valahol a görög partok mentén várták az Úr szavát, mert örök hálával tekintettek Megváltónkra, aki kimentette őket a világnak és életnek abból a börtönéből, amiből nekünk sincs hiányunk – „mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék”.
Mi az egyház? A „minden nemzedék”, akit boldognak mondanak. Az Úr szolgálóleánya. Olyan emberek közössége, akire rátekintett az Úr, megalázott helyzetükben. Rátekintett. Meglátta. Megértette. És nem maradt tétlen. Az Úr nem hagyja cserben saját tulajdonát, hanem kimenti. Ezért boldognak mond bennünket minden nemzedék. Máriával elkezdődött valami, és azóta egyre többen vagyunk az ő közösségében.
Minden okunk megvan, hogy minden istentiszteleten elénekeljük Mária énekét, hogy emlékeztessük magunkat üdvösségünkre, boldogságunkra, közös örömünkre: Megváltó született nekünk. Akkor tesszük jó sorrendben, ha előbb énekelünk, és átérezzük azt, amibe még bele sem gondoltunk. Akkor tesszük jó sorrendben, ha nem precíz tudományos vizsgálattal közeledünk Jézus Krisztus élettörténetéhez, mintha még semmit sem tudnánk róla. Ez azt üzenné, hogy „Nem hiszem egy szavadat sem! Bizonyíts!” Ezzel szemben az igazság az, hogy ismerjük Őt. Lelkünk legmélyén, ahol még saját magunk számára is hozzáférhetetlen, már találkoztunk Jézus Krisztussal. Ahogy Keresztelő János is magzatként szökkent örömében, amikor lélekben, a Szentlélek által, meglátta az Urat.
Ezt a képességünket, hogy Lélek által érezzük az Ő közelségét, nem veszítjük el felnőtt korunkra sem, legfeljebb a sok tudomány, képesség, amit időközben a túlélés érdekében magunkra szedtünk, elfedi előlünk. Hatodik érzék? Talán inkább ez az első. Mielőtt a szemünket kinyitnánk, mielőtt a fülünkkel a szavakból bármit felfognánk, mielőtt a kezünkkel egyebet tapinthatnánk, mint édesanyánk minket körülölelő szeretetét, Urunkat már „látjuk”.
És mert látjuk Őt, mert nem vagyunk túlságosan eltelve saját tanult képességeinktől, ezért magasztalhatjuk Őt. A boldog, üdvözült emberekhez szóló köszöntés után tehát jó, ha Istent énekben magasztaljuk egy istentiszteleten. Jó, ha családi, egyéni bibliaolvasásunkra is így hangolódunk rá.
Énekeljünk együtt, imádkozzunk együtt, magasztaljuk együtt az Urat Máriával, Lukács gyülekezeteivel, azokkal, akik minket imádkozni, énekelni tanítottak, és azokkal, akik már a zsoltárokban tanítottak minket erre, akik azóta is féltve őrzik sok ezer év közös imádságait. Magasztaljuk az Urat, és megnyílik a mennyei dimenzió. A tudománynak egy olyan „szakterülete”, ami az úgymond objektív kutatási módszerekkel teljesen hozzáférhetetlen. Ezt hívják teológiának, hogy Istent magasztaljuk, és Ő szól hozzánk.
Nagy szükségünk van erre, hogy mi is rátekintsünk Mária, Isten szolgálóleánya megalázott voltára, amibe mi kényszerítettük bele újólag, amikor sablonos, embertelen és istentelen eszközökkel próbáltunk teológiát művelni és egyházat építeni. Mondván, hogy politikát, államot ilyen „komolytalan” eszközökkel nem építünk, hogy éneklés, érzések kifejezése, Isten iránti kapcsolatunk megvallása. Mondván, hogy tudományt nem művelünk az esztétika és a művészet körébe tartozó magatartásformákkal.
„Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat” – szól az ének. Azokat, akik többnek mutatták magukat, mint amik valójában. Akik Istentől kapott hatalmukra, üzenetükre, parancsukra hivatkoztak ott, ahol csak a saját vágyaikat, akaratukat erőltették keresztül másokon. Akik cselekedtek másokkal, mielőtt Istent magasztalták volna. Akik saját érzéseikre hangoltak másokat, mielőtt Istennél megnyugodtak és felvidultak – vagy felháborodtak és elszomorodtak volna. Akik úgy kezdtek bonyolult fejtegetésekbe a világ és az emberi élet értelméről és céljáról, hogy Isten Igéjére nem volt nyitott a szívük.
Isten szétszórja azokat, akik nem akarják megtalálni a helyét, idejét, hogy Őt magasztalják. Akinek mindig fontosabb, hogy előbb saját elképzelésük szerint még befejezzék, amit szívük szándékában felfuvalkodva elkezdtek. De akik Őt keresi, azoknak évezredek nemzedékeit adja segítségül, hogy ebben az imaközösségben erősödjön az imádságunk, a hitünk, a látásunk. „Felkarolta szolgáját” – egyházát, akiben a világ kezdetétől annak végéig kijelenti kegyelmét, amit Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk.
Magasztaljuk ezért az Urat!