57 Amikor pedig eljött Erzsébet szülésének ideje, fiút szült. 58 Meghallották a szomszédai és a rokonai, hogy milyen nagy irgalmat tanúsított iránta az Úr, és vele együtt örültek. 59 A nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak akarták nevezni. 60 Anyja azonban megszólalt, és ezt mondta: Nem, hanem János legyen a neve. 61 De ezt mondták neki: Senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának. 62 Ekkor intettek az apjának, hogy milyen nevet akar neki adni. 63 Ő pedig egy írótáblát kért, és ezt írta rá: János a neve. Mindnyájan elcsodálkoztak. 64 És azonnal megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent. 65 Valamennyi szomszédját félelem szállta meg, és Júdea egész hegyvidékén beszéltek minderről. 66 Akik meghallották, szívükbe vésték, és így szóltak: Vajon mi lesz ebből a gyermekből? Az Úr keze pedig valóban vele volt.
67 Apja, Zakariás, betelt Szentlélekkel, és így prófétált: 68 Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. 69 Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, * 70 amint kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva, 71 hogy megszabadítson ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; 72 hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, 73 arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, 74 hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, 75 szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján.
76 Téged pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétájának neveznek majd, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az ő útjait, 77 hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által, 78 Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, 79 hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.
80 A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt addig a napig, amíg meg nem kezdte küldetését Izráelben (Lukács 1,57-80).
Miről olvasunk itt? Valami különös jutott eszembe: „Keresztelő János megkereszteléséről.”
Aki művelt, gondolkodó ember, az rákérdez a dolgok eredetére. Innét lehet megkülönböztetni a műveletlen, primitív embert a művelt, gondolkodó embertől. A primitív a pillanatnyi érzésétől vezérelve mindig csak egy-két lépést lát visszafelé is, az okokban, és előre is, a következményekben. Ezért a primitív ember, akit nem tanítottak filozófiai gondolkodásra, felveszi a hitelt, mert úgy érzi, sok pénzt adnak neki ingyen. Aztán eladósodik, és elveszíti mindenét. A filozófus megkeresi a folyók eredetét és torkolatát. A gondolkodó ember a híreket sem úgy olvassa, mint a bulvársajtót, hogy csak élményt akar szerezni magának, hanem utánanéz a forrásnak, elolvassa az ellenvéleményt, egymás mellé állítja a szemben álló feleket, és amennyire lehet, igyekszik a hatások eredetére és következményeire rákérdezni. Ki, mit, miért indított el, és hol fog az célba érni?
El tudom képzelni Lukácsot, amint hirdeti művelt barátai közt az evangéliumot, beszél a keresztyén gyülekezetek szokásairól, és elérkeznek a keresztséghez. Mondja Lukács:
- Meg szoktuk keresztelni azokat, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.
- Megkeresztelni? Mi az?
- Vizet öntünk a fejükre, és ettől Isten közösségébe kerülnek.
- Te öntöd a vizet a fejére, és attól Istennel kerül közösségbe?
- Mert engem is megkereszteltek, és én ezért Isten közösségében vagyok.
- És téged ki keresztelt meg, maga az Isten…?
- Nem, hanem Pál apostol és Szilász, amikor nálunk jártak.
- És őket ki keresztelte meg?
- Pál apostolt Anániás, amikor meglátogatta vaksága napjaiban.
- És Anániást?... Ki volt az első?
- Az első Keresztelő János volt. Ő keresztelt mindenkit a Jordán völgyében, megtérésre hívta a népet.
- És Keresztelő Jánost ki keresztelte meg?
Itt aztán Lukács elgondolkodhatott, mert erre nem tudta a választ. Péternek és a többieknek ugyanis elég volt a pillanatnyi tapasztalat, hogy a keresztség alkalmával láthatóan a Szentlélek hitelesíti a cselekedetüket, lángnyelvek, Isten magasztalása, idegen nyelveken szólás, betegek gyógyulása... Lukács történelmi gondolkodáson nevelkedett görögjeinek azonban ez nem volt elég. Így aztán Lukács vette a tarisznyáját, és elindult megkeresni a forrást. Így talált rá Júda hegyvidékén Zakariás és Erzsébet történetére, amit még akkoriban is széltében-hosszában meséltek egymásnak (65-66). És ebben egyértelmű bizonyítékot talált arra, hogy Isten miként rendelte el egyházának azt a keresztséget, amit addigra már istentiszteleti rendbe iktattak, aminek jól kidolgozott liturgiája lehetett, ami hirdette, hogy ez nem valamiféle rögtönzött gesztus, hanem intézmény, királyi rendelet, Isten Országának hivatalos jelképe.
Az előbbi szakaszokhoz hasonlóan itt is szándékosan „jelen időben” meséli el Lukács a múltbeli eseményeket. Úgy tűnik, hogy János körülmetélésére emlékezik vissza, de igazából szinte érezni a keresztelőre összegyűlt emberek áhítatát, imádságát, az istentisztelet ünnepélyességét.
Az édesanya a kezdeményező, ahogy az nálunk is szokás. A nők, főleg a nagymamák azok, akik ügyelnek a hagyomány folytatására, akik veszik a telefonkagylót – nekik még vezetékes van, és fejből tudják a lelkész telefonszámát – és megbeszélik, elrendezik, hogy a legfontosabb dolgok, az Istenhez tartozás el legyen intézve a gyermek életében, mihamarabb. Jönnek a rokonok, és rendeznek a gyermek születése alkalmából egy nagy örömünnepet.
Ősi kérdés, aggodalom bukkan itt fel: Mi lesz ebből a gyermekből? Mi lesz a sorsa, mi az élete célja és értelme? Mit tehetünk azért, hogy célba érjen, hogy jó legyen neki, hogy vigye valamire? Vajon jósoltassunk neki, mint a pogányoknál szokás? Vajon hívjuk meg a tizenkét boszorkányt – és a tizenharmadik, leggonoszabbat is, hogy mindegyik mondjon rá egy-egy áldást? Mélyen bennünk él, hívőkben és pogányokban, hogy az újszülöttet be kell mutatni a láthatatlan világnak, hogy élete indulásánál misztikus erőket kapjon.
Nevet is kap a gyermek ilyenkor. De a név nem egyszerű hangsor, hanem ez is egész világokat idéz meg. A gyermeket ezzel a névvel beiktatják a halhatatlanok közösségébe, akik vele járnak, élete minden harcában. Ott állnak a háta mögött, láthatatlan seregként, és erősítik őt. „Zakariás” – te, kisgyermek, vidd tovább édesapád hagyományát, lépj a nyomdokaiba, szívd magadba mindazt az erőt, a jóságot, hűséget, tisztaságot, amiben ő élt, amit már ő is úgy kapott őseitől. Lépj őseid közösségébe! Ez volt a terv, az általános szokás. Valóban, a fiú, különösen az elsőszülött fiú a legalkalmasabb arra, hogy az örökölt vagyonnal együtt a tudást is megörökölje, amivel azt hordozni, gyarapítani lehet.
Az édesanya kiejti száján a gyermek nevét, azt a szót, ami lelke legmélyéről származik. Azt a szót, ami szemében is csillog, amikor először rámosolyog majd a gyermek. Erzsébet szívében szerelme volt az első, Zakariás. Ha minden emberi számítás szerint zajlik, akkor tökéletes választás lett volna az ő neve. Akkor lelkének e pici csillogása köré kezdhette volna felépíteni gyermeke egész életét. Jó pap lett volna Zakariás elsőszülött fiából, aki szereti feleségét és népét.
Nagy titok a névadás!
Még nagyobb titok Keresztelő János névadása! Zakariás és Erzsébet szemében ugyanis még mindig Gábriel üzenete és titka csillogott. Nem a családi hagyomány, hanem mennyei küldetés. Erzsébet számára olyan fontos volt ez, hogy a kor szokásaival ellentétben közbeszólt, tiltakozott: Nem, hanem János legyen a neve! Pedig őt nem kérdezték meg, mert az asszonyoknak nem volt ebbe beleszólása. Hallgatniuk kellett az asszonyoknak a gyülekezetben, különösen egy ilyen fontos alkalommal, amikor gyermeket metélnek körül.
Hálásak lehetünk Lukácsnak, mert már másodszor figyelmeztet minket arra, hogy az ő, európai gyülekezeteiben nem kell a nőknek hallgatniuk, mert az Úr Szent Lelke – bár tekintettel van a kulturális szokásokra – nem személyválogató, hogy csak férfiakon keresztül szólna. Hangosan magasztalta Erzsébet az Urat, amikor Mária nála járt, és nem szégyen volt ez neki, hanem dicsőség (42). Mária sem fedte be a fejét, „az angyalok miatt” (1Kor 11,10), amikor Jézus fogant. A nők teljes értékű emberek a gyülekezetben és Isten színe előtt is. Erzsébet most hangosan tiltakozik, amikor az Úr akaratával és kijelentésével szemben próbálnak valamit elvégezni. Nemhogy tilos volna, hanem egyenesen kötelessége az asszonyoknak megszólalni a gyülekezetekben! Persze, a férfiakat akkor is meg kell kérdezni, ha akadályoztatva vannak a szólásban. Türelemmel, figyelmesen, szeretettel. Zakariás táblát kap, és felírja rá János nevét. Ha valóban az Úr kijelentése szerint tájékozódunk, akkor nem kell félni egymás véleményétől.
János. Azt jelenti, „Az ÚR kegyelmes”. Kegyelmes, mert bármilyen büszkék is vagyunk családunk hagyományaira, nem elég ezeket folytatni, hanem még ebből is kell a megváltás, a kegyelem. Jánossal valami új kezdődik.
Így kezdődik valami új minden keresztelő alkalmával. Az Úr kegyelmes, és szövetségébe fogad. De nem abba a szövetségbe, amit Ábrahámtól származtattak, amit bonyolult nemzetségtáblázatokkal kellett igazolni, és amelyikhez a körülmetélés jele tartozott. Erzsébet közbeszólása, a „Nem!” szakítja meg ezt a láncot. Ez a „Nem!” az új szövetség kezdete. Ne a földi leszármazás szerint kössük Isten szövetségébe, hanem a mennyei szerint!
Bár Lukács gondosan utánajárt a keresztség tradíciójának földi eredetét kutatva, mégis arra bukkant, hogy itt közvetlen mennyei szövetségről van szó: Te, Édesapa, Édesanya, aki imádkoztál a gyermekért, amikor az Úr jelt adott neked, hogy meghallgattatott az imádságod, milyennek láttad Őt? Hogyan szólalt meg az Úr Igéje, amikor gyermeked megfogant? Az Úr így tartja őt számon, így veszi oltalmába. Nem szükséges más misztikus védelmezőt, láthatatlan mágikus erőt keresned, mert Annak az Istennek a kegyelmében van, aki a gyermeket adta neked.
Amikor majd szemébe nézel, amikor beszélni tanítod őt, mindig legyen szemed előtt az a pillanat, amikor imádkoztál érte. És akkor fogja a gyermek teljesíteni küldetését, amit Istentől kapott. Ezen a néven nevezzétek most el, jelként az imádságnak azt a pillanatát őrizzétek meg, hogy amikor szólítod őt, azonnal Isten jelenlétét is felidézd magadban.
Milyen csoda, amikor Isten kegyelmébe ajánlják a gyermeket, két tanú áll a láthatatlan valóság mellett, Erzsébet és Zakariás hitelesíti ezt a szövetséget.
Zakariás pedig két fontos dolgot mond ki énekében. Először a hitvallást, amit, én hiszem, minden keresztelő alkalmával elmondtak, ahogy ma az Apostoli Hitvallást elmondja az egész gyülekezet keresztelő alkalmával. A Szentlélek rendelte már akkor, hogy ezt a hitvallást mondják el, mert nem lehet hitvallásos tartalom nélkül keresztelni. Érezni, hogy ezt már annak tudatában mondja a későbbi gyülekezet, Zakariáshoz csatlakozva, hogy Jézus, a Dávid házából származó erős szabadító már meghalt és feltámadott, hogy megszabadítson ellenségeinktől. Már tudunk az új szövetségről, amikor emlékezünk Zakariás hitvallására. De mégiscsak Zakariás volt az, aki a Szentlélek által már előre kimondta ezeket a szavakat. Mert az Úrnak semmi sem lehetetlen, Ő ismeri a jövőt. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy már Lukács előtt sem volt titok addigra, amit Zakariás még csak a Lélek által mondhatott ki.
68 Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. 69 Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, * 70 amint kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva, 71 hogy megszabadítson ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; 72 hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, 73 arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, 74 hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, 75 szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján.
Erre hívattunk mindnyájan, akik az Úr gyülekezeteibe tartozunk: hogy félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban életünk minden napján. Ez a keresztség értelme. Erre teszünk fogadalmat, ha felnőttként keresztelkedünk meg, és ezt reméljük, ezért imádkozunk, amikor gyermekeket kereszteltetünk meg.
Aztán jön valami, amihez ma már legtöbbször nem vagyunk elég bátrak. Zakariás próféciát mond a gyermekről.
76 Téged pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétájának neveznek majd, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az ő útjait, 77 hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által, 78 Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, 79 hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.
Nekem az a gyanúm, hogy akkoriban a keresztelés alkalmával nem csak imádkoztak a gyermekért, ahogy ma a Lélek által imádkozni szoktunk érte, hanem próféciát is mondtak róla. Mint Simeon és Anna Jézusról, ahogy Timóteus is kapott próféciát, amikor megkapta elhívását. Az élet egy meghatározott pillanatában Istentől kijelentést kaptak. Fontos is volt ez, mert akkoriban olyan szokványos volt az ember jövőjét meghatározó erők kutatása, kérdezése, befolyásolása, hogy nem lehetett elhallgattatni a kérdést. Így hát az Úr betöltötte ezt a transzcendens éhséget, és nem engedte, hogy másmilyen erők szolgáltassanak mindenféle válaszokat, megoldásokat. Ő maga jelentette ki Zakariásnak, hogy a kíváncsiságot is az Úr elégítse ki.
Nincs hatalmunk a prófécia fölött, nem tudjuk garantálni, hogy egy keresztelő alkalmával most, a liturgia 6. pontjában, a keresztvíz ráöntése és az orgona megszólalása között kimenjen egy teveszőr ruhába öltözött próféta az Úrasztala elé, és valamit mondjon. Ez csalás volna, rosszabb volna a pogány jósolgatásoknál is. De ha az Úr szól, akkor még a némák nyelve is megoldódik! Még Zakariás is visszakapta a hangját, mert az Úrnak mondanivalója volt a számunkra, ki kellett hirdetnie Keresztelő János hivatását. A prófécia nem tehető kötelezővé, de meg kell adni neki a teret, ha meg akar szólalni közöttünk.
Jánosnak nevezi az Úr – mert az üdvösség ismeretére kell tanítania az emberiséget, bűneik bocsánata által. Fontos ezt feljegyezni, eltenni, hogy később, amikor az élet sűrűjében eltéved az ember, legyen mihez visszatérni. Kinek-kinek aszerint, amilyen nevet az Úrtól kapott.
Vajon, amikor a Te belső szobádba bevilágít a felkelő fény a magasságból, milyennek lát Ő téged, hogyan szólít? Kegyelmét milyen szavakkal hirdeti neked? Mit mondott, amikor szövetségébe fogadott? El ne felejtsd, mert ez a Te utad, ez a kereszted!