39 Azokban a napokban útra kelt Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. 40 Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. 41 Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Betelt Erzsébet Szentlélekkel, 42 és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! 43 Hogyan lehetséges, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám? 44 Mert íme, amint meghallottam köszöntésed, ujjongva mozdult meg méhemben a magzat. 45 Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki. (Lukács 1,39-45)
Mária elment Názáretből valahová Jeruzsálem környékére. 170 km, 37 óra gyaloglás, 800 m szintemelkedés. Sietve. Azokban a napokban, azaz épp csak annyi ideje volt, hogy felkészüljön erre a hosszú útra.
Én nem tudom, ki hogy van vele, de amikor én megtudtam, hogy várandós vagyok, akkor hónapokig szinte megmozdulni sem mertem, nehogy valami baja essen a magzatnak, nehogy valahogy megsérüljön. Mária pedig hosszú, gyilkos gyaloglásba kezd. A Megváltóval a szíve alatt. Nem gondolt rá, hogy mi van, ha elvetél, és sosem születik meg a Megváltó? Nem egy mindennapos esemény a szűztől születés! Nem lehetünk rajta túl csak úgy, ahogy Betsabé megvigasztalódott a második fiával, Salamonnal. Mi oka volt rá, hogy az egész világ életét ilyen meggondolatlanul kockára tegye?
Nem lehet ezt mással magyarázni, mint azzal, hogy Názáretben sokkal nagyobb életveszély fenyegette őket! Nem olvasunk itt arról, hogy József kísérte volna erre az útra. Sem szüleiről nem hallunk. Egyedül ment. Valószínűleg valamilyen utazásra összeverődött idegenek csoportjában, akik mind Jeruzsálem felé tartottak.
Leírhatta volna Lukács, hogy honnét indult el, miért indult el Mária, de Lukács evangéliumának csodái közé számítom, hogy nem írta le. Mert Lukács itt adja nekünk retorikából a következő leckét. „A retorika alapjai” c. fejezetnél tartunk. Nem arról beszélünk, hogy honnét menekülünk, hanem arról, hogy kit hordozunk a szívünk alatt. Ha egyetlen fénysugár ragyog be az életünkbe, akkor a sötét alapon azt az egy fénysugarat festjük meg, és azt követjük, míg meg nem érkezünk a fény forrásáig.
A fénysugár pedig Mária életében az angyal furcsán-mellékesen tett megjegyzése, „Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiút fogant öregségére, és már a hatodik hónapjában van az, akit meddőnek mondanak” (36).
Nagy a kísértés most, hogy azért egy apró pillantást vessek, „hátrafelé”, hátha nem válok sóbálvánnyá. Az ókori filozófiában létezett egy fogalom, amit mind a mai napig előszeretettel használnak, a „dispositio”, magyarul „hangoltság”. Van az embernek egy állapota, lelkiállapota, szellemi beállítottsága, és erre illeszti rá az ember az eseményeket. Ettől van az, hogy amikor elmesélünk egy eseményt, valami történést, akkor az egyik ember nagy örömmel fogja győzelemnek tartani, a másik ember pedig dühösen keresi a felelősöket. Az egyik embert hidegen hagyja, a másikat pedig úgy megragadja, hogy élete végéig meghatározó élménnyé lesz a számára. Minden ettől a hangoltságtól függ.
Mária életének ezen a rövidke pillanatán látható, mit jelent ez. Ha otthon kiderül, hogy mi történt – férjhezmenetele előtt terhes lett egy fiatal lány, akkor ott törvénykezni kell. Akkor őt vagy megkövezik, a törvények szerint, paráznaságért, vagy József tapintatos és szeretetteli lesz vele, és titokban elbocsátja. Valahol, ismeretlen vidéken majd megszülheti gyermekét, és számkivetettként leélhetik életüket.
„Törvénykezni kell” – miközben a legfontosabb mozzanaton egyszerűen átsiklottunk! A „diszpozíció” miatt. Ami mélyen, tudatalattinkba beleülteti, hogy minden dolognak megvan a maga földi, logikus oka és következménye. Az a gondolkodásunk, ami egész egyszerűen nem számol a mennyei faktorral, csak a földivel, anyagival. És bármennyire is tökéletesen, betéve tudjuk a dogmatikai és etikai tételeket, még az egyházban sem számolunk legtöbbször a mennyei faktorral. Földi, materiális alapbeállítottságunk van. Ha történik valami, a mennyei okokat, az Ige hatását teljesen figyelmen kívül hagyva, rövidzárlatosan földi ok-okozati láncolatokat alkotunk, és ítéleteket hozunk. Különösen éles helyzetekben van ez így, amikor pénzről, egzisztenciáról van szó, emberéletekről.
Ezért kellett Máriának ilyen sietősen vállalnia ezt az emberfeletti utat. Mert a világon abban a pillanatban összesen egyetlen olyan család volt, akinek volt mennyei látása. Ez éppen rokona, Erzsébet, és férje, Zakariás volt. Csakis, kizárólag náluk találhatott Mária úgy menedéket, hogy hittek is a szavának. Erzsébetnek és Zakariásnak megnyílt az ég, és a mennyei hatások valóságos tényezővé válhattak. Számukra teljesen természetessé lett, hogy Mária gyermeke foganhatott a Szentlélektől – „tudom, mert velem is így történt” – szoktuk mondani ilyenkor. Persze, ha velem nem történt volna meg, akkor én is ugyanolyan ítélkező, rövidzárlatos, materialista hívő volnék, bármennyire is erkölcsös, hibátlan, tiszta életet akarok is élni.
Retorikából kapunk tehát leckét: ha egy közösség alapbeállítottsága földi, meg se próbáld nekik hirdetni az evangéliumot, mert semmi más nem történhet, mint hogy beszédedből csak a földi elemeket ragadják ki rövidzárlatosan, földi hermeneutikával, ami a mennyei nélkül a legnagyobb bűnnek, erkölcstelenségnek, vagy pszichiátriai betegségnek fog tűnni, és végül a rend kedvéért hagyományosabb vagy modernebb eszközökkel megköveznek érte.
Halld inkább ki az üzenet mellékes részeit is: van valahol egy „Erzsébet”, egy testvéred, akivel most egészen hasonló csodák történnek, mint veled. Hozzá menj el, őt látogasd meg. Nála keress menedéket! Ő meg fog érteni. Siess, még mielőtt vita lenne belőle, mielőtt „apologetikára”, hitvitára kényszerülnél. Míg ilyen apró „magzatot” hordozol a szíved alatt, míg a benned megszületett Ige még olyan gyönge, keresd meg a hitben „ikertestvéreidet”.
Hogy Lukács milyen komolyan veszi ezt az elvet, abból is látszik, hogy ebben az igeszakaszban nem csak két asszonyt lát, hanem szimbolikusan is érti őket. Mire Lukács evangéliuma megszületett, már volt oka Keresztelő János „lelkének”, emlékének hordozóit, az ő vallásos közösségét megszemélyesítenie, mert sokan voltak. És volt oka Jézus Lelkének hordozóit, emlékének továbbadóit is megszemélyesítenie. Erzsébet és Mária tehát itt nem csak valóságos személyek, hanem egyúttal Keresztelő János követőinek és Jézus Krisztus „anyaszent”egyházának is jelképei. Keresztelő János a régi, hagyományos zsidó vallás képviselője. Erzsébet az idős asszony, aki már meddővé vált, akiből kihalt az élet, a hit, a Lélek, aki mégis pontról pontra megtartja a Törvényt, és így él pap férjével, Zakariással. Várva az üdvösségre. Ez a régi zsidó egyház. És itt van Mária, a fiatal, aki előtt ott van az egész élet. Akinek nincs hová fejét lehajtania, mert már azokban a napokban, amikor meglátogatja őt az angyal, futnia kell üldözői elől. Mégis ő hordozza méhében Jézus Krisztust, a világ Urát, Megváltóját.
Milyen fontos volna, hogy a két tanítványi közösség egymásra találjon! Hogy Keresztelő János tanítványainak közössége, akik azért bizonyos védettséget élveznek a világban, akiket úgy ismernek, hogy tiszta életű, igaz emberek, menedéket nyújtsanak Jézus Krisztus egyházának, tanítványi közösségeinek, akikkel olyan „földtől elrugaszkodott” dolgok történnek meg, amit sehogyan sem tudnak kimagyarázni a földhözragadt világ előtt.
Hogy történhet ez meg?
Lukács azt mondja, csakis a megfelelő hangoltsággal. Amihez hozzátartozik az, hogy nem a támadásokról beszélünk, nem a fenyegető veszélyekről, hanem olyanokká leszünk, mint a kisgyermek. Mint a méhen belüli Keresztelő János! Még alig pár sejtnyi Jézus földi élete, de a hat hónapos magzat már ujjongó örömmel ugrik fel, amikor felismeri a világ Urát!
És ebben a beszélgetésben részes a két édesanya is. Mária örömmel köszönti Erzsébetet – mint olyan rokonát, akihez az angyal vezette el. És Erzsébet már úgy néz Máriára, mint arra az asszonyra, aki a földre jött Istent fogja megszülni. Így kell mindenkor találkoznia az Úr útját előkészítő „papi” egyháznak és az Úr élő szavát hordozó „prófétai” közösségeknek. Örömmel, Istent magasztalva. Csak ezzel a lelkülettel fog feltárulni a napi események valódi értelme. Az üdvözítő értelem, nem pedig az, amiért embereket ítélnek el.
Lukács tehát nem magyaráz evangéliuma elején, hanem tőlünk olyan szokatlan módon Istent magasztalja. Mert csak a magasztalás hangol megfelelő alapbeállítottságra, amivel Istent lehet érezni. „Betelt Erzsébet Szentlélekkel, és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!”
Hangos szóval! Mióta Zakariás megnémult, némaság telepedett erre a házra. Erzsébet visszavonult, és nem is fogadott vendégeket. Aki olyan ember mellett van, aki nem tud válaszolni, hiába hallja a szavunkat, az hamar azt veszi észre magán is, hogy elmaradoznak a szavak. Amit kell, azt is röviden mondjuk ilyenkor. Beilleszkedünk a másik ember közlésformáiba. Fél szavakból, gesztusokból értjük meg egymást. Mert fájdalmas az a csend, amikor a másik nem tud válaszolni.
Most megérkezett Mária, és végre Erzsébet is megkönnyebbülhetett, világgá kiálthatta féltve őrzött titkát. Mert rátalált egy ikertestvérére a hitben, aki hinni fog neki. Boldog ez a két asszony, mert hiszik egymásnak, hogy amit az Úr nekik megmondott, az most kezd beteljesedni.
Mi volt a világ első keresztyén igehirdetése? Nem ez, amit most Erzsébet mondott, hanem az a láthatatlan, az örömteli szökkenés Erzsébet méhében. Ez az igehirdetés legmélyebb titka. Lukács, aki művelt filozófusok közt, képzett szónokokkal versenyezve írta meg evangéliumát, ezt tartja a legfontosabbnak, hogy a leendő evangéliumhirdetők szívére helyezze. Mária köszöntötte Erzsébetet, és valaki, aki már fogantatásától az Úrnak van szentelve, teljes lényével érzi Jézus Krisztus örömteli jelenlétét, és erről úgy, ahogy neki adatott, azonnal hírt is ad a világnak.
Mi szükséges a hithez? Biztosan olyan aktuális kérdés volt ez akkoriban is, mint most. Mit követeljünk meg egy egyháztagtól, hogy tiszta lelkiismerettel megkeresztelhessük? Egy tiszta, hallható hitvallást lelkigondozói környezetben, négyszemközt? Valamiféle tantételek szabatos ismeretét? Diakóniai lelkületet, állandó szolgálatot a gyülekezetben? Vagy már csecsemőket is megkeresztelhetünk? Nekik miféle hitük lehet, amit az Úristen méltányolhatna? Mi a garancia rá, hogy felnőtt korukra nem bűnözők lesznek-e? Nem volna jobb inkább mégis megvárni, míg kiderül, hogy miféle emberekké lesznek?
Lukács pedig azt mondja, hogy nincs itt a filozófusoknak semmiféle előnyük. A hit nem szellemi munka, nem észbeli teljesítmény. Nem kellenek hozzá sem dogmatikai fogalmak, sem etikai tételek. Sőt, Lukács azt is mondja, hogy a rabbiknak sincsen igazuk, amikor a törvény megtartását tekintik a hit mértékének, hogy törvénytisztelő zsidó állampolgár legyen valaki.
Egy magzat lehet az Úr egyházának teljes értékű tagja. Jézus Krisztus sem konfirmációja vagy felnőttkeresztsége által vált Megváltóvá. Ő Isten volt fogantatásától fogva. Nem „nyilvános fellépésével” kezdődik Jézus Krisztus megváltó munkája, hanem fogantatásával, sőt, már előbb, a világ teremtése óta.
Adatik a magzatnak is, hogy teljes emberként találkozzon a Szentlélek által Jézus Krisztussal. Ezért, ne féltsük azokat, akiket születésük előtt veszítettünk el. Az Úr róluk is gondoskodik, van hatalma őket is üdvözíteni. Sőt, talán ők tisztábban látják Őt, mint mi, a sokféle tudálékos, törvényeskedő, filozofálgató szemüvegeinken keresztül.
Mert ők egyszerűen csak meg tudnak állni Őelőtte, leplezetlenül, gyönyörködve szépségében, fényében, hatalmában. Ők egyszerűen csak tudják hangos szóval, tánccal, félelem nélkül magasztalni Őt. És akkor feltárul nekik a teljes mennyei lét.
Boldogok vagyunk, ha hisszük, hogy valóban szól hozzánk az Úr, és már cselekszi, amit megígért! Boldogok vagyunk, ha észrevesszük azokat, akikben ugyanez történik! Mert akkor megérkeztünk a valódi istentiszteletre, aminek soha nincs vége. Mert ha így magasztaljuk az Urat, Ő a napi eseményeket is felöltözi magára, és minden célhoz ér, amit életünkkel tervezett.