A kalifa igazságot tesz
A kalifa orvosa nagy nehezen életre térítette Derdánét. Harun ar-Rasid pedig maga mellé ültette a leányt, és megkérdezte tőle, miképpen maradt életben, hogyan menekülhetett meg a Satt-el-Arab falánk krokodilusai elől.
– Egyszerű az én történetem – felelte Derdáne. – Amikor a vízbe zuhantam, éppen arra ladikozott egy öreg halász. A folyó a hálóba sodort, a halász pedig a hálóval együtt ladikjába emelt. Eleinte elcsodálkozott a különös fogáson, de azután, látva, hogy lélegzem, kivitt a partra, és szállást adott a kunyhójában. Nem maradhattam azonban ott sokáig, mert a szultán embereinek könnyen a füléhez juthatott volna, hogy nem pusztultam el a hullámok között. Férfiruhába öltözve, tevehajcsárként Bagdadba jöttem egy karavánnal, itt pedig álruhámat női öltözetre cseréle, elszegődtem felségedhez szolgálóleánynak. Jó dolgom volt az udvarban, de folytonosan emésztett a bánat, mert éjjel-nappal arra a bátor hajóslegényre gondoltam, aki – így tudtam mostanáig – érettem áldozta fel az életét.
De addigra már betódult a terembe az egész udvar. Ott voltak a vezírek, miniszterek és tanácsosok, és ott volt Zubejd királyné is. Valamennyien Abul Kászimot és Derdánét éltették, és hűségüket, állhatatosságukat, nemes jóságukat magasztalták.
Harun ar-Rasid csendet parancsolt, messze hangzó szóval hirdette ki:
– Azt kívánom, hogy a kapzsi és gonosz bászrai szultán helyett mától fogva az igazságos és nagylelkű Abul Kászim legyen Bászra uralkodója.
Zubejd királyné hozzátette:
– Derdáne pedig legyen Bászra uralkodójának hitvese.
Abul Kászim, karján szerelmesével, a kalifa elé járult. Hálásan megköszönte kegyes jóindulatát, de arra kérte, hagyja meg őt egyszerű közembernek.
– Nem értek én az országlás tudományához – mondotta. – Azután meg félek is, hogy ha szultán leszek, az emberek térdre borulnak előttem, és a köntösöm szegélyét csókolgatják, márpedig azt sehogy sem szeretem.
– Ne vitatkozzál fő-fő királyoddal, bászrai szultán! – felelte szigorúan a kalifa. – Mert azt meg én nem szeretem.
E pillanatban lópaták dobogása verte fel az utca csendjét, mintha egész hadsereg közelednék. Az is volt: egy egész hadsereg, Dzsafar nagyvezírrel az élén. Mellette, rabszíjra fűzve az elcsapott bászrai szultán lovagolt.
Hogy történhetett ez a dolog? Hogy térhetett vissza a nagyvezír és serege ilyen hamar Bagdad városába?
Csak úgy, hogy a ravasz szultán, aki bizonyosra vette, hogy Abul Kászim egyenesen a kalifához siet panaszra, gyorsan lóra kapott, hogy megelőzze, és valami hazugsággal elébe vágjon a vádaskodásának. Ott találkozott vele a nagyvezír a síkságon, nem messze Bagdad falaitól. nem sokat törődött azzal, hogy mit beszél a szultán, hanem foglyul ejtette, és idekísérte, egyenesen a kalifa elé.
– Felséges nagyuram! – kiáltotta az elcsapott szultán, amikor a fegyveresek között a terembe lépett. – Büntesd meg példásan nagyvezíredet, amiért így merészelt bánni velem! Azzal vádol, hogy meg akartam ölni Abul Kászimot. Pedig mindenki tudja, hogy Abul Kászim az örömtől alélt el, tulajdon palotájában, és éppen én voltam az, aki kerti házamba vitettem, hogy ott életre keltsem.
– Hazugság! – hallatszott a terem mélyéről.
S valaki előrefurakodott a fegyveresek csoportján keresztül.
Ali volt, a szultán kertészlegénye, és így szólt erős hangon:
– Amikor azt láttam, hogy a szultán Bagdad felé indul, én is öszvérhátra ültem, és utána nyargaltam. Gondoltam, elkél itt egy becsületes tanú, ha Harun ar-Rasid majd az igazságot tudakolja.
S azzal elmondta, hogy látta, amikor a szultán a kerti házba hurcoltatta a félholt Abul Kászimot; hallotta, amikor kincséről faggatta, és ott volt akkor is, amikor a szultán másnap reggel az udvari hóhérral visszatért áldozatához.
Harun ar-Rasid többre nem is volt kíváncsi.
– Mi történjék a bászrai szultánnal? – kérdezte. – Töressem kerékbe? Húzassam karóba? Mondd meg, Abul Kászim, elvégre is te vagy az, akinek a vesztére tört!
– Hagyd meg az életét, királyom – felelte Abul Kászim. – Még csak tömlöcbe se vettesd. Különb büntetést tudok én annál. Parancsold meg neki, hogy ossza szét kincseit azok között, akiktől összeharácsolta: a bászrai szegények között. Azontúl pedig hadd éljen békében, szabadon, ámde a közrendű emberek módjára, a két keze munkájából.
– Úgy legyen! – mondotta Harun ar-Rasid.
Az elcsapott szultán kezéről leoldották a béklyót. Alighogy szabadnak érezte magát, úgy eltűnt a teremből, mintha ott sem lett volna.
Abul Kászim és Derdáne pedig ott helyben megtartotta a menyegzőt. Egy álló hétig daltól, zenétől, aranykupák csengésétől volt hangos a királyi palota. A magától szóló szantálfa lant is olyan szép muzsikát pengetett, mint azelőtt soha.
A hét elteltével az újdonsült szultán fiatal feleségével hazatért Bászrába. Első dolga az volt, hogy nagyvezírévé tette meg Alit, a kertészlegényt, a második pedig az, hogy elrendelte: azontúl a kincstáros ne egy, hanem három zsák ezüstöt szórjon a nép közé esténként.
Abul Kászim sokáig uralkodott országán dicsőségesen. És amiképpen Harun király „az igazságos” nevet érdemelte ki népétől, azonképpen Abul szultánt csak így emlegették mindenütt: „az adakozó” – életében is, holta után is, évszázadokon keresztül.