Harun ar-Rasid útnak indul
Másnap hajnalban a király felnyergeltette legjobb lovát, és egyszerű ruhában – amely leginkább a vándorkereskedők öltözetére hasonlított – elindult Bászra felé. Egyedül lovagolt, mint titkos, igazságkereső útjain mindig is, nevét, rangját pedig elhallgatta azok előtt, akikkel szóba elegyedett.
Kétnapi fáradságos lovaglás után megpihent egy útszéli karavánszálláson.
Evett, ivott, aludt egy sort, azután megkérdezte a fogadóstól, hogy merre vezet a legrövidebb út Bászra városába.
A fogadós elsorolta, hogy miféle hágókon és gázlókon, miféle járt és járatlan ösvényeken jut el leghamarabb oda, ahová igyekszik, azután így szólt:
– Látom, idegen vagy ezen a vidéken, és alighanem Bászrában sem jártál eleddig soha. Így hát talán még azt sem tudod, hogy éppen Bászrában lakik az a híres-neves Abul Kászim, akinek háza szebb és fényesebb minden királyi palotánál.
– Lehetséges ez? – ámuldozott a kalifa. – Azt mondod, hogy Abul Kászim háza még a bászrai szultán palotájánál is gazdagabb?
– Gazdagabb az még a mi felséges fő-fő királyunk, Harun ar-Rasid palotájánál is – felelte a fogadós –, pedig annak nemcsak Bagdadban, nemcsak a nagy muzulmán birodalomban, hanem az egész világon sem akad párja.
A kalifa megcsóválta a fejét, és mindjárt elhatározta magában, hogy ugyanabba a tömlöcbe csukatja a fogadóst, mint Dzsafar nagyvezírt, ha őt is hazugságon kapja. Nem is időzött tovább a karavánszálláson, hanem türelmetlenül, hogy minél előbb meglássa Abul Kászim házát, lóra ült és elvágtatott.
Hágókon kapaszkodott át, gázlókon lábolt keresztül, járt és járatlan ösvényeken ügetett jó lován, csak imitt-amott pihent meg kis időre. Hetednap elérkezett oda, ahol a két nagy folyó egymásba ömlik. Egy nagyobbacska falu állt ott a dombtetőn. A távolból már látszottak Bászra magas tornyai. De Harun ar-Rasid mégsem folytatta útját, hanem betért a faluba. Gondolta, keres valami ügyes szabómestert, és megfoltoztatja vele a köntösét, amelyet megtépett a tüske egy sűrű bozótban.
Akadt is szabó, mindjárt a falu szélén. Ott varrogatott az árnyékban, a háza küszöbén. A kalifa letelepedett mellé, és megkérdezte:
– Hallottad-e már hírét egy Abul Kászim nevű embernek, aki Bászrában lakik?
A szabó felnevetett.
– Hogy hallottam-e? Ugyan honnan jössz, miféle országból, hogy ilyent kérdezel?
– Hát olyan híres-neves férfiú ez az Abul Kászim?
– Uram – felelte a szabó –, olyan embert egyet sem találsz a környéken, aki Abul Kászim nevét nem ismeri. Mert tudd meg, hogy Abul Kászim nagyobb tiszteletben áll erre mifelénk, mint maga Harun ar-Rasid, a muzulmánok felséges fő-fő királya.
„No – gondolta magában a kalifa –, ezt a szabót is odacsukatom harmadiknak, Dzsafar nagyvezír meg a fogadós mellé, a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!”
Közben a szabó elkészült a munkájával, és átnyújtotta a kalifának a köntöst.
– Annyit mondok, uram – tette hozzá búcsúzóul –, hogy ha Bászrába mégy, ne mulaszd el felkeresni Abul Kászim házát, mert onnan még senki sem távozott üres kézzel. Nála jóságosabb, méltányosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb ember egy sem él ezen a földön!
– Nem is mulasztom el – felelte Harun ar-Rasid. – Hiszen éppen azért megyek Bászrába, hogy megismerjem ezt a nagy hírű férfiút.
Már esteledett, amikor a kalifa Bászrába érkezett. Az utcákon csak úgy nyüzsgött a nép. Harun ar-Rasid kisvártatva arra lett figyelmes, hogy a város valamennyi lakosa, fiatal, öreg, férfi, asszony, mind ugyanegy cél felé iparkodik. El sem képzelhette, hová tart ez a nagy sokadalom.
Egyetlen férfi állt csak nyugodtan utcaszerte, egy ház falának támaszkodva, s mellette egy sudár termetű asszony.
A férfi fiatal volt, és annak látszott az asszony is, akinek fátyol fedte az arcát.
A kalifa odatelepedett elébük, és megszólította az ifjút.
– Idegen vagyok ebben a városban – mondotta –, és nem ismerem az itteni szokásokat. Világosíts fel hát, kérlek, ha nem terhellek kíváncsiságommal: vajon hová igyekszik ez a tengernyi nép?
– Abul Kászim háza felé – felelte az ifjú.
– És mi okból? – tudakolta Harun ar-Rasid.
– Ebben az órában Abul Kászim kincstárosa mindennap egy nagy zsák ezüstpénzt szór a nép közé a palota ablakából. És ha nem jut mindenkinek, még egy második zsák száját sem sajnálja kioldani.
– Akkor hát miért nem sietsz oda te is? – kérdezte a kalifa csodálkozva. – Avagy talán oly gazdag vagy, hogy nincs szükséged e nagylelkű ajándékra?
– Éppenséggel nem vagyok gazdag – válaszolta az ifjú –, sőt mondhatni, igen szerény sorban élek. Hajnaltól napestig verejtékesen dolgozom, mint a szultán kertészlegénye, szűkös béremet pedig megosztom agg szüleimmel és hajadon leánytestvéremmel. Nem is azért kerülöm el Abul Kászm háza táját, mintha megvetném bőkezű adományait, hanem azért, mert már amúgy is túlontúl sokkal vagyok adósa. Ha érdekel, uram, elmondom, hogy mit köszönhetek Abul Kászimnak, és miért emlegetem holtomig áldva a nevét.
– Szívesen meghallgatom – felelte a kalifa, leszállva lováról.
Az utca eközben megüresedett: mindenki ott tolongott már Abul Kászim háza előtt. Messziről odahallatszott, miképpen hullik az ezüstpénz a palota ablakából csilingelve az utca kövére.