1 Az éneklőmesternek, a Kóráh fiainak zsoltára.

2 Halljátok meg ezt mind, ti, népek – figyeljetek mind, ti, e világ lakói!

3 Akár közemberek fiai, akár főemberek fiai – együtt a gazdag és szegény.

4 Az én szájam bölcsességet beszél – szívemnek elmélkedése tudomány.

5 Példabeszédre hajtom fülemet – hárfaszóval nyitom meg mesémet.

6 Miért féljek a gonoszság napjain – mikor nyomorgatóim bűne vesz körül,

7 akik gazdagságukban bíznak – és nagy vagyonukkal dicsekesznek?

8 Senki sem válthatja meg atyjafiát – nem adhat érte váltságdíjat Istennek.

9 Minthogy lelküknek váltsága drága – abba kell hagynia örökre,

10 még ha örökké élne is – és nem látná meg a sírgödört.

11 De meglátja! A bölcsek is meghalnak – együtt vész el bolond és ostoba,

és gazdagságukat másoknak hagyják.

12 Gondolatuk ez: az ő házuk örökkévaló – lakóhelyeik nemzedékről nemzedékre szállnak

nevüket hangoztatják a földön.

13 Pedig az ember, még ha tisztességben van, sem marad meg – hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak.

14 Ez az ő sorsuk bolondság nékik – de azért gyönyörködnek szavukban az ő követőik. Szela.

15 Mint juhok, a Seolra vettetnek, a halál legelteti őket – és az igazak uralkodnak rajtuk reggel,

alakjukat elemészti a Seol, távol az ő lakásuktól.

16 Csak Isten válthatja ki lelkemet – a Seol kezéből, mikor az megragad engem. Szela.

17 Ne félj, ha valaki meggazdagszik – ha megöregbül házának dicsősége,

18 mert semmit sem vihet el magával – ha meghal, dicsősége nem száll le utána.

19 Ha életében áldottnak vallja is magát – s ha dicsérnek is téged, hogy jól tettél magaddal,

20 mégis az ő atyáinak nemzetségéhez jut – akik soha sem látnak világosságot.

21 Az ember, még ha tisztességben van is, de nincs okossága – hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak.

(Zsoltárok 49, Károli)

 

Mesét mond a zsoltáros, hárfakísérettel... Ezért most én is mondok egy mesét, magyarázatképpen. Az ezeregynap legszebb meséiből (Vázsonyi Endre, Az Ezeregynap című perzsa mesegyűjtemény szabad feldolgozása 1961).

 

Abul Kászim kincse

 

Harun, a muzulmánok hatalmas és dicsőséges királya – akit népe csak így emlegetett: Harun ar-Rasid, vagyis: az igazságos Harun – egy langyos tavaszi estén palotája kertjében üldögélt leghűségesebb emberével, Dzsafar nagyvezírrel. Békésen, nyugodalmasan hallgatták a szökőkút vizének csobogását, a későn elpihenő madarak énekét meg a maguk elégedett szívének dobogását. Egyszer csak megszólalt Harun ar-Rasid:

– Egész életemben azon iparkodtam, hogy igazságos, nagylelkű, bőkezű uralkodója legyek országomnak. Mondd meg nekem, Dzsafar: siker jutalmazta-e jámbor és buzgó igyekezetemet?

A fehér szakállú nagyvezír, amúgy ültében meghajolt, és így válaszolt:

– Nagy király vagy, uram, minden királyok legnagyobbika. Jóságos vagy, méltányos, irgalmas, adakozó. Nincs is, aki másképpen vélekedik felőled széles e birodalomban.

– Szívesen hallom ezt – felelte Harun ar-Rasid –, mert tudom, hogy az igazságot kedveled mindenekfelett, és nyelved nem hajlik álnok hízelkedésre.

– Nem mondhattam egyebet, felséges királyom – szólt Dzsafar –, mert ez a színtiszta valóság.

– Hát akkor mondd meg azt is, hűséges nagyvezírem, igaz hitedre: ismersz-e valakit ezen a földön, aki túltesz rajtam eme erényekben?

Dzsafar megvakarta a fejét. Mert csakugyan az igazságot kedvelte mindenekfelett, és nyelve nem hajlott álnok hízelkedésre – de tudta jól, hogy a király mód nélkül szereti a dicséretet, és nehezen viseli el, ha nagyságát bárki is kétségbe vonja. Nem válaszolt hát mindjárt, hanem töprenkedve, szakállát simogatva bámult maga elé.

– Miért hallgatsz? – kérdezte gyanakodva a király. – Talán nehezedre esik a felelet?

Dzsafar erőt vett bátortalanságán.

– Mivelhogy az igazságot kedvelem mindenekfelett, és nyelvem nem hajlik álnok hízelkedésre – kezdte –, semmit sem hallgathatok el előtted, nagyuram, aki magad is az igazság kedvelője vagy, és megveted a hízelkedőket. Hanem arra kérlek, ne haragudjál meg igazmondásomért.

– Az igazmondásért sohasem haragszom – felelte Harun ar-Rasid elkomoruló tekintettel.

– Akkor hát megmondom neked, királyok királya, minden muzulmánok felséges kalifája – szólt a nagyvezír, s még az iméntinél is mélyebben hajolt meg –, megmondom, hogy igenis: ismerek olyan embert, aki túltesz rajtad az igazság szeretetében, a nagylelkűségben és bőkezűségben.

– Mit beszélsz?! – kiáltott fel a kalifa. – Azt merészeled állítani, hogy van olyan ember, aki még nálam is jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb, adakozóbb?

Dzsafar látta, hogy alaposan felbosszantotta az uralkodót.

– Könnyen lehet, hogy tévedek – mentegetőzött. – Hiszen az ember gyakran csalatkozik, kiváltképpen a magamfajta törődött, gyenge szemű, tompa fülű vénség...

Hanem a kalifa nem hagyta annyiban a dolgot.

– Hadd halljam: ki az az ember? Melyik ország uralkodója?

– Nem uralkodó az – nyögte a nagyvezír –, csak egyszerű közember. Itt él, nem is igen messze, Bászra városában, Abul Kászim a neve.

– De hát hogyan lehet oly szerfölött bőkezű egy egyszerű közember? – faggatta a kalifa Dzsafart. – Miből futja neki arra a nagy adakozásra? Hiszen némelykor még az én kincstáram is megínyli a sok vendéglátást, ünnepséget, ajándékot és pénzosztogatást!

Felállt, s homlokát ráncolva közelebb lépett a nagyvezírhez.

– Talán csak nem akarod azt mondani – tudakolta hitetlenül –, hogy Abul Kászim nálam is gazdagabb?

Dzsafar ötölt-hatolt, mivel azonban Harun ar-Rasid keményen ráparancsolt, végül is a két válla közé húzta a fejét, és kibökte:

– De bizony, nagyuram, az az igazság, hogy Abul Kászim még nálad is gazdagabb.

A kalifa arca bíborpirosra gyulladt, akárcsak a nap óriás korongja, amely éppen akkor volt leáldozóban egy távoli pálmaerdő mögött.

Nem szólt egy szót sem, hanem haragosan sarkon fordult, és hármat tapsolt.

Abban a pillanatban ott termett előtte a testőrök kapitánya, nagy görbe karddal, s nyomában négy testes szerecsen. Eddig ott lapultak éberen, a sűrű, tarka virágos bokrok mögött.

– Mit parancsolsz, uram királyom? – kérdezte a kapitány.

– Verjétek vasra ezt az embert! – kiáltotta Harun ar-Rasid. – Csukjátok a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!

– Felséges kalifa! – könyörgött a nagyvezír. – Hiszen te magad mondtad az előbb, hogy az igazmondásért sohasem haragszol!

– Az igazmondásért nem is – felelte Harun ar-Rasid –, hanem a hazugságért annál inkább. Márpedig az, amit mondtál, csak hazugság lehet.

Hasztalanul bizonykodott a nagyvezír, hogy igazat beszélt, hiába könyörgött irgalomért, kegyelemért, a kalifa hajthatatlan maradt.

– Vigyétek! – intett a testőröknek.

Azok nyakon ragadták a kétségbeesetten kapálódzó Dzsafart, és magukkal hurcoltál az illatozó rózsaligeten keresztül, a királyi várpalota legmagasabb tömlöctornya felé.

Útjukban elhaladtak egy lugas előtt, amelyben éppen ott hűsölt a kalifa felesége, a szépséges Zubejd királyné. Egyik rabnője szelíd dalokat énekelt, halkan pengetve hozzá tamburáját. A királyné felfigyelt a zajra, kitekintett, és nagy csodálkozással pillantotta meg a szerecsen testőrök markában az agg Dzsafar nagyvezírt.

Nyomban felkelt párnáiról, és a királyhoz sietett.

– Mi történt, felséges férjemuram? – érdeklődött aggodalmasan. – Csak nem kaptad áruláson az öreg Dzsafart?

– De bizony áruláson kaptam! – válaszolta nagy komoran a kalifa.

S azzal elbeszélte a királynénak mindazt, ami történt.

Zubejd ismerte a férjét, jobban, mint akárki más: ismerte valamennyi erényét, de ismerte a gyengéit is. Mindjárt tudta, hogy megint oktalanul fogta el a harag, és elhatározta, hogy megbékíti.

Óvatosan, fortélyosan fogott a dologhoz.

– Annyi biztos – mondta –, hogy szörnyű gyalázatosság az, amit a hűtlen nagyvezír elkövetett ellened. Hiszen egy egyszerű, jöttment közemberrel merészelte összehasonlítani minden muzulmánok dicsőséges uralkodóját!

– Nem ez a főbűne – szólt indulatosan Harun ar-Rasid –, hanem az, hogy orcátlanul hazudott, csak azért, hogy kisebbítse fejedelmi erényeimet.

– Hát ezért meg éppenséggel kegyetlen büntetést érdemel! – felelte a királyné. – Remélem is, felséges férjemuram, hogy nem leszel könyörületes iránta, ha ugyan kellő bizonyosságot szereztél vétke felől.

– Kellő bizonyosságot? – hökkent meg a kalifa. – Hát nem elegendő bizonyosság az, hogy olyasmit állít, amit még csak feltételezni is merő képtelenség?

– Ami engem illet, nekem nincs szükségem különb bizonyságra. Hanem attól tartok, uram, hogy végezetül éppen te leszel az, aki nem elégszik meg ennyivel. Tudom, hogy szokásod szerint nyomósabb bizonyságot is keresel majd, mielőtt a végső ítéletedet kimondanád. Hiszen éppen ezért illet Igazságos Harun névvel országod népe.

– Hát bizony – felelte a kalifa eltűnődve –, ez megeshetik.

– És ha efféle bizonyságot kívánsz – folytatta Zubejd, aki jól értette a módját, hogyan csűrje-csavarja a szót úgy, ahogy az a király fülének a legkellemesebb –, alighanem Bászrába meneszted valamelyik jó szolgádat, hogy megtudakolja, van-e akár csak egy szemernyi valóság is Dzsafar szavaiaban.

– Nem! – rázta meg a fejét Harun ar-Rasid. – Nem menesztek Bászrába semmiféle szolgát.

– Nem? – kérdezte elszontyolodva Zubejd királyné, aki kedvelte az agg nagyvezírt, és a bászrai úttól remélte ügyének jóra fordulását.

– Nem! – ismételte keményen a kalifa. – Magam megyek oda! A magam szemével és fülével akarok meggyőződni arról, hogy csakugyan él-e a földön olyan ember, aki igazságosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb, jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb, gazdagabb és adakozóbb, mint Harun ar-Rasid, minden muzulmánok igazságos, nagylelkű, bőkezű, jóságos, méltányos, irgalmas, gazdag és adakozó fő-fő királya!

– Csak menj, uram! – kiáltotta Zubejd, örvendezve, hogy jótét kis csalfasága ily teljes sikerrel járt. – Eredj minél előbb! Járj szerencsével, és térj vissza hamar a te türelmetlen hitvesedhez, aki éppen azért szeret és tisztel oly nagyon, mert bölcs vagy szándékaidban és fáradhatatlan az igazság keresésében.