A kertészlegény története
Ali a nevem – kezdte az ifjú –, s mint már mondottam: szegény kertészlegény vagyok. Szerettem egy leányt, és az is szeretett engem. A leány (akinek Balkisz a neve) korán árvaságra jutott, és zsugori nagybátyjánál nevelkedett. Az öreg, hasztalanul kérleltem, nem egyezett bele házasságunkba. Azt gondoltam, hogy valami gazdag kérőhöz akarja feleségül kényszeríteni a leányt. Pedig még ennél is galádabb tervet forgatott a fejében. Rövidesen kitudódott, hogy csak azért nevelte, táplálta Balkiszt, mert arra számított, hogy ha felserdül, megerősödik, jó árat kaphat érre a rabszolgapiacon. Mire észbe kaptam, már el is adta egy dúsgazdag hindosztáni nagyúrnak, s az mindjárt a kikötőben várakozó gályája fedélzetére hurcoltatta a leányt.
Későn, munkám végeztével hallottam meg a hírt. Hanyatt-homlok rohantam a folyó partjára. De a gálya, jó déli széllel, akkor már messze járt. Őrjöngve vetettem magam a folyóba, nem törődve azzal, hogy a gályát semmiképpen sem érhetem utol, már csak azért sem, mert a víz azon a tájon valósággal hemzseg a sok krokodilustól. Ott is vesztem volna bizonyosan, ha történetesen éppen akkor arra nem siklik egy karcsú dereglye. A hajósok mentőkötelet dobtak felém, és a fedélzetre húztak.
A dereglye gazdája Abul Kászim volt. ott hevert párnáin a hajó tatján, szellős, árnyékos selyemsátor alatt. Magához hívott, kikérdezett, majd intett legényeinek. A dereglye megfordult, az evezők megfeszültek, s a gyors járatú hajó még napszállta előtt utolérte a gályát.
Abul Kászim felajánlotta a gálya gazdájának, hogy megtéríti a vételár kétszeresét, ha lemond a leányról. De a gazdag hindosztáni csak nevette. Abul Kászim ötször, tízszer annyi pénzt kínált, a nagyúr azonban hallani sem akart az alkuról. Végezetül Abul Kászim leakasztotta gyémánttal és egyéb drágakövekkel kirakott vert arany nyakláncát, lefejtette a turbánját díszítő öklömnyi karbunkulust, lehúzta ujjairól valamennyi rubinnal, smaragddal, zafírral ékesített drága gyűrűjét, és aranypénztől duzzadó erszényével együtt odavetette a hindosztáni nagyúr lába elé. Ekkora kincsért nem egy, de akár száz rabszolgát is megvásárolhatott volna.
A gálya gazdáját, ámbár maga is dúskált a javakban, elvakította a kincs látása. Megparancsolta embereinek, hogy bocsássák le a kötélhágcsót, és segítsék át a dereglyére a rableányt. Balkisz is, jómagam is a fedélzet deszkáira borultunk Abul Kászim előtt, és miközben a dereglye, ár ellen haladva, lassan ismét Bászra felé vette útját, könnyek között mondtunk hálát megmentőnknek.
– Nem szolgáltam én reá semmiféle köszönetre – válaszolta a nagylelkű Abul Kászim, és felemelt bennünket a földről. – Amit cselekedtem, ne ma ti kedvetekért, hanem csakis az igazság kedvéért cselekedtem. Mert nem igazság, hogy az erőszak hatalma elválassza azokat, akik egymást oly nagyon és igazán szeretik.
Abul Kászim rabszolgaként vásárolta meg ugyan a leányt, de tüstént visszaadta szabadságát. Balkisz, a felszabadult rableány most már a feleségem, és nem más, mint ez az asszony, aki itt áll mellettem, és megerősítheti, hogy úgy történt minden, ahogy elbeszéltem.
– Ha ez igaz – felelte Harun ar-Rasid –, akkor Abul Kászim csakugyan módfelett igazságszerető és nagylelkű férfiú.
Azután hozzátette, de csak úgy gondolatban:
„Ha ellenben nem igaz, akkor ezt a kertészlegényt odacsukatom negyediknek Dzsafar nagyvezír, a fogadós meg a szabómester mellé, a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!”