Abul Kászim rabsága
Bagdadba érkezve a kalifa egyenesen Zubejd királyné szobájába sietett. Oda vezettette a nagyvezírt is.
– megjártam Bászrát – újságolta –, és egy éjszakán át Abul Kászim házának vendége voltam.
– És mit tapasztaltál ott, felséges férjemuram? – érdeklődött aggodalmasan a királyné.
– Csak azt – válaszolta a kalifa –, hogy a közrendű Abul Kászim (aki, mellesleg szólva, egyszerű hajóslegény volt hajdanában) igazságosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb, jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb és adakozóbb, mint a muzulmánok igazságos, nagylelkű, bőkezű, jóságos, méltányos, irgalmas és adakozó fő-fő királya.
– Eszerint Dzsafar nem hazudott? – kérdezte örömmel a királyné.
– Nem bizony! – felelte Harun ar-Rasid. – Sőt még ha kétszer annyira dicsérte volna Abul Kászimot, mint amennyire dicsérte: akkor is elmaradt volna az igazságtól.
– Vagyis nem büntetsz meg, felséges királyom? – tudakolta a nagyvezír.
– Dehogyis büntetlek meg! Sőt inkább megjutalmazlak. És megjutalmazom az én felséges hitvesemet, az okos Zubejd királynét is, aki arra buzdított, hogy szerezzek bizonyosságot, mielőtt ítéletet mondanék.
Azzal intett az ajtóban várakozó apródnak. Az bevitte a szobába az aranyfát, a csúcsán gubbasztó, balzsamszóró ezüstmadárral, a soha ki nem ürülő opálkelyhet és a magától szóló szantálfa lantot.
– Az aranyfa a tiéd, szeretett feleségem – szólt a kalifa –, a kehely pedig a tiéd, hűséges nagyvezírem. A lantot megtartom magamnak, hogy arra a csodálatos éjszakára emlékeztessen, amelyet Abul Kászim házában töltöttem.
– Hát Abul Kászim? – kérdezte Zubejd. – Őt semmivel sem jutalmazod?
– Bizony, bizony – töprengett el a kalifa. – Most ő van soron. De hát mivel jutalmazzak egy olyan férfiút, aki nálam is gazdagabb?
– Megmondom, felséges királyom! – felelte a nagyvezír. – A bászrai szultán ellen igen sok a panasz: gyötri, szipolyozza a népét, s amellett még felségednek sem fizeti pontosan az adót. Leghelyesebb, ha elcsapatod a szultánt, és Abul Kászimot ülteted helyette a trónra.
– Bölcs gondolat! – kiáltott fel a kalifa. – Így legalább ki-ki megkapja azt, amit megérdemel: az egyik a jutalmát, a másik a büntetését. Eredj is mindjárt Bászrába, nagyvezírem, és mondd meg a szultánnak, hogy adja át a koronáját Abul Kászimnak.
Az ősz Dzsafar díszruhát öltött, tevehátra ült, és kétszáz katonája élén Bászrába ügetett. Újholdkor indult, telihold idejére meg is érkezett. Tüstént felkereste a szultánt, és átadta neki minden muzulmánok fő-fő királyának üzenetét.
A szultán módfelett megdöbbent az üzenet hallatára, de nem mutatta. Úgy tett, mint aki belenyugszik a kalifa akaratába.
– Legyen, aminek lennie kell – felelte nagy ravaszul. – Magam megyek Abul Kászimhoz, hogy megvigyem neki a hírt. Addig heverj le a házamban, pihend ki hosszú utad fáradalmait.
Abul Kászim nagy tisztelettel fogadta a szultánt, leültette arra a kerevetre, amelyen a minap Harun ar-Rasid üldögélt, beszólította a terembe a fuvolás ifjakat és hárfás leányokat, és hajnalpiros gránátalmaborral töltötte tele a szultán és a maga poharát.
A szultán egy szót sem szólt Harun ar-Rasid üzenetéről. Más szándékkal kereste fel Abul Kászimot, és csak az alkalomra várt, hogy szándékát véghezvigye.
Nemsokára el is érkezett az alkalom. Abul Kászim egy pillanatra hátrafordult, hogy valami parancsot adjon az egyik étekfogó apródnak. A szultán eközben gyorsan, észrevétlenül erős álomport hintett Abul Kászim italába. A ház gazdája nyájas mosollyal a szultánra köszöntötte serlegét, és egy húzásra felhajtotta az italt.
Azonmód leszédült a kerevetről, és ájultan, halottfehéren terült el a szőnyegetn.
A vendégek felugráltak, a szolgák összeszaladtak, az orvos is hamar előkerült. De hasztalanul költögették Abul Kászimot, nem tért életre sehogy. Nem mozdult, nem lélegzett, bizonyosra vette mindenki, hogy meghalt. Sírás, zokogás töltötte be a palotát. Leghangosabban, legfájdalmasabban a szultán jajveszékelt.
– Legderekabb hívemet vesztettem el! – kiáltozta. – Birodalmam legdicsőbb embere költözött el vele az élők sorából! Ne is nyúljatok e nagy férfiú teteméhez, magam tétetem kettős érckoporsóba, és ott földeltetem el a szultáni kertben.
A szultán emberei megragadták Abul Kászimot, felemelték, és a síró-rívó tömeg kíséretében a szultán palotájába vitték. Amikor a palota érckapuja bezárult és a sokaság kint rekedt, a szultán egy elrejtett kerti házikóba hurcoltatta a magatehetetlen férfiút, ő maga pedig berontott a nagyvezír szobájába.
– Hiába jöttél Bászrába, ó, uram! – kiáltotta tettetett fájdalommal. – Mert tudd meg, hogy Abul Kászim már nem él. Meghalt az örömtől, amikor tudattam vele a kalifa üzenetét.
A nagyvezír eleinte el sem akarta hinni a hírt, de amikor a szultán emberei sorra tanúsították, hogy minden úgy történt, ahogyan azt a szultán elbeszélte: nem tehetett egyebet, mint hogy nagy szomorúan felszedelőzködjék, és tizenkét katonája élén dolgavégezetlenül elinduljon haza, Bagdad felé.
A szultán pedig megelégedetten sietett abba a kerti házikóba, ahol Abul Kászim ájultan feküdt. Egy kis üvegből valami élesztő folyadékot csepegtetett a halottnak látszó férfi szájába.
Abul Kászim arcára lassanként visszatért az élet színe. Felült, megdörzsölte a szemét.
– Hol vagyok? – kérdezte nehéz álmából ébredezve.
– Az én házamban – nevetett gonoszul a szultán. – Mégpedig fogolyként.
– De hát miért? Mi bűnt követtem el?
– Azt, hogy elrejtetted előlem a kincseidet. Pedig tudhatnád, hogy minden talált kincs fele Allahot illeti, márpedig Allahnak Harun ar-Rasid, annak pedig Bászrában én vagyok a helytartója. Fele kincsed tehát mindenképpen az enyém. Mivel azonban a felet megtagadtad tőlem, most az egészet elveszem.
– Az a kincs nem az enyém, nagyuram – felelte Abul Kászim –, hanem a bászrai szegényeké. Nekem pedig az a dolgom, hogy a kincset megőrizzem a számukra, és lassan, okosan szétosszam közöttük. Esküszöm hát, hogy akármilyen kínzások várnak is reám, a kíncs rejtekhelyét nem árulom el soha.
– Gondold meg, hogy mit határozol – mondta a szultán. – Most magadra hagylak. Holnap reggel a hóhérral jövök vissza, és tüzes fogóval szedem ki belőled a titkot.
– Inkább meghalok, semmint hogy egyetlen szót is szóljak! – válaszolta Abul Kászim.
A szultán nagy mérgesen eltávozott. Kívülről belakatolta az ajtót.
Abul Kászim egyedül maradt. Gondosan megvizsgálta az ajtót és az ablakokat: valamennyit erős vasrács fedte. Belátta, hogy nincs menekülés. És mivel keményen eltökélte magában, hogy a kincs titkát semmi áron nem fedi fel a szultán előtt, felkészült a halálra.
Lefeküdt a földre, behunyta a szemét. Derdánéra gondolt.
– Látod, Derdáne – suttogta –, úgy halok meg én is, amiként te: kínos, csúfos halállal. És gyilkosunk is ugyanegy: a kegyetlen bászrai szultán.
Beesteledett. Abul Kászim álmatlanul hevert a földön, és a sötétségbe bámult.
De kisvártatva halk nesz ütötte meg a fülét: mintha az ajtón motozna valaki.
Felkapta a fejét, hallgatózott. És most már tisztán hallotta: kulcs fordul meg óvatosan a zárban, s az ajtó lassan kinyílik.
– Ki az? – kérdezte Abul Kászim.
– Csendesen, uram! – intette odakintről egy fojtott férfihang. – Ali vagyok, a kertészlegény, akit te mentettél ki a krokodilusok közül, s akinek kedvesét, Balkiszt te váltottad ki a rabszolgaságból. Kelj fel, uram, és kövess lábujjhegyen!
Miközben egymás mellett lépdeltek óvatosan a sötét ösvényeken, Ali suttogva elbeszélte, hogy mindennapos munkáját végezte a veteményesben, amikor észrevette, hogy a szultán emberei egy testet cipelnek a kerti házba. Mindjárt gondolta, hogy nem lehet halott, máskülönben a sírboltba vinnék, nem pedig a házba. Belesett az ablakon, és rémülten ismert rá jótevőjére. Nem tudta, mit tervez vele a szultán, de annyit gyanított, hogy semmi jót. Elbújt a bokorban, és amikor a szultán visszatért, kihallgatta a beszélgetést. Elhatározta, hogy mihelyt beesteledik, kiszabadítja börtönéből Abul Kászimot.
– Kapaszkodjál át ezen a falon – mondta. – Felnyergelt lovat találsz a túlsó oldalán. Kerülj a mocsár felé, és menekülj el a városból, mielőtt a szultán felfedezi eltűnésedet.
– Hogyan háláljam meg ezt neked? – szólt meghatottan Abul Kászim.
– Csak egy aprócska részét fizettem meg annak, amivel adósod vagyok – felelte a kertészlegény.
Másnap reggel, amikor a szultán az udvari hóhér kíséretében megjelent, hogy vallatóra fogja Abul Kászimot, üresen találta a kerti házat.
– Ó, én bolond! – kiabálta, fejét öklözve. – Miért is nem öltem meg tüstént! Most bizonyosan egyenest Bagdadba megy, hogy beáruljon a kalifánál.
De aztán lassacskán megnyugodott.
– Sebaj! – mondta bizakodón. – Majd csak kitalálok valamit. Harun ar-Rasid talán mégiscsak inkább hisz nekem, a bászrai szultánnak, mint egy efféle jöttment senkiházinak!
Harun ar-Rasid nagy szomorúsággal hallotta Dzsafartól a hírt, hogy a nagylelkű, nemes szívű Abul Kászim ily hirtelen elhalálozott. De mennél többet töprenkedett a dolgon, annál erősebb gyanú férkőzött a szívébe.
– Bászra szultánja olyan ember – mondta nagyvezírének –, aki nem riad vissza semmitől, ha hasznot remél belőle. Egyre inkább azt hiszem, hogy Abul Kászim nem halt meg természetes halállal, hanem a szultán gyilkoltatta meg.
– Bizony, az meglehet – felelte Dzsafar. – Magam sem igen adtam hitelt a szavának.
– Hát akkor nyergeltess gyorsan! Végy magad mellé tízezer jó lovast, eredj Bászrába, és fogasd el a szultánt. Majd én kitudom belőle az igazságot!
Szegény Dzsafar alig moshatta le magáról az út porát, máris indulhatott vissza Bászra felé. De szívesen ment, mert égett a vágytól, hogy megbosszulja Abul Kászim halálát.
A nagyvezír és serege éppen akkor vágtatott ki a városkapun, amikor Abul Kászim fáradt lován bekocogott Bagdadba, a kalifa fővárosába.
Dzsafar nem ismerte fel az elnyűtt ruhájú, borzas szakállú vándorban a nagy hírű Abul Kászimot, az pedig nem is gyanította, hogy a nagyvezír éppen miatta indul a szultán ellen.
Abul Kászim céltalanul ődöngött Bagdad utcáin és terein. Hamarjában nem tudta, mitévő legyen. Eleinte azt tervezte, hogy bepanaszolja Harun ar-Rasidnál a szultánt, de azután arra gondolt, hogy efféle csip-csup dologgal nem illik megzavarni országos gondjai közt a kalifát.
Zsebében alig csörgött néhány ezüst aprópénz. Tanakodott, nézelődött. Azt remélte, hogy egyszer csak véletlenül összetalálkozik valahol azzal a bagdadi emberrel, aki nemrégiben nála vendégeskedett. Dehogyis gyanította, hogy látogatója a kalifa volt, minden muzulmánok fő-fő királya! Inkább valami kereskedőnek nézte, s ezért most főként a bazárban nézdelődött, ahol a kereskedők tanyáznak.
Addig járta a várost, amíg el nem jutott a király palotája elé.
Éppen akkor nézett ki az ablakon az az apród, akit Abul Kászim kísérőül adott a kalifa mellé, és aki azóta is megmaradt Harun ar-Rasid szolgálatában.
– Ni csak, kit látok, felséges uram! – kiáltott fel az apród. – Akármi legyek, ha nem Abul Kászim álldogál ott tépett, kopott ruhában!
– Ne beszélj már bolondokat! – szólt rá a kalifa. – Hiszen hallottad, hogy Abul Kászim halott.
– Hallani hallottam – felelte az apród –, de most mégis a saját szememmel látom, hogy él.
Erre már Harun ar-Rasid is felugrott a trónusáról, s az ablakhoz szaladt.
– Bizony, ez Abul Kászim! – mondta a kalifa is. – Rohanj utána, és hívd ide elém!
Az apród nem mondatta magának kétszer, futott, ahogy csak bírta a lába. Épp idejében ért le a térre, mert Abul Kászim már indult is vissza, a bazár felé.
– Állj meg, uram! – lihegte az apród. – Gyere velem tüstént a muzulmánok fő-fő királyához, Harun ar-Rasidhoz!
Abul Kászimnak arra sem maradt ideje, hogy csodálkozzék, mert az apród lélekszakadva vonszolta magával aranyos lépcsőkön, testőrök sorfala között, egyenesen a király trónszéke elé.
Abul Kászim csak most ismerte fel minapi vendégét. Térdre hullott Harun ar-Rasid előtt, és a földet érintette homlokával.
A kalifa felemelte a földről Abul Kászimot, megölelte, megcsókolta, és maga mellé ültette a trónusára. Az pedig a kalifa kérdésére elbeszélte, mi történt vele, hogyan ejtette fogságba a hálátlan szultán, hogyan szabadította meg a hálás kertészlegény.
– Ne búsulj, derék Abul Kászim – mondotta a kalifa. – Nagyvezírem már útnak is indult tízezer jó fegyveres élén, hogy elfogja a bászrai szultánt. Mert tudd meg, hogy a szultán az életedre tört, és megölt volna még akkor is, ha elárulod neki kincseid rejtekhelyét. Mindenképpen rászolgál hát a büntetésre.
Harun ar-Rasid ezután fürdőházába vezette Abul Kászimot, és megparancsolta szolgáinak, hogy öltöztessék drága gyolcsokba, és gazdag köntösbe vendégét. Amikor ez megtörtént, a kalifa kézen fogta, és betessékelte egy pompás terembe.
Dúsan terített asztal várta ott őket. A szolgák ízes fogásokat tálaltak elébük: húsos leveseket és leveshúsokat, mézes tésztákat, Amláhban és Ziriben termett gránátalmát, Melahban és Szeviszben szüretelt szőlőt, ispaháni körtét, szépséges szolgálóleányok pedig sűrű borokat hordtak fel aranykancsókban.
Hanem egyszerre csak nagyot koppant a földön egy boroskancsó: az egyik szolgálóleány ejtette el, és támolyogva, félig ájultan már-már maga is a földre zuhant. A kalifa is, vendége is feltekintett.
Abul Kászim tágra nyílt szemmel meredt a leányra. Azután hirtelen felugrott székéről, és önfeledt boldogsággal kiáltotta:
– Derdáne! Egyetlen, szépséges Derdáném! Te élsz?
És épp idejében fogta fel estében a leányt.