Vendégség a jáspis-márvány palotában
Harun ar-Rasid elbúcsúzott Alitól és feleségétől, felült a lovára, s Abul Kászim házához ügetett.
Nem kellett sokáig keresgélnie, mert a sarkon túl, egy széles tér túlsó oldalán mindjárt megpillantotta a kerítés övezte, soktornyos, sokkupolás, hatalmas épületet, amelynek habfehér, csillogó jáspis-márvány falai valósággal szikráztak, tündököltek a kerítés tetején lobogó fáklyák fényében.
Abul Kászim kincstárosa éppen akkor szórta a nép közé a zsák aljáról az utolsó ezüstpénzeket. A sokaság oszladozóban volt.
A kapu tárva-nyitva állt.
A kalifa belovagolt az udvarra, és odaszólt az egyik elébe siető szolgának:
– Kérlek, tudasd gazdáddal, hogy egy Bagdadból érkezett utas várakozik az udvarában, és beszélni kíván vele.
De a szolga ezt válaszolta:
– Nem szükséges a jöttödet jelentenem, uram. Szállj le lovadról, és kövess. Gazdám szívesen várja látogatásodat.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte meglepetten Harun ar-Rasid. – Hiszen a gazdád nem tudhatott arról a szándékomról, hogy felkeresem otthonában!
– Ennek a háznak szívesen látott vendége mindenki, aki a kapuján belép – felelte a szolga.
A kalifa az ezüst cifrázatos kapufélfához pányvázta lovát, és a szolga nyomában belépett a ház előcsarnokába. Itt más szolgák sereglettek köréje, mély meghajlással köszöntötték, majd félrevonták előtte az ebédlőterem ajtókárpitját.
Harun ar-Rasid szeme elkáprázott attól a fényességtől, amely ott fogadta. A falat, a mennyezetet és az oszlopokat mindenütt színarany borítás fedte, és vörös napkő meg sárga holdkő berakás díszítette. A süppedő szőnyegen fehér damaszttal leterített asztalok álltak, s azokon csillogó kristálykancsók és agátserlegek.
Amikor Harun ar-Rasid a szolgák sorfala közt belépett a terembe, egy megnyerő ábrázatú, daliás termetű férfi állt fel az egyik kerevetről, és kezét homlokára téve, nagy tisztelettel üdvözölte a kalifát.
– Gyere, ülj asztalomhoz, idegen – szólott –, ízleld meg boromat és étkeimet.
Harun ar-Rasid leült Abul Kászim asztalához, és miközben ajkához emelte a pálmaborral teli serleget, körülnézett a teremben. Az imént az a gyanúja támadt, hogy a ház gazdája és a szolgasereg felismerte, és valamiképpen rájött, ki rejtőzik a vándorkereskedő álruhájában.
De most eloszlott minden gyanúja. Azt látta ugyanis, hogy a párnákon és kereveteken a legkülönfélébb rendű-rangú férfiak üldögélnek, poharaznak, csemegéznek: pompás köntösű urak és kopott öltözékű szegények, csevegő, gazdag ifjak és hallgatag dervisek, a szultán főemberei hivataluk jelvényeivel és zarándokok szakállukon az út porával, napkeleti kalmárok és rakodóparti málhahordók, sőt még egy messze szigetekről érkezett herceg is, egy helybeli vén tevehajcsár szomszédságában – és a szolgák valamennyit ugyanolyan hódolva kínálják étellel-itallal, akárcsak őt magát, minden muzulmánok fő-fő királyát.
Kisvártatva tizenkét fehérbe öltözött apród és tizenkét csodás szépségű leány lépett a terembe, és az előbbiek fuvolán, az utóbbiak hárfán oly édes dallamokra zendítettek, hogy Harun ar-Rasid valósággal elandalodott a hallatukra. Az egyik hárfásleány énekbe fogott. Ezt énekelte:
Vajon hogy él, ki dús kincset kuporgat,
és semmit mással meg sosem felez,
aranyat-ezüstöt nagy kupacba hordat?
Higgyétek el, hitvány egy élet ez.
Amaz, ki osztozik a más bajában,
minden gondot a szívébe fogad,
és ha örül, hát nem örül magában:
Higgyétek el, sokkalta boldogabb.
A kalifa észre sem vette, hogy vendéglátó gazdája eközben halkan felállt mellőle, és elhagyta a termet. Csak arra figyelt fel, hogy Abul Kászim, egyik kezében egy aranytörzsű, smaragdlevelű, piros topázgyümölcsű fácskával, másik kezében pedig egy ébenfa pálcával megáll előtte. A fácska csúcsán egy remekbe készült ezüstpáva ült. A ház gazdája Harun ar-Rasid lába elé helyezte az aprócska fát, majd az ébenfa pálcával gyengéden megérintette a páva fejét. Az ezüstpáva, mintegy parancsszóra, kiterjesztette színes drágakövekkel kirakott szárnyát és farkát, s fejét kecsesen illegetve, balzsamos illatú ámbraolajat és áloészeszt permetezett széjjel a teremben.
– Hogy tetszik ez a kis csecsebecse? – tudakolta Abul Kászim.
– Életemben sem láttam ehhez foghatót! – felelte elragadtatással a kalifa.
– Kerek ötven esztendeig dolgozott rajta Arábia legügyesebb aranyművese, aki azóta meghalt, és sírba vitte a szerkezet titkát – mondta Abul Kászim.
S azzal, mintha attól tartana, hogy vendége még egyebet is talál kérdezni, fogta a fát, és kivitte a teremből.
„No lám – gondolta magában Harun ar-Rasid –, ez az Abul Kászim korántsem oly bőkezű, mint már-már hinni kezdtem. Épp hogy megmutatta ezt a kincset, és máris elragadta előlem, nehogy valamiképpen ajándékul kérhessem. Úgy látom, mégiscsak méltán vettettem tömlöcbe Dzsafar nagyvezírt!”
De máris fellebbent az ajtó kárpitja. Abul Kászim tért vissza, kezében egy bíborszínű borral tele opálkehellyel, és odakínálta vendégének.
A kalifa átvette és fenékig ürítette a kelyhet. Már éppen vissza akarta adni a ház gazdájának, amikor kimondhatatlan csodálatára észrevette, hogy a kehely újra csordultig megtelt. Harun ar-Rasid ismét utolsó cseppig megitta a bort, de látta, hogy a kehelyben megint színültig áll a bor.
Abul Kászim észrevette vendégének ámulatát, és így szólt:
– Semmi csoda vagy boszorkányság sincsen abban, amit mutattam. Ezt a kelyhet egy öreg, bölcs írástudó készítette, aki járatos volt a természet törvényeiben, és értett ahhoz, hogy miképpen lehet azokat javunkra fordítani.
E szókkal kiragadta a kalifa kezéből a kelyhet, és kisietett vele a teremből. De Harun ar-Rasid jóformán még bosszankodni sem ért rá – pedig módfelett otrombának találta Abul Kászim viselkedését –, amikor a ház ura ismét megjelent.
Ezúttal egy szantálfából faragott, látszatra egyszerű lantot tartott a kezében, és azt a kalifa térdére fektette. E pillanatban, anélkül, hogy bármiféle emberi kéz érintette volna, megszólalt a zeneszerszám, mégpedig oly elbájolóan, hogy Harun ar-Rasid életében sem hallott annál szebb lantmuzsikát.
– Miképpen lehetséges e a csoda? – kérdezte álmélkodva és előbbi bosszúságáról szinte meg is feledkezve a kalifa.
– Ennek a zeneszerszámnak egyetlen lantkészítő mester tudta a titkát. Egyiptomban élt vagy száz esztendővel ezelőtt. Azóta senkinek sem sikerült hasonlót készítenie.
De alig fejezte be szavait, máris felkapta a lantot, és gyors léptekkel eltávozott.
Harun ar-Rasid most már igazán megharagudott. Eleinte arra készült, hogy amúgy nyersen megmondja Abul Kászimnak, mennyire ostoba dolog ily nyíltan és illetlenül kimutatni fukarságát, de azután erőt vett haragján. Amikor az ifjú – ezúttal üres kézzel – visszaült mellé a kerevetre, a kalifa megelégedettséget színlelve, köszönetet mondott a vendéglátásért, majd felállt, hogy távozzék a palotából, amelynek gazdájában olyannyira csalódott.
– Ugyan hová mennél éjszakának idején, uram?! – kiáltott fel Abul Kászim. – Aligha kapnál alkalmas szállást ily késő órán ebben az idegen városban. Kérlek, töltsd hajlékomban az éjjelt. Reggel, ha még mindig távozni óhajtanál, fájó szívvel búcsút veszek majd tőled.
Harun ar-Rasid kénytelen-kelletlen elfogadta a marasztalást, hiszen csakugyan nem tudta, hol hajtsa álomra a fejét, és igazság szerint fáradt volt a hosszú lovaglástól.
Abul Kászim lépcsőkön, folyosókon, termeken, csarnokokon keresztül maga kísérte szobájába a kalifát, és félrevonta előtte az ajtó függönyét.
Harun ar-Rasid felkiáltott meglepetésében.
A lágy szőnyeggel leterített asztalon ott állt az aranyfa a csúcsán gubbasztó ezüstpávával, a soha ki nem ürülő opálkehely, a magától szóló szantálfa lant – és ezenkívül még tömérdek arany és ezüst ékszer, remekmívű fegyver, hímzett selyemköntös és papucs s hozzá még néhány tele marékra való becses, színes drágakő, némelyike akkora, mint egy jókora tyúktojás.
– Kérlek, uram – szólt Abul Kászim –, vedd tőlem jó szívvel e néhány semmiséget, emlékül és hálám jeléül, amiért nem utasítottad vissza vendégbarátságomat.
– Nagylelkűsége ámulatba ejt – válaszolta a kalifa. – Ámde emlékeztetőre nincs szükségem, mert e nap emléke amúgy sem halványodik el lelkemben soha, hálával pedig nem tartozol nekem, hanem éppen én vagyok adósod. Ezért hát ajándékodat nem fogadhatom el.
– nem ajándék az, uram, hanem a te tulajdonod, kiváltképpen a páva, a kehely és a lant. Hiszen láttam, hogy ezek megnyerték tetszésedet, márpedig ebben a házban az a törvény, hogy amiben vendégeimnek örömük telik, az nem az enyém többé, hanem az ő sajátjuk. Ne vonakodjál hát elfogadni ezt a néhány apróságot, máskülönben még azt hinném, hogy megbántottalak valamivel, és most így mutatod ki neheztelésedet.
– Nincs okom a neheztelésre, nemes szívű Abul Kászim – felelte Harun ar-Rasud –, hanem hadd mondjam meg kertelés nélkül: ajándékodat túlságosan drágának találom. Ne vedd zokon tanácsomat: ne tékozold kincseidet ilyen könnyelmű kézzel.
Abul Kászim elmosolyodott:
– Látszik, hogy messze földről jöttél, és nem tudod, hogy Abul Kászim kincse kimeríthetetlen. Tudom, hogy csodálkozol ezen. Nem is hihetsz szavamnak, amíg el nem beszélem életem különös történetét.
Mindketten leültek egy süppedő kerevetre, kortyoltak egyet az opálkehely soha ki nem fogyó borából, és Abul Kászim rákezdte, amint itt következik: