A föld alatti kincsesház
Abul Kászim felállt a kerevetről.
– Későre jár az idő – mondotta –, és bizonyára pihenni vágyol. Legjobb, ha most magadra hagylak.
– Ne menj még, derék Abul Kászim! – kérlelte a kalifa. – Az üdítő italok, valamint érdekes elbeszélésed elűzték minden fáradtságomat. Ha vágyom valamire, az éppenséggel nem a pihenés.
– Minden kívánságodat teljesítem, uram – válaszolt a ház gazdája.
– Egyetlen kívánságom van, ámde az nem kicsinység – mondta Harun ar-Rasid. – Arra kérlek, mutasd meg kincseidet. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy sohasem élek vissza a bizalmaddal.
Abul Kászim elkomorodott.
– Sajnálom, hogy ezt óhajtod, uram – felelte –, mert ezt az óhajtásodat csak olyan feltétellel teljesíthetem, amelyért méltán tarthatsz majd gyanakvónak és barátságtalannak.
– Mi az a feltétel?
– Bekötöm a szemedet, és meg kell ígérned, hogy nem veszed le szemedről a kendőt, amíg a különféle folyosókon és rejtekutakon végigvezetlek. Fegyvertelen leszel, én pedig kivont karddal követlek, és megöllek, ha megkísérled kijátszani ígéretedet.
– Gyerünk! – válaszolta Harun ar-Rasid, és lecsatolta övéről kardját.
Abul Kászim félrevonta az ajtó függönyét, és egy távoli terembe vezette a kalifát, ahol csak egyetlen szövétnek világított halvány fénnyel. Itt megállt, lágy selyemkendővel bekötötte vendége szemét, majd kézen fogta, és jobbjában meztelen kardját markolva, elindult vele a kincsesház felé.
A kalifa csapóajtó nyílását és csukódását hallotta. Valami folyosón lépdeltek végig, azután egy csigalépcsőn ereszkedtek alá. Újabb ajtó nyílt és csukódott. Friss levegő csapta meg a kalifa arcát, kavics ropogott talpa alatt. Aztán ismét zárt folyosóra jutottak, lakat kattant, tolózár csikorgott, függönyök suhogtak, végül megálltak.
– Leveheted a kendőt, uram – szólalt meg Abul Kászim, és visszatolta kardját a hüvelyébe.
Vakító fénnyel megvilágított, boltozatos, föld alatti teremben találta magát, amelynek minden faláról csiszolt gyémántok és más drágakövek verték vissza ezerszeresen a fáklyák fehér világosságát. Magas, színarany oszlopok meredeztek körös-körül, s ezeken színarany mennyezet nyugodott. A mennyezet alatt, az oszlopok között hatalmas, kerek márványmedence állott, akkora, mint egy kisebbfajta halastó, színültig tele vert arany pénzdarabokkal.
– Ez a medence harminc láb mélységű – mondta Abul Kászim. – Mélyebb, mint a Satt-el-Arab, amelyben a krokodilusokkal csatáztam, s amelybe Derdáne beléveszett. Számos esztendeje kosárszámra merem belőle az aranyat, de látod: eddig mindössze kétujjnyit apadt.
Harun körüljárta a medencét, majd így szólott:
– Való igaz, hogy töméntelen gazdagság ez, több, mint amennyit a muzulmánok fő-fő királyának kincsesháza őriz. De azért, ha így pazarolod, a végén még ez a medence is kiürül.
– Megeshet, ámbár nemigen hiszem – válaszolta a kincs tulajdonosa. – Ha azonban mégis kiürülne, nincs más dolgom, mint hogy a másik medencéből merítsek, amelyet mindjárt látni fogsz.
E szókkal a szomszédos terembe vezette a kalifát. Ez a terem még a másiknál is tágasabb volt, ebben is aranyoszlopok meredtek a magasba, ezeken az oszlopokon is aranymennyezet nyugodott, s ez alatt a mennyezet alatt is hatalmas, kerek márványmedence terült el. De ebben a medencében nem aranypénz állott, hanem csupa drágakő: szikrázó, színtelen gyémánt, tengerzölt smaragd, citromsárga topáz, égszínkék zafír, vérpiros rubin, barna jácintkő, rózsaszínű jáspis, tejfehér igazgyöngy és színjátszó opál.
Ez a medence kétszer olyan mély, mint a másik – mondta Abul Kászim –, és eddig még egyetlen ujjnyit sem apadt.
A kalifa azt hitte, hogy álmodik. Amikor azután nagy nehezen felocsúdott ámulatából, ezt kérdezte Abul Kászimtól:
– Vajon ki hordhatta össze ezt a temérdek kincset? Kié lehetett ez a mérhetetlen gazdagság, mielőtt az öreg orvosnak, atyjának és nagyatyjának kezére került?
– Mindjárt választ kapsz erre a kérdésedre is – felelte Abul Kászim. – Gyere velem!
S azzal egy harmadik terembe vezette a kalifát.
Ennek a teremnek a falait, mennyezetét, padozatát éjfekete achátkő borította, és csak néhány olajmécses világította meg. A mélyén fehér márványkőből faragott, kettős királyszobor állt. A két szobor egyike egy méltóságos nézésű királyt, a másik egy büszke tekintetű királynét ábrázolt.
A király szobrának talapzatán Harun ar-Rasid ezt a felírást betűzte ki az imbolygó, hunyorgó mécsesvilágnál:
Ember, ki itt állsz, s olvasod ez írást,
sötét sírboltom örök éjjelén:
fontoljad meg, hogy egykor én is éltem,
s hogy meghalsz majd te is, akárcsak én!
Király voltam, erős, gőgös, hatalmas,
ki hírem hallotta, már megfutott.
De nincsen most, ki gyengébb volna nálam:
csak fekszem itt, s mozdulni sem tudok.
Dúsgazdag voltam, annyi volt a kincsem,
hogy el sem szórhattam a harmadát.
De koldus módra szálltam, ím, a sírba. –
Minek gyűjtöttem hát e garmadát?
Ember, ki itt állsz, hallgass a szavamra,
és higgyed el: csak arra jó a kincs,
hogy más gondján könnyítsen könnyű szívvel,
kinek e földön semmi gondja sincs.
Harun ar-Rasid bólintott.
– Jól tetted, hogy ennek a királynak a tanácsát fogadtad meg, nem pedig az öreg orvosét.
Továbblépett, és elolvasta a királyné sírszobrának feliratát.
Királyné voltam, szebb akárki másnál,
hajam sötét, az arcom hófehér,
a szemem kékebb, mint a nyári égbolt,
az ajakam piroslóbb, mint a vér.
Kösöntyű, nyaklánc, drágamívű gyűrű,
tündöklőbbet nem látott még a szem,
bársony, selyem, rizspor, balzsam, kenőcsök –
ezen járt csak naphosszat az eszem.
Hiú voltam, önző, rideg, kegyetlen,
a lelkemben nem élt az irgalom,
s gyűltek szeszélyes bűneim rakásra,
mint ládáimban a sok cifra lom.
Elmúlt a szépség, és elmúlt az élet,
s hogy itthagyom most vágyaim honát:
emlékem is elmúlik, mert az emlék
hálás szívekben élhet csak tovább.
– Úgy történt minden, ahogy ez a királyné megjövendölte – mondotta Abul Kászim. – Nincs, aki emlékeznék reá, s a gőgös király nevét sem tudja már senki. Csak a kincsük maradt meg e titkos pince mélyén, s azt én most szétosztom azok között, akiktől összeharácsolták: az ország szegényei között. De megbocsáss, uram, odafent már alighanem lassacskán virrad. ideje, hogy hazatérjünk.
A selyemkendőt ismét a kalifa szemére kötötte, kardját ismét kivonta, majd amerre jöttek: a vasajtós folyosókon, kavicsos kerti ösvényeken, tekergős lépcsőkön keresztül visszatértek Abul Kászim palotájába.
Abul Kászim hüvelyébe tolta kardját, és leoldotta Harun ar-Rasid szeméről a kendőt. A nap már felkelt, és égőpiros fénnyel árasztotta el a termet, amelyben akkor lobbant utolsót a füstölő szövétnek.
– Boldog ember vagy te, Abul Kászim – mondta a kalifa. – Mert nemcsak kincsekben bővelkedel, hanem szíved is van, amely megmondja, hogyan élj e kinccsel.
– Boldog volnék valóban, uram – válaszolta mély sóhajjal a ház gazdája –, ha ugyan Derdáne velem lehetne, és én megoszthatnám vele a bőkezűség örömeit. De hát Derdáne a folyóba veszett, és így én ebben az életben már soha boldog nem lehetek.
Harun ar-Rasid aznap már nem is tért nyugovóra, hanem köszönetet mondva Abul Kászim bizalmáért, vendégszeretetéért és a becses ajándékért, felkészült az útra.
Abul Kászim felnyergeltetett egy málhás lovat, felrakatta reá a kalifa holmiját, és megbízta egyik apródját, hogy kísérje el vendégét az úton, és azután is maradjon szolgálatában.
A két férfiú meleg barátsággal búcsúzott el egymástól a palota kapujában. Ezután Harun ar-Rasid lóra pattant, és sebesen vágtatva indult az ébredező városon át hazafelé. Sürgős volt az útja: minél hamarabb ki akarta ereszteni ama bizonyos magas torony legmagasabb tömlöcéből Dzsafart, a hűséges és igazmondó nagyvezírt.