A vén orvos titka
Hajóslegény voltam egy jemeni kalmár vitorlásán. Hajónk sok országot, sok várost bejárt, s egyszer, bizonyos árukkal megrakodva, Bászrába is eljutott. Amíg a hajó a kikötőben vesztegelt, akadt egy kevés időm, hogy megtekintsem a várost, amelynek szépségéről már sokat hallottam. Kiváltképpen a szultán palotája előtt nézelődtem sokáig. De volt is azon látnivaló elég! Falait hatalmas, fehér terméskő kockákból rakták fel az építők, és száz meg száz ablakának mindegyikét más-más faragás díszítette.
Ahogy sorra megbámultam a remekbe készült faragásokat, az egyik emeleti ablakban egy csodálatos szépségű fiatal leányon akadt meg a tekintetem. A leány arcát nem fedte fátyol. Szemét nem sütötte le, amikor pillantása az enyémmel találkozott. Sápadt arcát végtelen szomorúság ülte meg. Szépsége és szomorúsága a szívemig hatolt. Mintegy megbabonázva léptem közelebb.
– Ki vagy te, szép leány – kérdeztem –, és miféle bánat sorvasztja lelkedet?
A leány ijedt mozdulattal intett halkabb beszédre, majd így válaszolt:
– Rabnő vagyok, nevem Derdáne. Atyám orvos volt. A szultán valamiféle igaztalan váddal börtönbe záratta, hogy engem rabszolgaként a palotájába hurcoltasson. Hogyan volnék hát szomorú, amikor sem atyám, sem a magam szabadulását nem remélhetem. Neked is azt tanácsolom, ifjú, hogy távozzál innen sietve, mert ha a szultán őrei meglátnak ablakom alatt, a halál fia vagy.
– Megmentelek fogságodból, szépséges rabnő! – feleltem hirtelen buzgósággal. – Éjszaka, amikor a hold lebukik a dombok mögött, érted jövök. Várj reám itt, az ablakodban!
Láttam, hogy az őrök, akik szüntelenül a palotát kerülgették, arrafelé tartanak. Gyorsan búcsút intettem hát Derdánénak, és elvegyültem az utcai járókelők között.
Este már korán ott ődöngtem a palota körül. Megfigyeltem, hogy fala nem sima: az egymásra rakott terméskő kockák között mindenütt rés nyílik, épp elég széles és mély ahhoz, hogy árbocmászáshoz szokott erős kezem és lábam megkapaszkodjék bennük. Alig vártam, hogy a hold letűnjék, és a palota sötétségbe boruljon.
Végül ez a pillanat is elkövetkezett. Az árnyék mind feljebb kúszott a fehér falon, és éjféltájt elérte Derdáne ablakát. Megvártam, amíg a görbe kardos katonák éjszakai őrjárata elhalad előttem, azután odaosontam a palota tövébe, ledobtam sarumat, és a résekbe és faragásokba kapaszkodva felkúsztam a meredek falon.
Derdáne, rettegve és reménykedve, ott várt a szobájában. Egyetlen szót sem váltottunk, hogy az ajtó előtt strázsáló őrök meg ne hallják. Vállamra emeltem Derdánét, és elindultam az ablak felé, mert abban bizakodtam, hogy azon az úton, amelyen jöttem, a leánnyal együtt is lejutok. Hiszem is, hogy sikerült volna, amit kiterveltem, ha közbe nem szól a balszerencse.
A szobában teljes volt a vakhomály. Nem is gyaníthattam hát, hogy az ablak mellett egy könnyű asztalka áll, és azon egy magas porcelán váza. Ahogy az ablak felé tapogatóztam, egy óvatlan mozdulattal meglöktem az asztalt, a váza megbillent, és hatalmas csörömpöléssel a földre zuhant.
Derdáne felsikoltott:
– Menekülj!
– Csak veled együtt! – feleltem.
De akkor már késő volt. Az ajtón fegyveresek rontottak be. Megragadtak mindkettőnket, és egyenesen a szultán elé hurcoltak.
– Ez a leány ártatlan! – kiáltottam. – Tudta nélkül és akarata ellenére másztam be az ablakon, hogy elraboljam.
– Nem igaz! – vágott szavamba Derdáne. – Én kértem ezt az ifjút, hogy szabadítson meg, s mivel idegen ebben a városban, nem tudta, hogy a szultán palotájában jár.
A szultán gyorsan ítélt.
– Vessétek a folyóba mind a kettőt!
Tudtuk, hogy ez a halálunkat jelenti, hiszen a Satt-el-Arab, amely ott hömpölyög a palota mellett, arról nevezetes, hogy százával nyüzsög benne az örökké éhes, örökké zsákmányra leső krokodilus.
A testőrök engem is, Derdánét is karon ragadtak, és egy toronyba vezettek, amelynek lábát a folyó vize mosta.
– Bocsáss meg nekem, Derdáne – suttogtam –, amiért a vesztedet okoztam.
– Köszönöm, hogy meg akartál menteni! – válaszolta a leány.
Egy szempillantás múlva az őrök egy magas ablakból mindkettőnket a folyóba vetettek.
A víz összeborult a fejem fölött.
De hát hajóslegény voltam, nemegyszer sodort már életemben hullámokba a vihar. Egy-két erős karcsapással felbukkantam a víz alól. Derdánét kerestem, nevét kiáltoztam. Semmi válasz. Elnyelte a sötétség, elnyelték a habok. Egy hideg, pikkelyes állati test súrolta a térdemet. Nagyot rúgtam az oldalába. Egy másik krokodilus tátott szájjal úszott felém. Ellöktem a kezemmel. Kapkodva, csapkodva igyekeztem arrafelé, amerre a partot sejtettem. Nagy sokára talajt éreztem a lábam alatt. Kitámolyogtam a partra, és ott összeroskadtam a fáradtságtól és a bánattól. A földre leborulva sirattam Derdánét, akinek halálát én okoztam.
Reggel felmásztam egy homokdombra, és végigtekintettem a vidéken. Hajómat nem láttam sehol: úgy látszik, este vagy kora hajnalban felszedte a horgonyt, és elvitorlázott.
Hová menjek? Mitévő legyek? A városba nem mertem visszatérni, mert attól tartottam, hogy felismernek a szultán katonái. Elindultam hát délnek, a tengeröböl felé. Gondoltam, majd csak akad ott valami hajó, amely felfogad, és örökre elvisz erről a tájékról.
Derdánét gyászolva, Derdáné nevét suttogva vándoroltam, mocsarakon és pusztaságokon át, amíg a tenger partjára jutottam. Betértem az első fogadóba.
Vidám hajósok, kereskedők mulatoztak az ebédlőszobában, bő szájú csutorából vedelve a fikvát, ezt az árpasörből és erjedt ribiszkéből kevert, részegítő italt.
Már éppen ki akartam fordulni az ivóból, amikor egy tisztes külsejű, megnyerő ábrázatú, bánatos tekintetű, öreg férfit pillantottam meg az egyik sarokban. Odatelepedtem mellé. Az öreg étellel, tiszta vízzel kínált, és miközben ettem-ittam, hosszasan pihentette rajtam a szemét.
– Fáradtnak látszol, fiam – szólalt meg végül – , fáradtnak és meggyötörtnek.
– Az vagyok, uram – feleltem – fáradt és meggyötört.
– Oszd meg velem a bánatodat – szólt –, és meglátod, megkönnyebbül a szíved. Légy őszinte hozzám, talán még segíthetek is rajtad.
– Rajtam már senki és semmi nem segíthet – válaszoltam. – Mert tudd meg, hogy a hebehurgyaságommal magam okoztam a halálát egy leánynak, akit olthatatlanul szerettem. Emléke sohasem halványodik el a lelkemben, az önvád pedig nem hagy nyugodni, amíg élek.
Az öreg unszolására töviről hegyire elmondtam mindazt, ami éjjel történt.
– És mi volt a neve annak a rableánynak? – kérdezte aggodalmasan, szinte rettegve az öreg.
– Derdáne – feleltem.
E név hallatára az öreg hangosan feljajdult, majd keserves zokogással az asztalra borult. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen felindulást. Nyugtatgattam, de hiába.
Csak nagy sokára emelte fel könnyben úszó szemét.
– Tudd meg, fiam – szólt –, hogy én vagyok az az orvos, akit a bászrai szultán hamis váddal börtönbe záratott, s az én leányom volt Derdáne, akit te szerettél. Fogadd tőlem, Derdáne atyjától a felmentést azért, amit cselekedtél, mert a jó szándék vezetett, és nem a te bűnöd, hogy terved balul ütött ki.
Az öreg orvos ezután elmondta, hogy nemrégiben sikerült megszöknie a börtöntoronyból – ugyanabból, ahonnan engem és a leányt a vízbe vettetett a szultán –, és azóta minden gondolata az volt, hogy miképpen szabadíthatná ki Derdánét a fogságból. Ezért öltött álruhát, és éldegélt itt, Bászra vidékén, abban a reményben, hogy egyszer csak akad valami kedvező alkalom.
– Most azonban, hogy veled találkoztam – folytatta –, és megtudtam, hogy leányom a folyóba veszett, nincs tovább értelme az életemnek. Öreg vagyok, beteg vagyok, eddig is csak az a vágy tartotta bennem a lelket, hogy viszontláthassam Derdánét. Érzem, hogy nem élek már sokáig. Mielőtt azonban meghalok, rád bízok egy titkot, amely máskülönben sírba szállna velem. Ezt a titkot atyám is csak halálos ágyán fedte fel előttem, és ő is ugyanígy tudta meg nagyatyámtól.
S azzal intett, hogy hajoljak közelebb, majd suttogó hangon elmondta, hogy roppant kincs rejtekhelyét ismeri, olyan kincsét, amely még a muzulmánok fő-fő királyának, Harun ar-Rasidnak gazdagságát is sokszorosan felülmúlja, és megmagyarázta, hogy miképpen juthatok ehhez a kincshez, amely által egyszeriben a föld leggazdagabb emberévé válok. Ezután így folytatta:
– Elegendő pénzt adok neked ahhoz, hogy drága ruhát, lovat, fegyvert vásárolj magadnak, szolgát fogadj, és úgy térj vissza Bászrába, ahol a kincs rejtőzik, mint valami nagyúr, akiben senki sem ismerheti fel a minapi hajóslegényt. Én pedig ágyamba fekszem, és rövidesen meghalok.
Felugrottam, hogy orvosért szaladjak. Az öreg azonban gyengéd erőszakkal visszatartott.
– Orvos vagyok magam is, fiam – mondta –, és tudom, hogy az én bajomra nincs orvosság.
Felkísértem a szobájába, ágyba fektettem. Maga mellé ültetett, megfogta a kezemet.
– Búcsúzóul adok egy tanácsot. ne tékozold a kincset, amelynek helyét most felfedtem előtted. Mert attól nem félek ugyan, hogy hamarabb fogy el, mint az életed, de attól igenis félek, hogy költekezésed szemet szúr a kapzsi és gonosz bászrai királynak. Ha túlontúl nagy gazdagságban élsz, ha túlontúl sok barátodat látod vendégül, túlontúl sok ajándékot osztogatsz, a király gyanítani fogja, hogy rejtett kincset őrzöl, és mindent megtesz majd, hogy azt elragadja tőled. Titkold el hát és használd mértékkel a gazdagságot, amelynek mától fogva birtokosa vagy.
Ezek voltak az utolsó szavai. Kisvártatva szelíden, csöndesen elszunnyadt, és nem is ébredt fel többé.
Illendően eltemettettem, azután elmentem a bazárba, díszes ruhát, jó lovat, szép fegyvert vásároltam, majd a legrövidebb úton visszatértem Bászra városába.
A szívem elszorult, amikor megpillantottam azt a tornyot, amelynek tövében szeretett Derdáném a halálát lelte. Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, és örökre veszni hagyva a kincset, eltávozom erről a helyről, amely mindig is csak gyászomat juttatja az eszembe.
De azután így gondolkoztam:
„Ha ezt a kincset valóban arra szánnám, hogy úgy kuporgassam, mint az öreg orvos, az atyja és a nagyatyja – akkor mindjárt akár le is mondhatnék róla. Én azonban, nem fogadva meg az öreg tanácsát, bőkezűn akarok juttatni belőle mindenkinek, aki rászorul, s kiváltképpen arra óhajtom használni, hogy megsegítsem azokat, akiket a kegyetlen és pénzsóvár bászrai szultán adókkal, bírságokkal, vagyonul elkobzásával vagy másként megnyomorít.”
Folytattam hát utamat, és az öreg orvos által megjelölt helyen csakugyan megtaláltam a kincset, amely sokkal dúsabbnak bizonyult, mint képzeltem. Mindjárt láttam, hogy ha ezer esztendeig élnék, akkor sem tudnám egykönnyen eltékozolni. Megtelepedtem Bászrában, felépítettem ezt a palotát, és kapuja azóta tárva-nyitva áll mindenki előtt, akit erre vezérel a sorsa. De bármilyen gazdagságban, bármilyen vígságok közepette élek is, szívemben szüntelenül ott sajog Derdáne emléke. Csak az enyhíti olykor-olykor kis időre fájdalmamat, ha jót tehetek olyanokkal, akik azt megérdemlik. nemrégiben is sikerült a folyóból kimentenem egy Ali nevezetű ifjú kertészlegényt, ugyanott, ahol hajdan magam is kis híján a krokodilusok áldozata lettem, és sikerült drága kincsekkel kiváltanom a rabságból ennek a kertészlegénynek Balkisz nevű kedvesét, akit már idegen ország felé vitt egy hindosztáni gálya. Aznap egy kevéssé megnyugodott a lelkem, mert ha már magam nem egyesíthettem életemet Derdáne életével, legalább egymásnak adhattam két szerető, ifjú szívet.
– De hát nem támasztott irigyeket a gazdagságod? – tudakolta Harun ar-Rasid. – Bászra szultánja, akit kegyetlennek, kapzsinak és alattomosnak mondasz, sosem próbálta elvenni kincseidet?
– Nagyon is sokszor megpróbálta. Előbb a daroga, vagyis a városi fegyverek kapitánya idézett magához, azután a vezír, végezetül maga a szultán. Én azonban a szultánnak is megesküdtem arra, hogy a kincs rejtekhelyét, még ha kínpadra vonat is, soha el nem árulom, ellenben ha békességgel házamba enged, és nem igyekszik titkomat erőszakkal kitudni, önként hatalmas adót fizetek neki. A szultán kénytelen-kelletlen megelégedett ezzel, ámbár tudom, hogy azóta is minden úton-módon igyekszik kilesni a titkot. Ez azonban sem neki, sem másnak nem sikerülhet.
– Jól tetted, hogy nem árultad el a szultánnak a kincs rejtekhelyét – felelte a kalifa. – Méltóbb kézben van az a te kezedben.
– Örülök, hogy ezt mondod, uram – szólt Abul Kászim. – És most már láthatod, hogy kincsemhez képest valóban csekélyke ajándék ez a néhány holmi, amely itt áll az asztalodon.
„Úgy látom – gondolta magában Harun ar-Rasid –, hogy Dzsafar nagyvezírt mégiscsak igazságtalanul zárattam tömlöctoronyba. Nem mondott valótlant, amikor Abul Kászim gazdagságát, igazságszeretetét, bőkezűségét dicsérte. Így hát nemcsak hogy a kertészlegényt, a fogadóst és a szabómestert nem csukatom mellé, hanem őt magát is menten szabadon bocsátom, és gazdagon kárpótolom szenvedéseiért, mihelyt Bagdadba érek.”