1 Az éneklőmesternek, a Kóráh fiainak zsoltára.

2 Halljátok meg ezt mind, ti, népek – figyeljetek mind, ti, e világ lakói!

3 Akár közemberek fiai, akár főemberek fiai – együtt a gazdag és szegény.

4 Az én szájam bölcsességet beszél – szívemnek elmélkedése tudomány.

5 Példabeszédre hajtom fülemet – hárfaszóval nyitom meg mesémet.

6 Miért féljek a gonoszság napjain – mikor nyomorgatóim bűne vesz körül,

7 akik gazdagságukban bíznak – és nagy vagyonukkal dicsekesznek?

8 Senki sem válthatja meg atyjafiát – nem adhat érte váltságdíjat Istennek.

9 Minthogy lelküknek váltsága drága – abba kell hagynia örökre,

10 még ha örökké élne is – és nem látná meg a sírgödört.

11 De meglátja! A bölcsek is meghalnak – együtt vész el bolond és ostoba,

és gazdagságukat másoknak hagyják.

12 Gondolatuk ez: az ő házuk örökkévaló – lakóhelyeik nemzedékről nemzedékre szállnak

nevüket hangoztatják a földön.

13 Pedig az ember, még ha tisztességben van, sem marad meg – hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak.

14 Ez az ő sorsuk bolondság nékik – de azért gyönyörködnek szavukban az ő követőik. Szela.

15 Mint juhok, a Seolra vettetnek, a halál legelteti őket – és az igazak uralkodnak rajtuk reggel,

alakjukat elemészti a Seol, távol az ő lakásuktól.

16 Csak Isten válthatja ki lelkemet – a Seol kezéből, mikor az megragad engem. Szela.

17 Ne félj, ha valaki meggazdagszik – ha megöregbül házának dicsősége,

18 mert semmit sem vihet el magával – ha meghal, dicsősége nem száll le utána.

19 Ha életében áldottnak vallja is magát – s ha dicsérnek is téged, hogy jól tettél magaddal,

20 mégis az ő atyáinak nemzetségéhez jut – akik soha sem látnak világosságot.

21 Az ember, még ha tisztességben van is, de nincs okossága – hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak.

(Zsoltárok 49, Károli)

 

Mesét mond a zsoltáros, hárfakísérettel... Ezért most én is mondok egy mesét, magyarázatképpen. Az ezeregynap legszebb meséiből (Vázsonyi Endre, Az Ezeregynap című perzsa mesegyűjtemény szabad feldolgozása 1961).

 

Abul Kászim kincse

 

Harun, a muzulmánok hatalmas és dicsőséges királya – akit népe csak így emlegetett: Harun ar-Rasid, vagyis: az igazságos Harun – egy langyos tavaszi estén palotája kertjében üldögélt leghűségesebb emberével, Dzsafar nagyvezírrel. Békésen, nyugodalmasan hallgatták a szökőkút vizének csobogását, a későn elpihenő madarak énekét meg a maguk elégedett szívének dobogását. Egyszer csak megszólalt Harun ar-Rasid:

– Egész életemben azon iparkodtam, hogy igazságos, nagylelkű, bőkezű uralkodója legyek országomnak. Mondd meg nekem, Dzsafar: siker jutalmazta-e jámbor és buzgó igyekezetemet?

A fehér szakállú nagyvezír, amúgy ültében meghajolt, és így válaszolt:

– Nagy király vagy, uram, minden királyok legnagyobbika. Jóságos vagy, méltányos, irgalmas, adakozó. Nincs is, aki másképpen vélekedik felőled széles e birodalomban.

– Szívesen hallom ezt – felelte Harun ar-Rasid –, mert tudom, hogy az igazságot kedveled mindenekfelett, és nyelved nem hajlik álnok hízelkedésre.

– Nem mondhattam egyebet, felséges királyom – szólt Dzsafar –, mert ez a színtiszta valóság.

– Hát akkor mondd meg azt is, hűséges nagyvezírem, igaz hitedre: ismersz-e valakit ezen a földön, aki túltesz rajtam eme erényekben?

Dzsafar megvakarta a fejét. Mert csakugyan az igazságot kedvelte mindenekfelett, és nyelve nem hajlott álnok hízelkedésre – de tudta jól, hogy a király mód nélkül szereti a dicséretet, és nehezen viseli el, ha nagyságát bárki is kétségbe vonja. Nem válaszolt hát mindjárt, hanem töprenkedve, szakállát simogatva bámult maga elé.

– Miért hallgatsz? – kérdezte gyanakodva a király. – Talán nehezedre esik a felelet?

Dzsafar erőt vett bátortalanságán.

– Mivelhogy az igazságot kedvelem mindenekfelett, és nyelvem nem hajlik álnok hízelkedésre – kezdte –, semmit sem hallgathatok el előtted, nagyuram, aki magad is az igazság kedvelője vagy, és megveted a hízelkedőket. Hanem arra kérlek, ne haragudjál meg igazmondásomért.

– Az igazmondásért sohasem haragszom – felelte Harun ar-Rasid elkomoruló tekintettel.

– Akkor hát megmondom neked, királyok királya, minden muzulmánok felséges kalifája – szólt a nagyvezír, s még az iméntinél is mélyebben hajolt meg –, megmondom, hogy igenis: ismerek olyan embert, aki túltesz rajtad az igazság szeretetében, a nagylelkűségben és bőkezűségben.

– Mit beszélsz?! – kiáltott fel a kalifa. – Azt merészeled állítani, hogy van olyan ember, aki még nálam is jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb, adakozóbb?

Dzsafar látta, hogy alaposan felbosszantotta az uralkodót.

– Könnyen lehet, hogy tévedek – mentegetőzött. – Hiszen az ember gyakran csalatkozik, kiváltképpen a magamfajta törődött, gyenge szemű, tompa fülű vénség...

Hanem a kalifa nem hagyta annyiban a dolgot.

– Hadd halljam: ki az az ember? Melyik ország uralkodója?

– Nem uralkodó az – nyögte a nagyvezír –, csak egyszerű közember. Itt él, nem is igen messze, Bászra városában, Abul Kászim a neve.

– De hát hogyan lehet oly szerfölött bőkezű egy egyszerű közember? – faggatta a kalifa Dzsafart. – Miből futja neki arra a nagy adakozásra? Hiszen némelykor még az én kincstáram is megínyli a sok vendéglátást, ünnepséget, ajándékot és pénzosztogatást!

Felállt, s homlokát ráncolva közelebb lépett a nagyvezírhez.

– Talán csak nem akarod azt mondani – tudakolta hitetlenül –, hogy Abul Kászim nálam is gazdagabb?

Dzsafar ötölt-hatolt, mivel azonban Harun ar-Rasid keményen ráparancsolt, végül is a két válla közé húzta a fejét, és kibökte:

– De bizony, nagyuram, az az igazság, hogy Abul Kászim még nálad is gazdagabb.

A kalifa arca bíborpirosra gyulladt, akárcsak a nap óriás korongja, amely éppen akkor volt leáldozóban egy távoli pálmaerdő mögött.

Nem szólt egy szót sem, hanem haragosan sarkon fordult, és hármat tapsolt.

Abban a pillanatban ott termett előtte a testőrök kapitánya, nagy görbe karddal, s nyomában négy testes szerecsen. Eddig ott lapultak éberen, a sűrű, tarka virágos bokrok mögött.

– Mit parancsolsz, uram királyom? – kérdezte a kapitány.

– Verjétek vasra ezt az embert! – kiáltotta Harun ar-Rasid. – Csukjátok a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!

– Felséges kalifa! – könyörgött a nagyvezír. – Hiszen te magad mondtad az előbb, hogy az igazmondásért sohasem haragszol!

– Az igazmondásért nem is – felelte Harun ar-Rasid –, hanem a hazugságért annál inkább. Márpedig az, amit mondtál, csak hazugság lehet.

Hasztalanul bizonykodott a nagyvezír, hogy igazat beszélt, hiába könyörgött irgalomért, kegyelemért, a kalifa hajthatatlan maradt.

– Vigyétek! – intett a testőröknek.

Azok nyakon ragadták a kétségbeesetten kapálódzó Dzsafart, és magukkal hurcoltál az illatozó rózsaligeten keresztül, a királyi várpalota legmagasabb tömlöctornya felé.

Útjukban elhaladtak egy lugas előtt, amelyben éppen ott hűsölt a kalifa felesége, a szépséges Zubejd királyné. Egyik rabnője szelíd dalokat énekelt, halkan pengetve hozzá tamburáját. A királyné felfigyelt a zajra, kitekintett, és nagy csodálkozással pillantotta meg a szerecsen testőrök markában az agg Dzsafar nagyvezírt.

Nyomban felkelt párnáiról, és a királyhoz sietett.

– Mi történt, felséges férjemuram? – érdeklődött aggodalmasan. – Csak nem kaptad áruláson az öreg Dzsafart?

– De bizony áruláson kaptam! – válaszolta nagy komoran a kalifa.

S azzal elbeszélte a királynénak mindazt, ami történt.

Zubejd ismerte a férjét, jobban, mint akárki más: ismerte valamennyi erényét, de ismerte a gyengéit is. Mindjárt tudta, hogy megint oktalanul fogta el a harag, és elhatározta, hogy megbékíti.

Óvatosan, fortélyosan fogott a dologhoz.

– Annyi biztos – mondta –, hogy szörnyű gyalázatosság az, amit a hűtlen nagyvezír elkövetett ellened. Hiszen egy egyszerű, jöttment közemberrel merészelte összehasonlítani minden muzulmánok dicsőséges uralkodóját!

– Nem ez a főbűne – szólt indulatosan Harun ar-Rasid –, hanem az, hogy orcátlanul hazudott, csak azért, hogy kisebbítse fejedelmi erényeimet.

– Hát ezért meg éppenséggel kegyetlen büntetést érdemel! – felelte a királyné. – Remélem is, felséges férjemuram, hogy nem leszel könyörületes iránta, ha ugyan kellő bizonyosságot szereztél vétke felől.

– Kellő bizonyosságot? – hökkent meg a kalifa. – Hát nem elegendő bizonyosság az, hogy olyasmit állít, amit még csak feltételezni is merő képtelenség?

– Ami engem illet, nekem nincs szükségem különb bizonyságra. Hanem attól tartok, uram, hogy végezetül éppen te leszel az, aki nem elégszik meg ennyivel. Tudom, hogy szokásod szerint nyomósabb bizonyságot is keresel majd, mielőtt a végső ítéletedet kimondanád. Hiszen éppen ezért illet Igazságos Harun névvel országod népe.

– Hát bizony – felelte a kalifa eltűnődve –, ez megeshetik.

– És ha efféle bizonyságot kívánsz – folytatta Zubejd, aki jól értette a módját, hogyan csűrje-csavarja a szót úgy, ahogy az a király fülének a legkellemesebb –, alighanem Bászrába meneszted valamelyik jó szolgádat, hogy megtudakolja, van-e akár csak egy szemernyi valóság is Dzsafar szavaiaban.

– Nem! – rázta meg a fejét Harun ar-Rasid. – Nem menesztek Bászrába semmiféle szolgát.

– Nem? – kérdezte elszontyolodva Zubejd királyné, aki kedvelte az agg nagyvezírt, és a bászrai úttól remélte ügyének jóra fordulását.

– Nem! – ismételte keményen a kalifa. – Magam megyek oda! A magam szemével és fülével akarok meggyőződni arról, hogy csakugyan él-e a földön olyan ember, aki igazságosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb, jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb, gazdagabb és adakozóbb, mint Harun ar-Rasid, minden muzulmánok igazságos, nagylelkű, bőkezű, jóságos, méltányos, irgalmas, gazdag és adakozó fő-fő királya!

– Csak menj, uram! – kiáltotta Zubejd, örvendezve, hogy jótét kis csalfasága ily teljes sikerrel járt. – Eredj minél előbb! Járj szerencsével, és térj vissza hamar a te türelmetlen hitvesedhez, aki éppen azért szeret és tisztel oly nagyon, mert bölcs vagy szándékaidban és fáradhatatlan az igazság keresésében.

Harun ar-Rasid útnak indul

 

Másnap hajnalban a király felnyergeltette legjobb lovát, és egyszerű ruhában – amely leginkább a vándorkereskedők öltözetére hasonlított – elindult Bászra felé. Egyedül lovagolt, mint titkos, igazságkereső útjain mindig is, nevét, rangját pedig elhallgatta azok előtt, akikkel szóba elegyedett.

Kétnapi fáradságos lovaglás után megpihent egy útszéli karavánszálláson.

Evett, ivott, aludt egy sort, azután megkérdezte a fogadóstól, hogy merre vezet a legrövidebb út Bászra városába.

A fogadós elsorolta, hogy miféle hágókon és gázlókon, miféle járt és járatlan ösvényeken jut el leghamarabb oda, ahová igyekszik, azután így szólt:

– Látom, idegen vagy ezen a vidéken, és alighanem Bászrában sem jártál eleddig soha. Így hát talán még azt sem tudod, hogy éppen Bászrában lakik az a híres-neves Abul Kászim, akinek háza szebb és fényesebb minden királyi palotánál.

– Lehetséges ez? – ámuldozott a kalifa. – Azt mondod, hogy Abul Kászim háza még a bászrai szultán palotájánál is gazdagabb?

– Gazdagabb az még a mi felséges fő-fő királyunk, Harun ar-Rasid palotájánál is – felelte a fogadós –, pedig annak nemcsak Bagdadban, nemcsak a nagy muzulmán birodalomban, hanem az egész világon sem akad párja.

A kalifa megcsóválta a fejét, és mindjárt elhatározta magában, hogy ugyanabba a tömlöcbe csukatja a fogadóst, mint Dzsafar nagyvezírt, ha őt is hazugságon kapja. Nem is időzött tovább a karavánszálláson, hanem türelmetlenül, hogy minél előbb meglássa Abul Kászim házát, lóra ült és elvágtatott.

Hágókon kapaszkodott át, gázlókon lábolt keresztül, járt és járatlan ösvényeken ügetett jó lován, csak imitt-amott pihent meg kis időre. Hetednap elérkezett oda, ahol a két nagy folyó egymásba ömlik. Egy nagyobbacska falu állt ott a dombtetőn. A távolból már látszottak Bászra magas tornyai. De Harun ar-Rasid mégsem folytatta útját, hanem betért a faluba. Gondolta, keres valami ügyes szabómestert, és megfoltoztatja vele a köntösét, amelyet megtépett a tüske egy sűrű bozótban.

Akadt is szabó, mindjárt a falu szélén. Ott varrogatott az árnyékban, a háza küszöbén. A kalifa letelepedett mellé, és megkérdezte:

– Hallottad-e már hírét egy Abul Kászim nevű embernek, aki Bászrában lakik?

A szabó felnevetett.

– Hogy hallottam-e? Ugyan honnan jössz, miféle országból, hogy ilyent kérdezel?

– Hát olyan híres-neves férfiú ez az Abul Kászim?

– Uram – felelte a szabó –, olyan embert egyet sem találsz a környéken, aki Abul Kászim nevét nem ismeri. Mert tudd meg, hogy Abul Kászim nagyobb tiszteletben áll erre mifelénk, mint maga Harun ar-Rasid, a muzulmánok felséges fő-fő királya.

„No – gondolta magában a kalifa –, ezt a szabót is odacsukatom harmadiknak, Dzsafar nagyvezír meg a fogadós mellé, a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!”

Közben a szabó elkészült a munkájával, és átnyújtotta a kalifának a köntöst.

– Annyit mondok, uram – tette hozzá búcsúzóul –, hogy ha Bászrába mégy, ne mulaszd el felkeresni Abul Kászim házát, mert onnan még senki sem távozott üres kézzel. Nála jóságosabb, méltányosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb ember egy sem él ezen a földön!

– Nem is mulasztom el – felelte Harun ar-Rasid. – Hiszen éppen azért megyek Bászrába, hogy megismerjem ezt a nagy hírű férfiút.

Már esteledett, amikor a kalifa Bászrába érkezett. Az utcákon csak úgy nyüzsgött a nép. Harun ar-Rasid kisvártatva arra lett figyelmes, hogy a város valamennyi lakosa, fiatal, öreg, férfi, asszony, mind ugyanegy cél felé iparkodik. El sem képzelhette, hová tart ez a nagy sokadalom.

Egyetlen férfi állt csak nyugodtan utcaszerte, egy ház falának támaszkodva, s mellette egy sudár termetű asszony.

A férfi fiatal volt, és annak látszott az asszony is, akinek fátyol fedte az arcát.

A kalifa odatelepedett elébük, és megszólította az ifjút.

– Idegen vagyok ebben a városban – mondotta –, és nem ismerem az itteni szokásokat. Világosíts fel hát, kérlek, ha nem terhellek kíváncsiságommal: vajon hová igyekszik ez a tengernyi nép?

– Abul Kászim háza felé – felelte az ifjú.

– És mi okból? – tudakolta Harun ar-Rasid.

– Ebben az órában Abul Kászim kincstárosa mindennap egy nagy zsák ezüstpénzt szór a nép közé a palota ablakából. És ha nem jut mindenkinek, még egy második zsák száját sem sajnálja kioldani.

– Akkor hát miért nem sietsz oda te is? – kérdezte a kalifa csodálkozva. – Avagy talán oly gazdag vagy, hogy nincs szükséged e nagylelkű ajándékra?

– Éppenséggel nem vagyok gazdag – válaszolta az ifjú –, sőt mondhatni, igen szerény sorban élek. Hajnaltól napestig verejtékesen dolgozom, mint a szultán kertészlegénye, szűkös béremet pedig megosztom agg szüleimmel és hajadon leánytestvéremmel. Nem is azért kerülöm el Abul Kászm háza táját, mintha megvetném bőkezű adományait, hanem azért, mert már amúgy is túlontúl sokkal vagyok adósa. Ha érdekel, uram, elmondom, hogy mit köszönhetek Abul Kászimnak, és miért emlegetem holtomig áldva a nevét.

– Szívesen meghallgatom – felelte a kalifa, leszállva lováról.

Az utca eközben megüresedett: mindenki ott tolongott már Abul Kászim háza előtt. Messziről odahallatszott, miképpen hullik az ezüstpénz a palota ablakából csilingelve az utca kövére.

A kertészlegény története

 

Ali a nevem – kezdte az ifjú –, s mint már mondottam: szegény kertészlegény vagyok. Szerettem egy leányt, és az is szeretett engem. A leány (akinek Balkisz a neve) korán árvaságra jutott, és zsugori nagybátyjánál nevelkedett. Az öreg, hasztalanul kérleltem, nem egyezett bele házasságunkba. Azt gondoltam, hogy valami gazdag kérőhöz akarja feleségül kényszeríteni a leányt. Pedig még ennél is galádabb tervet forgatott a fejében. Rövidesen kitudódott, hogy csak azért nevelte, táplálta Balkiszt, mert arra számított, hogy ha felserdül, megerősödik, jó árat kaphat érre a rabszolgapiacon. Mire észbe kaptam, már el is adta egy dúsgazdag hindosztáni nagyúrnak, s az mindjárt a kikötőben várakozó gályája fedélzetére hurcoltatta a leányt.

Későn, munkám végeztével hallottam meg a hírt. Hanyatt-homlok rohantam a folyó partjára. De a gálya, jó déli széllel, akkor már messze járt. Őrjöngve vetettem magam a folyóba, nem törődve azzal, hogy a gályát semmiképpen sem érhetem utol, már csak azért sem, mert a víz azon a tájon valósággal hemzseg a sok krokodilustól. Ott is vesztem volna bizonyosan, ha történetesen éppen akkor arra nem siklik egy karcsú dereglye. A hajósok mentőkötelet dobtak felém, és a fedélzetre húztak.

A dereglye gazdája Abul Kászim volt. ott hevert párnáin a hajó tatján, szellős, árnyékos selyemsátor alatt. Magához hívott, kikérdezett, majd intett legényeinek. A dereglye megfordult, az evezők megfeszültek, s a gyors járatú hajó még napszállta előtt utolérte a gályát.

Abul Kászim felajánlotta a gálya gazdájának, hogy megtéríti a vételár kétszeresét, ha lemond a leányról. De a gazdag hindosztáni csak nevette. Abul Kászim ötször, tízszer annyi pénzt kínált, a nagyúr azonban hallani sem akart az alkuról. Végezetül Abul Kászim leakasztotta gyémánttal és egyéb drágakövekkel kirakott vert arany nyakláncát, lefejtette a turbánját díszítő öklömnyi karbunkulust, lehúzta ujjairól valamennyi rubinnal, smaragddal, zafírral ékesített drága gyűrűjét, és aranypénztől duzzadó erszényével együtt odavetette a hindosztáni nagyúr lába elé. Ekkora kincsért nem egy, de akár száz rabszolgát is megvásárolhatott volna.

A gálya gazdáját, ámbár maga is dúskált a javakban, elvakította a kincs látása. Megparancsolta embereinek, hogy bocsássák le a kötélhágcsót, és segítsék át a dereglyére a rableányt. Balkisz is, jómagam is a fedélzet deszkáira borultunk Abul Kászim előtt, és miközben a dereglye, ár ellen haladva, lassan ismét Bászra felé vette útját, könnyek között mondtunk hálát megmentőnknek.

– Nem szolgáltam én reá semmiféle köszönetre – válaszolta a nagylelkű Abul Kászim, és felemelt bennünket a földről. – Amit cselekedtem, ne ma ti kedvetekért, hanem csakis az igazság kedvéért cselekedtem. Mert nem igazság, hogy az erőszak hatalma elválassza azokat, akik egymást oly nagyon és igazán szeretik.

Abul Kászim rabszolgaként vásárolta meg ugyan a leányt, de tüstént visszaadta szabadságát. Balkisz, a felszabadult rableány most már a feleségem, és nem más, mint ez az asszony, aki itt áll mellettem, és megerősítheti, hogy úgy történt minden, ahogy elbeszéltem.

 

– Ha ez igaz – felelte Harun ar-Rasid –, akkor Abul Kászim csakugyan módfelett igazságszerető és nagylelkű férfiú.

Azután hozzátette, de csak úgy gondolatban:

„Ha ellenben nem igaz, akkor ezt a kertészlegényt odacsukatom negyediknek Dzsafar nagyvezír, a fogadós meg a szabómester mellé, a legmagasabb torony legmagasabb tömlöcébe!”

 

Vendégség a jáspis-márvány palotában

 

Harun ar-Rasid elbúcsúzott Alitól és feleségétől, felült a lovára, s Abul Kászim házához ügetett.

Nem kellett sokáig keresgélnie, mert a sarkon túl, egy széles tér túlsó oldalán mindjárt megpillantotta a kerítés övezte, soktornyos, sokkupolás, hatalmas épületet, amelynek habfehér, csillogó jáspis-márvány falai valósággal szikráztak, tündököltek a kerítés tetején lobogó fáklyák fényében.

Abul Kászim kincstárosa éppen akkor szórta a nép közé a zsák aljáról az utolsó ezüstpénzeket. A sokaság oszladozóban volt.

A kapu tárva-nyitva állt.

A kalifa belovagolt az udvarra, és odaszólt az egyik elébe siető szolgának:

– Kérlek, tudasd gazdáddal, hogy egy Bagdadból érkezett utas várakozik az udvarában, és beszélni kíván vele.

De a szolga ezt válaszolta:

– Nem szükséges a jöttödet jelentenem, uram. Szállj le lovadról, és kövess. Gazdám szívesen várja látogatásodat.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte meglepetten Harun ar-Rasid. – Hiszen a gazdád nem tudhatott arról a szándékomról, hogy felkeresem otthonában!

– Ennek a háznak szívesen látott vendége mindenki, aki a kapuján belép – felelte a szolga.

A kalifa az ezüst cifrázatos kapufélfához pányvázta lovát, és a szolga nyomában belépett a ház előcsarnokába. Itt más szolgák sereglettek köréje, mély meghajlással köszöntötték, majd félrevonták előtte az ebédlőterem ajtókárpitját.

Harun ar-Rasid szeme elkáprázott attól a fényességtől, amely ott fogadta. A falat, a mennyezetet és az oszlopokat mindenütt színarany borítás fedte, és vörös napkő meg sárga holdkő berakás díszítette. A süppedő szőnyegen fehér damaszttal leterített asztalok álltak, s azokon csillogó kristálykancsók és agátserlegek.

Amikor Harun ar-Rasid a szolgák sorfala közt belépett a terembe, egy megnyerő ábrázatú, daliás termetű férfi állt fel az egyik kerevetről, és kezét homlokára téve, nagy tisztelettel üdvözölte a kalifát.

– Gyere, ülj asztalomhoz, idegen – szólott –, ízleld meg boromat és étkeimet.

Harun ar-Rasid leült Abul Kászim asztalához, és miközben ajkához emelte a pálmaborral teli serleget, körülnézett a teremben. Az imént az a gyanúja támadt, hogy a ház gazdája és a szolgasereg felismerte, és valamiképpen rájött, ki rejtőzik a vándorkereskedő álruhájában.

De most eloszlott minden gyanúja. Azt látta ugyanis, hogy a párnákon és kereveteken a legkülönfélébb rendű-rangú férfiak üldögélnek, poharaznak, csemegéznek: pompás köntösű urak és kopott öltözékű szegények, csevegő, gazdag ifjak és hallgatag dervisek, a szultán főemberei hivataluk jelvényeivel és zarándokok szakállukon az út porával, napkeleti kalmárok és rakodóparti málhahordók, sőt még egy messze szigetekről érkezett herceg is, egy helybeli vén tevehajcsár szomszédságában – és a szolgák valamennyit ugyanolyan hódolva kínálják étellel-itallal, akárcsak őt magát, minden muzulmánok fő-fő királyát.

Kisvártatva tizenkét fehérbe öltözött apród és tizenkét csodás szépségű leány lépett a terembe, és az előbbiek fuvolán, az utóbbiak hárfán oly édes dallamokra zendítettek, hogy Harun ar-Rasid valósággal elandalodott a hallatukra. Az egyik hárfásleány énekbe fogott. Ezt énekelte:

 

Vajon hogy él, ki dús kincset kuporgat,

és semmit mással meg sosem felez,

aranyat-ezüstöt nagy kupacba hordat?

Higgyétek el, hitvány egy élet ez.

 

Amaz, ki osztozik a más bajában,

minden gondot a szívébe fogad,

és ha örül, hát nem örül magában:

Higgyétek el, sokkalta boldogabb.

 

A kalifa észre sem vette, hogy vendéglátó gazdája eközben halkan felállt mellőle, és elhagyta a termet. Csak arra figyelt fel, hogy Abul Kászim, egyik kezében egy aranytörzsű, smaragdlevelű, piros topázgyümölcsű fácskával, másik kezében pedig egy ébenfa pálcával megáll előtte. A fácska csúcsán egy remekbe készült ezüstpáva ült. A ház gazdája Harun ar-Rasid lába elé helyezte az aprócska fát, majd az ébenfa pálcával gyengéden megérintette a páva fejét. Az ezüstpáva, mintegy parancsszóra, kiterjesztette színes drágakövekkel kirakott szárnyát és farkát, s fejét kecsesen illegetve, balzsamos illatú ámbraolajat és áloészeszt permetezett széjjel a teremben.

– Hogy tetszik ez a kis csecsebecse? – tudakolta Abul Kászim.

– Életemben sem láttam ehhez foghatót! – felelte elragadtatással a kalifa.

– Kerek ötven esztendeig dolgozott rajta Arábia legügyesebb aranyművese, aki azóta meghalt, és sírba vitte a szerkezet titkát – mondta Abul Kászim.

S azzal, mintha attól tartana, hogy vendége még egyebet is talál kérdezni, fogta a fát, és kivitte a teremből.

„No lám – gondolta magában Harun ar-Rasid –, ez az Abul Kászim korántsem oly bőkezű, mint már-már hinni kezdtem. Épp hogy megmutatta ezt a kincset, és máris elragadta előlem, nehogy valamiképpen ajándékul kérhessem. Úgy látom, mégiscsak méltán vettettem tömlöcbe Dzsafar nagyvezírt!”

De máris fellebbent az ajtó kárpitja. Abul Kászim tért vissza, kezében egy bíborszínű borral tele opálkehellyel, és odakínálta vendégének.

A kalifa átvette és fenékig ürítette a kelyhet. Már éppen vissza akarta adni a ház gazdájának, amikor kimondhatatlan csodálatára észrevette, hogy a kehely újra csordultig megtelt. Harun ar-Rasid ismét utolsó cseppig megitta a bort, de látta, hogy a kehelyben megint színültig áll a bor.

Abul Kászim észrevette vendégének ámulatát, és így szólt:

– Semmi csoda vagy boszorkányság sincsen abban, amit mutattam. Ezt a kelyhet egy öreg, bölcs írástudó készítette, aki járatos volt a természet törvényeiben, és értett ahhoz, hogy miképpen lehet azokat javunkra fordítani.

E szókkal kiragadta a kalifa kezéből a kelyhet, és kisietett vele a teremből. De Harun ar-Rasid jóformán még bosszankodni sem ért rá – pedig módfelett otrombának találta Abul Kászim viselkedését –, amikor a ház ura ismét megjelent.

Ezúttal egy szantálfából faragott, látszatra egyszerű lantot tartott a kezében, és azt a kalifa térdére fektette. E pillanatban, anélkül, hogy bármiféle emberi kéz érintette volna, megszólalt a zeneszerszám, mégpedig oly elbájolóan, hogy Harun ar-Rasid életében sem hallott annál szebb lantmuzsikát.

– Miképpen lehetséges e a csoda? – kérdezte álmélkodva és előbbi bosszúságáról szinte meg is feledkezve a kalifa.

– Ennek a zeneszerszámnak egyetlen lantkészítő mester tudta a titkát. Egyiptomban élt vagy száz esztendővel ezelőtt. Azóta senkinek sem sikerült hasonlót készítenie.

De alig fejezte be szavait, máris felkapta a lantot, és gyors léptekkel eltávozott.

Harun ar-Rasid most már igazán megharagudott. Eleinte arra készült, hogy amúgy nyersen megmondja Abul Kászimnak, mennyire ostoba dolog ily nyíltan és illetlenül kimutatni fukarságát, de azután erőt vett haragján. Amikor az ifjú – ezúttal üres kézzel – visszaült mellé a kerevetre, a kalifa megelégedettséget színlelve, köszönetet mondott a vendéglátásért, majd felállt, hogy távozzék a palotából, amelynek gazdájában olyannyira csalódott.

– Ugyan hová mennél éjszakának idején, uram?! – kiáltott fel Abul Kászim. – Aligha kapnál alkalmas szállást ily késő órán ebben az idegen városban. Kérlek, töltsd hajlékomban az éjjelt. Reggel, ha még mindig távozni óhajtanál, fájó szívvel búcsút veszek majd tőled.

Harun ar-Rasid kénytelen-kelletlen elfogadta a marasztalást, hiszen csakugyan nem tudta, hol hajtsa álomra a fejét, és igazság szerint fáradt volt a hosszú lovaglástól.

Abul Kászim lépcsőkön, folyosókon, termeken, csarnokokon keresztül maga kísérte szobájába a kalifát, és félrevonta előtte az ajtó függönyét.

Harun ar-Rasid felkiáltott meglepetésében.

A lágy szőnyeggel leterített asztalon ott állt az aranyfa a csúcsán gubbasztó ezüstpávával, a soha ki nem ürülő opálkehely, a magától szóló szantálfa lant – és ezenkívül még tömérdek arany és ezüst ékszer, remekmívű fegyver, hímzett selyemköntös és papucs s hozzá még néhány tele marékra való becses, színes drágakő, némelyike akkora, mint egy jókora tyúktojás.

– Kérlek, uram – szólt Abul Kászim –, vedd tőlem jó szívvel e néhány semmiséget, emlékül és hálám jeléül, amiért nem utasítottad vissza vendégbarátságomat.

– Nagylelkűsége ámulatba ejt – válaszolta a kalifa. – Ámde emlékeztetőre nincs szükségem, mert e nap emléke amúgy sem halványodik el lelkemben soha, hálával pedig nem tartozol nekem, hanem éppen én vagyok adósod. Ezért hát ajándékodat nem fogadhatom el.

– nem ajándék az, uram, hanem a te tulajdonod, kiváltképpen a páva, a kehely és a lant. Hiszen láttam, hogy ezek megnyerték tetszésedet, márpedig ebben a házban az a törvény, hogy amiben vendégeimnek örömük telik, az nem az enyém többé, hanem az ő sajátjuk. Ne vonakodjál hát elfogadni ezt a néhány apróságot, máskülönben még azt hinném, hogy megbántottalak valamivel, és most így mutatod ki neheztelésedet.

– Nincs okom a neheztelésre, nemes szívű Abul Kászim – felelte Harun ar-Rasud –, hanem hadd mondjam meg kertelés nélkül: ajándékodat túlságosan drágának találom. Ne vedd zokon tanácsomat: ne tékozold kincseidet ilyen könnyelmű kézzel.

Abul Kászim elmosolyodott:

– Látszik, hogy messze földről jöttél, és nem tudod, hogy Abul Kászim kincse kimeríthetetlen. Tudom, hogy csodálkozol ezen. Nem is hihetsz szavamnak, amíg el nem beszélem életem különös történetét.

Mindketten leültek egy süppedő kerevetre, kortyoltak egyet az opálkehely soha ki nem fogyó borából, és Abul Kászim rákezdte, amint itt következik:

 

A vén orvos titka

 

Hajóslegény voltam egy jemeni kalmár vitorlásán. Hajónk sok országot, sok várost bejárt, s egyszer, bizonyos árukkal megrakodva, Bászrába is eljutott. Amíg a hajó a kikötőben vesztegelt, akadt egy kevés időm, hogy megtekintsem a várost, amelynek szépségéről már sokat hallottam. Kiváltképpen a szultán palotája előtt nézelődtem sokáig. De volt is azon látnivaló elég! Falait hatalmas, fehér terméskő kockákból rakták fel az építők, és száz meg száz ablakának mindegyikét más-más faragás díszítette.

Ahogy sorra megbámultam a remekbe készült faragásokat, az egyik emeleti ablakban egy csodálatos szépségű fiatal leányon akadt meg a tekintetem. A leány arcát nem fedte fátyol. Szemét nem sütötte le, amikor pillantása az enyémmel találkozott. Sápadt arcát végtelen szomorúság ülte meg. Szépsége és szomorúsága a szívemig hatolt. Mintegy megbabonázva léptem közelebb.

– Ki vagy te, szép leány – kérdeztem –, és miféle bánat sorvasztja lelkedet?

A leány ijedt mozdulattal intett halkabb beszédre, majd így válaszolt:

– Rabnő vagyok, nevem Derdáne. Atyám orvos volt. A szultán valamiféle igaztalan váddal börtönbe záratta, hogy engem rabszolgaként a palotájába hurcoltasson. Hogyan volnék hát szomorú, amikor sem atyám, sem a magam szabadulását nem remélhetem. Neked is azt tanácsolom, ifjú, hogy távozzál innen sietve, mert ha a szultán őrei meglátnak ablakom alatt, a halál fia vagy.

– Megmentelek fogságodból, szépséges rabnő! – feleltem hirtelen buzgósággal. – Éjszaka, amikor a hold lebukik a dombok mögött, érted jövök. Várj reám itt, az ablakodban!

Láttam, hogy az őrök, akik szüntelenül a palotát kerülgették, arrafelé tartanak. Gyorsan búcsút intettem hát Derdánénak, és elvegyültem az utcai járókelők között.

Este már korán ott ődöngtem a palota körül. Megfigyeltem, hogy fala nem sima: az egymásra rakott terméskő kockák között mindenütt rés nyílik, épp elég széles és mély ahhoz, hogy árbocmászáshoz szokott erős kezem és lábam megkapaszkodjék bennük. Alig vártam, hogy a hold letűnjék, és a palota sötétségbe boruljon.

Végül ez a pillanat is elkövetkezett. Az árnyék mind feljebb kúszott a fehér falon, és éjféltájt elérte Derdáne ablakát. Megvártam, amíg a görbe kardos katonák éjszakai őrjárata elhalad előttem, azután odaosontam a palota tövébe, ledobtam sarumat, és a résekbe és faragásokba kapaszkodva felkúsztam a meredek falon.

Derdáne, rettegve és reménykedve, ott várt a szobájában. Egyetlen szót sem váltottunk, hogy az ajtó előtt strázsáló őrök meg ne hallják. Vállamra emeltem Derdánét, és elindultam az ablak felé, mert abban bizakodtam, hogy azon az úton, amelyen jöttem, a leánnyal együtt is lejutok. Hiszem is, hogy sikerült volna, amit kiterveltem, ha közbe nem szól a balszerencse.

A szobában teljes volt a vakhomály. Nem is gyaníthattam hát, hogy az ablak mellett egy könnyű asztalka áll, és azon egy magas porcelán váza. Ahogy az ablak felé tapogatóztam, egy óvatlan mozdulattal meglöktem az asztalt, a váza megbillent, és hatalmas csörömpöléssel a földre zuhant.

Derdáne felsikoltott:

– Menekülj!

– Csak veled együtt! – feleltem.

De akkor már késő volt. Az ajtón fegyveresek rontottak be. Megragadtak mindkettőnket, és egyenesen a szultán elé hurcoltak.

– Ez a leány ártatlan! – kiáltottam. – Tudta nélkül és akarata ellenére másztam be az ablakon, hogy elraboljam.

– Nem igaz! – vágott szavamba Derdáne. – Én kértem ezt az ifjút, hogy szabadítson meg, s mivel idegen ebben a városban, nem tudta, hogy a szultán palotájában jár.

A szultán gyorsan ítélt.

– Vessétek a folyóba mind a kettőt!

Tudtuk, hogy ez a halálunkat jelenti, hiszen a Satt-el-Arab, amely ott hömpölyög a palota mellett, arról nevezetes, hogy százával nyüzsög benne az örökké éhes, örökké zsákmányra leső krokodilus.

A testőrök engem is, Derdánét is karon ragadtak, és egy toronyba vezettek, amelynek lábát a folyó vize mosta.

– Bocsáss meg nekem, Derdáne – suttogtam –, amiért a vesztedet okoztam.

– Köszönöm, hogy meg akartál menteni! – válaszolta a leány.

Egy szempillantás múlva az őrök egy magas ablakból mindkettőnket a folyóba vetettek.

A víz összeborult a fejem fölött.

De hát hajóslegény voltam, nemegyszer sodort már életemben hullámokba a vihar. Egy-két erős karcsapással felbukkantam a víz alól. Derdánét kerestem, nevét kiáltoztam. Semmi válasz. Elnyelte a sötétség, elnyelték a habok. Egy hideg, pikkelyes állati test súrolta a térdemet. Nagyot rúgtam az oldalába. Egy másik krokodilus tátott szájjal úszott felém. Ellöktem a kezemmel. Kapkodva, csapkodva igyekeztem arrafelé, amerre a partot sejtettem. Nagy sokára talajt éreztem a lábam alatt. Kitámolyogtam a partra, és ott összeroskadtam a fáradtságtól és a bánattól. A földre leborulva sirattam Derdánét, akinek halálát én okoztam.

Reggel felmásztam egy homokdombra, és végigtekintettem a vidéken. Hajómat nem láttam sehol: úgy látszik, este vagy kora hajnalban felszedte a horgonyt, és elvitorlázott.

Hová menjek? Mitévő legyek? A városba nem mertem visszatérni, mert attól tartottam, hogy felismernek a szultán katonái. Elindultam hát délnek, a tengeröböl felé. Gondoltam, majd csak akad ott valami hajó, amely felfogad, és örökre elvisz erről a tájékról.

Derdánét gyászolva, Derdáné nevét suttogva vándoroltam, mocsarakon és pusztaságokon át, amíg a tenger partjára jutottam. Betértem az első fogadóba.

Vidám hajósok, kereskedők mulatoztak az ebédlőszobában, bő szájú csutorából vedelve a fikvát, ezt az árpasörből és erjedt ribiszkéből kevert, részegítő italt.

Már éppen ki akartam fordulni az ivóból, amikor egy tisztes külsejű, megnyerő ábrázatú, bánatos tekintetű, öreg férfit pillantottam meg az egyik sarokban. Odatelepedtem mellé. Az öreg étellel, tiszta vízzel kínált, és miközben ettem-ittam, hosszasan pihentette rajtam a szemét.

– Fáradtnak látszol, fiam – szólalt meg végül – , fáradtnak és meggyötörtnek.

– Az vagyok, uram – feleltem – fáradt és meggyötört.

– Oszd meg velem a bánatodat – szólt –, és meglátod, megkönnyebbül a szíved. Légy őszinte hozzám, talán még segíthetek is rajtad.

– Rajtam már senki és semmi nem segíthet – válaszoltam. – Mert tudd meg, hogy a hebehurgyaságommal magam okoztam a halálát egy leánynak, akit olthatatlanul szerettem. Emléke sohasem halványodik el a lelkemben, az önvád pedig nem hagy nyugodni, amíg élek.

Az öreg unszolására töviről hegyire elmondtam mindazt, ami éjjel történt.

– És mi volt a neve annak a rableánynak? – kérdezte aggodalmasan, szinte rettegve az öreg.

– Derdáne – feleltem.

E név hallatára az öreg hangosan feljajdult, majd keserves zokogással az asztalra borult. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen felindulást. Nyugtatgattam, de hiába.

Csak nagy sokára emelte fel könnyben úszó szemét.

– Tudd meg, fiam – szólt –, hogy én vagyok az az orvos, akit a bászrai szultán hamis váddal börtönbe záratott, s az én leányom volt Derdáne, akit te szerettél. Fogadd tőlem, Derdáne atyjától a felmentést azért, amit cselekedtél, mert a jó szándék vezetett, és nem a te bűnöd, hogy terved balul ütött ki.

Az öreg orvos ezután elmondta, hogy nemrégiben sikerült megszöknie a börtöntoronyból – ugyanabból, ahonnan engem és a leányt a vízbe vettetett a szultán –, és azóta minden gondolata az volt, hogy miképpen szabadíthatná ki Derdánét a fogságból. Ezért öltött álruhát, és éldegélt itt, Bászra vidékén, abban a reményben, hogy egyszer csak akad valami kedvező alkalom.

– Most azonban, hogy veled találkoztam – folytatta –, és megtudtam, hogy leányom a folyóba veszett, nincs tovább értelme az életemnek. Öreg vagyok, beteg vagyok, eddig is csak az a vágy tartotta bennem a lelket, hogy viszontláthassam Derdánét. Érzem, hogy nem élek már sokáig. Mielőtt azonban meghalok, rád bízok egy titkot, amely máskülönben sírba szállna velem. Ezt a titkot atyám is csak halálos ágyán fedte fel előttem, és ő is ugyanígy tudta meg nagyatyámtól.

S azzal intett, hogy hajoljak közelebb, majd suttogó hangon elmondta, hogy roppant kincs rejtekhelyét ismeri, olyan kincsét, amely még a muzulmánok fő-fő királyának, Harun ar-Rasidnak gazdagságát is sokszorosan felülmúlja, és megmagyarázta, hogy miképpen juthatok ehhez a kincshez, amely által egyszeriben a föld leggazdagabb emberévé válok. Ezután így folytatta:

– Elegendő pénzt adok neked ahhoz, hogy drága ruhát, lovat, fegyvert vásárolj magadnak, szolgát fogadj, és úgy térj vissza Bászrába, ahol a kincs rejtőzik, mint valami nagyúr, akiben senki sem ismerheti fel a minapi hajóslegényt. Én pedig ágyamba fekszem, és rövidesen meghalok.

Felugrottam, hogy orvosért szaladjak. Az öreg azonban gyengéd erőszakkal visszatartott.

– Orvos vagyok magam is, fiam – mondta –, és tudom, hogy az én bajomra nincs orvosság.

Felkísértem a szobájába, ágyba fektettem. Maga mellé ültetett, megfogta a kezemet.

– Búcsúzóul adok egy tanácsot. ne tékozold a kincset, amelynek helyét most felfedtem előtted. Mert attól nem félek ugyan, hogy hamarabb fogy el, mint az életed, de attól igenis félek, hogy költekezésed szemet szúr a kapzsi és gonosz bászrai királynak. Ha túlontúl nagy gazdagságban élsz, ha túlontúl sok barátodat látod vendégül, túlontúl sok ajándékot osztogatsz, a király gyanítani fogja, hogy rejtett kincset őrzöl, és mindent megtesz majd, hogy azt elragadja tőled. Titkold el hát és használd mértékkel a gazdagságot, amelynek mától fogva birtokosa vagy.

Ezek voltak az utolsó szavai. Kisvártatva szelíden, csöndesen elszunnyadt, és nem is ébredt fel többé.

Illendően eltemettettem, azután elmentem a bazárba, díszes ruhát, jó lovat, szép fegyvert vásároltam, majd a legrövidebb úton visszatértem Bászra városába.

A szívem elszorult, amikor megpillantottam azt a tornyot, amelynek tövében szeretett Derdáném a halálát lelte. Már-már azon voltam, hogy visszafordulok, és örökre veszni hagyva a kincset, eltávozom erről a helyről, amely mindig is csak gyászomat juttatja az eszembe.

De azután így gondolkoztam:

„Ha ezt a kincset valóban arra szánnám, hogy úgy kuporgassam, mint az öreg orvos, az atyja és a nagyatyja – akkor mindjárt akár le is mondhatnék róla. Én azonban, nem fogadva meg az öreg tanácsát, bőkezűn akarok juttatni belőle mindenkinek, aki rászorul, s kiváltképpen arra óhajtom használni, hogy megsegítsem azokat, akiket a kegyetlen és pénzsóvár bászrai szultán adókkal, bírságokkal, vagyonul elkobzásával vagy másként megnyomorít.”

Folytattam hát utamat, és az öreg orvos által megjelölt helyen csakugyan megtaláltam a kincset, amely sokkal dúsabbnak bizonyult, mint képzeltem. Mindjárt láttam, hogy ha ezer esztendeig élnék, akkor sem tudnám egykönnyen eltékozolni. Megtelepedtem Bászrában, felépítettem ezt a palotát, és kapuja azóta tárva-nyitva áll mindenki előtt, akit erre vezérel a sorsa. De bármilyen gazdagságban, bármilyen vígságok közepette élek is, szívemben szüntelenül ott sajog Derdáne emléke. Csak az enyhíti olykor-olykor kis időre fájdalmamat, ha jót tehetek olyanokkal, akik azt megérdemlik. nemrégiben is sikerült a folyóból kimentenem egy Ali nevezetű ifjú kertészlegényt, ugyanott, ahol hajdan magam is kis híján a krokodilusok áldozata lettem, és sikerült drága kincsekkel kiváltanom a rabságból ennek a kertészlegénynek Balkisz nevű kedvesét, akit már idegen ország felé vitt egy hindosztáni gálya. Aznap egy kevéssé megnyugodott a lelkem, mert ha már magam nem egyesíthettem életemet Derdáne életével, legalább egymásnak adhattam két szerető, ifjú szívet.

– De hát nem támasztott irigyeket a gazdagságod? – tudakolta Harun ar-Rasid. – Bászra szultánja, akit kegyetlennek, kapzsinak és alattomosnak mondasz, sosem próbálta elvenni kincseidet?

– Nagyon is sokszor megpróbálta. Előbb a daroga, vagyis a városi fegyverek kapitánya idézett magához, azután a vezír, végezetül maga a szultán. Én azonban a szultánnak is megesküdtem arra, hogy a kincs rejtekhelyét, még ha kínpadra vonat is, soha el nem árulom, ellenben ha békességgel házamba enged, és nem igyekszik titkomat erőszakkal kitudni, önként hatalmas adót fizetek neki. A szultán kénytelen-kelletlen megelégedett ezzel, ámbár tudom, hogy azóta is minden úton-módon igyekszik kilesni a titkot. Ez azonban sem neki, sem másnak nem sikerülhet.

– Jól tetted, hogy nem árultad el a szultánnak a kincs rejtekhelyét – felelte a kalifa. – Méltóbb kézben van az a te kezedben.

– Örülök, hogy ezt mondod, uram – szólt Abul Kászim. – És most már láthatod, hogy kincsemhez képest valóban csekélyke ajándék ez a néhány holmi, amely itt áll az asztalodon.

„Úgy látom – gondolta magában Harun ar-Rasid –, hogy Dzsafar nagyvezírt mégiscsak igazságtalanul zárattam tömlöctoronyba. Nem mondott valótlant, amikor Abul Kászim gazdagságát, igazságszeretetét, bőkezűségét dicsérte. Így hát nemcsak hogy a kertészlegényt, a fogadóst és a szabómestert nem csukatom mellé, hanem őt magát is menten szabadon bocsátom, és gazdagon kárpótolom szenvedéseiért, mihelyt Bagdadba érek.”

 

A föld alatti kincsesház

 

Abul Kászim felállt a kerevetről.

– Későre jár az idő – mondotta –, és bizonyára pihenni vágyol. Legjobb, ha most magadra hagylak.

– Ne menj még, derék Abul Kászim! – kérlelte a kalifa. – Az üdítő italok, valamint érdekes elbeszélésed elűzték minden fáradtságomat. Ha vágyom valamire, az éppenséggel nem a pihenés.

– Minden kívánságodat teljesítem, uram – válaszolt a ház gazdája.

– Egyetlen kívánságom van, ámde az nem kicsinység – mondta Harun ar-Rasid. – Arra kérlek, mutasd meg kincseidet. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy sohasem élek vissza a bizalmaddal.

Abul Kászim elkomorodott.

– Sajnálom, hogy ezt óhajtod, uram – felelte –, mert ezt az óhajtásodat csak olyan feltétellel teljesíthetem, amelyért méltán tarthatsz majd gyanakvónak és barátságtalannak.

– Mi az a feltétel?

– Bekötöm a szemedet, és meg kell ígérned, hogy nem veszed le szemedről a kendőt, amíg a különféle folyosókon és rejtekutakon végigvezetlek. Fegyvertelen leszel, én pedig kivont karddal követlek, és megöllek, ha megkísérled kijátszani ígéretedet.

– Gyerünk! – válaszolta Harun ar-Rasid, és lecsatolta övéről kardját.

Abul Kászim félrevonta az ajtó függönyét, és egy távoli terembe vezette a kalifát, ahol csak egyetlen szövétnek világított halvány fénnyel. Itt megállt, lágy selyemkendővel bekötötte vendége szemét, majd kézen fogta, és jobbjában meztelen kardját markolva, elindult vele a kincsesház felé.

A kalifa csapóajtó nyílását és csukódását hallotta. Valami folyosón lépdeltek végig, azután egy csigalépcsőn ereszkedtek alá. Újabb ajtó nyílt és csukódott. Friss levegő csapta meg a kalifa arcát, kavics ropogott talpa alatt. Aztán ismét zárt folyosóra jutottak, lakat kattant, tolózár csikorgott, függönyök suhogtak, végül megálltak.

– Leveheted a kendőt, uram – szólalt meg Abul Kászim, és visszatolta kardját a hüvelyébe.

Vakító fénnyel megvilágított, boltozatos, föld alatti teremben találta magát, amelynek minden faláról csiszolt gyémántok és más drágakövek verték vissza ezerszeresen a fáklyák fehér világosságát. Magas, színarany oszlopok meredeztek körös-körül, s ezeken színarany mennyezet nyugodott. A mennyezet alatt, az oszlopok között hatalmas, kerek márványmedence állott, akkora, mint egy kisebbfajta halastó, színültig tele vert arany pénzdarabokkal.

– Ez a medence harminc láb mélységű – mondta Abul Kászim. – Mélyebb, mint a Satt-el-Arab, amelyben a krokodilusokkal csatáztam, s amelybe Derdáne beléveszett. Számos esztendeje kosárszámra merem belőle az aranyat, de látod: eddig mindössze kétujjnyit apadt.

Harun körüljárta a medencét, majd így szólott:

– Való igaz, hogy töméntelen gazdagság ez, több, mint amennyit a muzulmánok fő-fő királyának kincsesháza őriz. De azért, ha így pazarolod, a végén még ez a medence is kiürül.

– Megeshet, ámbár nemigen hiszem – válaszolta a kincs tulajdonosa. – Ha azonban mégis kiürülne, nincs más dolgom, mint hogy a másik medencéből merítsek, amelyet mindjárt látni fogsz.

E szókkal a szomszédos terembe vezette a kalifát. Ez a terem még a másiknál is tágasabb volt, ebben is aranyoszlopok meredtek a magasba, ezeken az oszlopokon is aranymennyezet nyugodott, s ez alatt a mennyezet alatt is hatalmas, kerek márványmedence terült el. De ebben a medencében nem aranypénz állott, hanem csupa drágakő: szikrázó, színtelen gyémánt, tengerzölt smaragd, citromsárga topáz, égszínkék zafír, vérpiros rubin, barna jácintkő, rózsaszínű jáspis, tejfehér igazgyöngy és színjátszó opál.

Ez a medence kétszer olyan mély, mint a másik – mondta Abul Kászim –, és eddig még egyetlen ujjnyit sem apadt.

A kalifa azt hitte, hogy álmodik. Amikor azután nagy nehezen felocsúdott ámulatából, ezt kérdezte Abul Kászimtól:

– Vajon ki hordhatta össze ezt a temérdek kincset? Kié lehetett ez a mérhetetlen gazdagság, mielőtt az öreg orvosnak, atyjának és nagyatyjának kezére került?

– Mindjárt választ kapsz erre a kérdésedre is – felelte Abul Kászim. – Gyere velem!

S azzal egy harmadik terembe vezette a kalifát.

Ennek a teremnek a falait, mennyezetét, padozatát éjfekete achátkő borította, és csak néhány olajmécses világította meg. A mélyén fehér márványkőből faragott, kettős királyszobor állt. A két szobor egyike egy méltóságos nézésű királyt, a másik egy büszke tekintetű királynét ábrázolt.

A király szobrának talapzatán Harun ar-Rasid ezt a felírást betűzte ki az imbolygó, hunyorgó mécsesvilágnál:

 

Ember, ki itt állsz, s olvasod ez írást,

sötét sírboltom örök éjjelén:

fontoljad meg, hogy egykor én is éltem,

s hogy meghalsz majd te is, akárcsak én!

 

Király voltam, erős, gőgös, hatalmas,

ki hírem hallotta, már megfutott.

De nincsen most, ki gyengébb volna nálam:

csak fekszem itt, s mozdulni sem tudok.

 

Dúsgazdag voltam, annyi volt a kincsem,

hogy el sem szórhattam a harmadát.

De koldus módra szálltam, ím, a sírba. –

Minek gyűjtöttem hát e garmadát?

 

Ember, ki itt állsz, hallgass a szavamra,

és higgyed el: csak arra jó a kincs,

hogy más gondján könnyítsen könnyű szívvel,

kinek e földön semmi gondja sincs.

 

Harun ar-Rasid bólintott.

– Jól tetted, hogy ennek a királynak a tanácsát fogadtad meg, nem pedig az öreg orvosét.

Továbblépett, és elolvasta a királyné sírszobrának feliratát.

 

Királyné voltam, szebb akárki másnál,

hajam sötét, az arcom hófehér,

a szemem kékebb, mint a nyári égbolt,

az ajakam piroslóbb, mint a vér.

 

Kösöntyű, nyaklánc, drágamívű gyűrű,

tündöklőbbet nem látott még a szem,

bársony, selyem, rizspor, balzsam, kenőcsök –

ezen járt csak naphosszat az eszem.

 

Hiú voltam, önző, rideg, kegyetlen,

a lelkemben nem élt az irgalom,

s gyűltek szeszélyes bűneim rakásra,

mint ládáimban a sok cifra lom.

 

Elmúlt a szépség, és elmúlt az élet,

s hogy itthagyom most vágyaim honát:

emlékem is elmúlik, mert az emlék

hálás szívekben élhet csak tovább.

 

– Úgy történt minden, ahogy ez a királyné megjövendölte – mondotta Abul Kászim. – Nincs, aki emlékeznék reá, s a gőgös király nevét sem tudja már senki. Csak a kincsük maradt meg e titkos pince mélyén, s azt én most szétosztom azok között, akiktől összeharácsolták: az ország szegényei között. De megbocsáss, uram, odafent már alighanem lassacskán virrad. ideje, hogy hazatérjünk.

A selyemkendőt ismét a kalifa szemére kötötte, kardját ismét kivonta, majd amerre jöttek: a vasajtós folyosókon, kavicsos kerti ösvényeken, tekergős lépcsőkön keresztül visszatértek Abul Kászim palotájába.

Abul Kászim hüvelyébe tolta kardját, és leoldotta Harun ar-Rasid szeméről a kendőt. A nap már felkelt, és égőpiros fénnyel árasztotta el a termet, amelyben akkor lobbant utolsót a füstölő szövétnek.

– Boldog ember vagy te, Abul Kászim – mondta a kalifa. – Mert nemcsak kincsekben bővelkedel, hanem szíved is van, amely megmondja, hogyan élj e kinccsel.

– Boldog volnék valóban, uram – válaszolta mély sóhajjal a ház gazdája –, ha ugyan Derdáne velem lehetne, és én megoszthatnám vele a bőkezűség örömeit. De hát Derdáne a folyóba veszett, és így én ebben az életben már soha boldog nem lehetek.

Harun ar-Rasid aznap már nem is tért nyugovóra, hanem köszönetet mondva Abul Kászim bizalmáért, vendégszeretetéért és a becses ajándékért, felkészült az útra.

Abul Kászim felnyergeltetett egy málhás lovat, felrakatta reá a kalifa holmiját, és megbízta egyik apródját, hogy kísérje el vendégét az úton, és azután is maradjon szolgálatában.

A két férfiú meleg barátsággal búcsúzott el egymástól a palota kapujában. Ezután Harun ar-Rasid lóra pattant, és sebesen vágtatva indult az ébredező városon át hazafelé. Sürgős volt az útja: minél hamarabb ki akarta ereszteni ama bizonyos magas torony legmagasabb tömlöcéből Dzsafart, a hűséges és igazmondó nagyvezírt.

 

Abul Kászim rabsága

 

Bagdadba érkezve a kalifa egyenesen Zubejd királyné szobájába sietett. Oda vezettette a nagyvezírt is.

– megjártam Bászrát – újságolta –, és egy éjszakán át Abul Kászim házának vendége voltam.

– És mit tapasztaltál ott, felséges férjemuram? – érdeklődött aggodalmasan a királyné.

– Csak azt – válaszolta a kalifa –, hogy a közrendű Abul Kászim (aki, mellesleg szólva, egyszerű hajóslegény volt hajdanában) igazságosabb, nagylelkűbb, bőkezűbb, jóságosabb, méltányosabb, irgalmasabb és adakozóbb, mint a muzulmánok igazságos, nagylelkű, bőkezű, jóságos, méltányos, irgalmas és adakozó fő-fő királya.

– Eszerint Dzsafar nem hazudott? – kérdezte örömmel a királyné.

– Nem bizony! – felelte Harun ar-Rasid. – Sőt még ha kétszer annyira dicsérte volna Abul Kászimot, mint amennyire dicsérte: akkor is elmaradt volna az igazságtól.

– Vagyis nem büntetsz meg, felséges királyom? – tudakolta a nagyvezír.

– Dehogyis büntetlek meg! Sőt inkább megjutalmazlak. És megjutalmazom az én felséges hitvesemet, az okos Zubejd királynét is, aki arra buzdított, hogy szerezzek bizonyosságot, mielőtt ítéletet mondanék.

Azzal intett az ajtóban várakozó apródnak. Az bevitte a szobába az aranyfát, a csúcsán gubbasztó, balzsamszóró ezüstmadárral, a soha ki nem ürülő opálkelyhet és a magától szóló szantálfa lantot.

– Az aranyfa a tiéd, szeretett feleségem – szólt a kalifa –, a kehely pedig a tiéd, hűséges nagyvezírem. A lantot megtartom magamnak, hogy arra a csodálatos éjszakára emlékeztessen, amelyet Abul Kászim házában töltöttem.

– Hát Abul Kászim? – kérdezte Zubejd. – Őt semmivel sem jutalmazod?

– Bizony, bizony – töprengett el a kalifa. – Most ő van soron. De hát mivel jutalmazzak egy olyan férfiút, aki nálam is gazdagabb?

– Megmondom, felséges királyom! – felelte a nagyvezír. – A bászrai szultán ellen igen sok a panasz: gyötri, szipolyozza a népét, s amellett még felségednek sem fizeti pontosan az adót. Leghelyesebb, ha elcsapatod a szultánt, és Abul Kászimot ülteted helyette a trónra.

– Bölcs gondolat! – kiáltott fel a kalifa. – Így legalább ki-ki megkapja azt, amit megérdemel: az egyik a jutalmát, a másik a büntetését. Eredj is mindjárt Bászrába, nagyvezírem, és mondd meg a szultánnak, hogy adja át a koronáját Abul Kászimnak.

Az ősz Dzsafar díszruhát öltött, tevehátra ült, és kétszáz katonája élén Bászrába ügetett. Újholdkor indult, telihold idejére meg is érkezett. Tüstént felkereste a szultánt, és átadta neki minden muzulmánok fő-fő királyának üzenetét.

A szultán módfelett megdöbbent az üzenet hallatára, de nem mutatta. Úgy tett, mint aki belenyugszik a kalifa akaratába.

– Legyen, aminek lennie kell – felelte nagy ravaszul. – Magam megyek Abul Kászimhoz, hogy megvigyem neki a hírt. Addig heverj le a házamban, pihend ki hosszú utad fáradalmait.

Abul Kászim nagy tisztelettel fogadta a szultánt, leültette arra a kerevetre, amelyen a minap Harun ar-Rasid üldögélt, beszólította a terembe a fuvolás ifjakat és hárfás leányokat, és hajnalpiros gránátalmaborral töltötte tele a szultán és a maga poharát.

A szultán egy szót sem szólt Harun ar-Rasid üzenetéről. Más szándékkal kereste fel Abul Kászimot, és csak az alkalomra várt, hogy szándékát véghezvigye.

Nemsokára el is érkezett az alkalom. Abul Kászim egy pillanatra hátrafordult, hogy valami parancsot adjon az egyik étekfogó apródnak. A szultán eközben gyorsan, észrevétlenül erős álomport hintett Abul Kászim italába. A ház gazdája nyájas mosollyal a szultánra köszöntötte serlegét, és egy húzásra felhajtotta az italt.

Azonmód leszédült a kerevetről, és ájultan, halottfehéren terült el a szőnyegetn.

A vendégek felugráltak, a szolgák összeszaladtak, az orvos is hamar előkerült. De hasztalanul költögették Abul Kászimot, nem tért életre sehogy. Nem mozdult, nem lélegzett, bizonyosra vette mindenki, hogy meghalt. Sírás, zokogás töltötte be a palotát. Leghangosabban, legfájdalmasabban a szultán jajveszékelt.

– Legderekabb hívemet vesztettem el! – kiáltozta. – Birodalmam legdicsőbb embere költözött el vele az élők sorából! Ne is nyúljatok e nagy férfiú teteméhez, magam tétetem kettős érckoporsóba, és ott földeltetem el a szultáni kertben.

A szultán emberei megragadták Abul Kászimot, felemelték, és a síró-rívó tömeg kíséretében a szultán palotájába vitték. Amikor a palota érckapuja bezárult és a sokaság kint rekedt, a szultán egy elrejtett kerti házikóba hurcoltatta a magatehetetlen férfiút, ő maga pedig berontott a nagyvezír szobájába.

– Hiába jöttél Bászrába, ó, uram! – kiáltotta tettetett fájdalommal. – Mert tudd meg, hogy Abul Kászim már nem él. Meghalt az örömtől, amikor tudattam vele a kalifa üzenetét.

A nagyvezír eleinte el sem akarta hinni a hírt, de amikor a szultán emberei sorra tanúsították, hogy minden úgy történt, ahogyan azt a szultán elbeszélte: nem tehetett egyebet, mint hogy nagy szomorúan felszedelőzködjék, és tizenkét katonája élén dolgavégezetlenül elinduljon haza, Bagdad felé.

A szultán pedig megelégedetten sietett abba a kerti házikóba, ahol Abul Kászim ájultan feküdt. Egy kis üvegből valami élesztő folyadékot csepegtetett a halottnak látszó férfi szájába.

Abul Kászim arcára lassanként visszatért az élet színe. Felült, megdörzsölte a szemét.

– Hol vagyok? – kérdezte nehéz álmából ébredezve.

– Az én házamban – nevetett gonoszul a szultán. – Mégpedig fogolyként.

– De hát miért? Mi bűnt követtem el?

– Azt, hogy elrejtetted előlem a kincseidet. Pedig tudhatnád, hogy minden talált kincs fele Allahot illeti, márpedig Allahnak Harun ar-Rasid, annak pedig Bászrában én vagyok a helytartója. Fele kincsed tehát mindenképpen az enyém. Mivel azonban a felet megtagadtad tőlem, most az egészet elveszem.

– Az a kincs nem az enyém, nagyuram – felelte Abul Kászim –, hanem a bászrai szegényeké. Nekem pedig az a dolgom, hogy a kincset megőrizzem a számukra, és lassan, okosan szétosszam közöttük. Esküszöm hát, hogy akármilyen kínzások várnak is reám, a kíncs rejtekhelyét nem árulom el soha.

– Gondold meg, hogy mit határozol – mondta a szultán. – Most magadra hagylak. Holnap reggel a hóhérral jövök vissza, és tüzes fogóval szedem ki belőled a titkot.

– Inkább meghalok, semmint hogy egyetlen szót is szóljak! – válaszolta Abul Kászim.

A szultán nagy mérgesen eltávozott. Kívülről belakatolta az ajtót.

Abul Kászim egyedül maradt. Gondosan megvizsgálta az ajtót és az ablakokat: valamennyit erős vasrács fedte. Belátta, hogy nincs menekülés. És mivel keményen eltökélte magában, hogy a kincs titkát semmi áron nem fedi fel a szultán előtt, felkészült a halálra.

Lefeküdt a földre, behunyta a szemét. Derdánéra gondolt.

– Látod, Derdáne – suttogta –, úgy halok meg én is, amiként te: kínos, csúfos halállal. És gyilkosunk is ugyanegy: a kegyetlen bászrai szultán.

Beesteledett. Abul Kászim álmatlanul hevert a földön, és a sötétségbe bámult.

De kisvártatva halk nesz ütötte meg a fülét: mintha az ajtón motozna valaki.

Felkapta a fejét, hallgatózott. És most már tisztán hallotta: kulcs fordul meg óvatosan a zárban, s az ajtó lassan kinyílik.

– Ki az? – kérdezte Abul Kászim.

– Csendesen, uram! – intette odakintről egy fojtott férfihang. – Ali vagyok, a kertészlegény, akit te mentettél ki a krokodilusok közül, s akinek kedvesét, Balkiszt te váltottad ki a rabszolgaságból. Kelj fel, uram, és kövess lábujjhegyen!

Miközben egymás mellett lépdeltek óvatosan a sötét ösvényeken, Ali suttogva elbeszélte, hogy mindennapos munkáját végezte a veteményesben, amikor észrevette, hogy a szultán emberei egy testet cipelnek a kerti házba. Mindjárt gondolta, hogy nem lehet halott, máskülönben a sírboltba vinnék, nem pedig a házba. Belesett az ablakon, és rémülten ismert rá jótevőjére. Nem tudta, mit tervez vele a szultán, de annyit gyanított, hogy semmi jót. Elbújt a bokorban, és amikor a szultán visszatért, kihallgatta a beszélgetést. Elhatározta, hogy mihelyt beesteledik, kiszabadítja börtönéből Abul Kászimot.

– Kapaszkodjál át ezen a falon – mondta. – Felnyergelt lovat találsz a túlsó oldalán. Kerülj a mocsár felé, és menekülj el a városból, mielőtt a szultán felfedezi eltűnésedet.

– Hogyan háláljam meg ezt neked? – szólt meghatottan Abul Kászim.

– Csak egy aprócska részét fizettem meg annak, amivel adósod vagyok – felelte a kertészlegény.

Másnap reggel, amikor a szultán az udvari hóhér kíséretében megjelent, hogy vallatóra fogja Abul Kászimot, üresen találta a kerti házat.

– Ó, én bolond! – kiabálta, fejét öklözve. – Miért is nem öltem meg tüstént! Most bizonyosan egyenest Bagdadba megy, hogy beáruljon a kalifánál.

De aztán lassacskán megnyugodott.

– Sebaj! – mondta bizakodón. – Majd csak kitalálok valamit. Harun ar-Rasid talán mégiscsak inkább hisz nekem, a bászrai szultánnak, mint egy efféle jöttment senkiházinak!

 

 

Harun ar-Rasid nagy szomorúsággal hallotta Dzsafartól a hírt, hogy a nagylelkű, nemes szívű Abul Kászim ily hirtelen elhalálozott. De mennél többet töprenkedett a dolgon, annál erősebb gyanú férkőzött a szívébe.

– Bászra szultánja olyan ember – mondta nagyvezírének –, aki nem riad vissza semmitől, ha hasznot remél belőle. Egyre inkább azt hiszem, hogy Abul Kászim nem halt meg természetes halállal, hanem a szultán gyilkoltatta meg.

– Bizony, az meglehet – felelte Dzsafar. – Magam sem igen adtam hitelt a szavának.

– Hát akkor nyergeltess gyorsan! Végy magad mellé tízezer jó lovast, eredj Bászrába, és fogasd el a szultánt. Majd én kitudom belőle az igazságot!

Szegény Dzsafar alig moshatta le magáról az út porát, máris indulhatott vissza Bászra felé. De szívesen ment, mert égett a vágytól, hogy megbosszulja Abul Kászim halálát.

A nagyvezír és serege éppen akkor vágtatott ki a városkapun, amikor Abul Kászim fáradt lován bekocogott Bagdadba, a kalifa fővárosába.

Dzsafar nem ismerte fel az elnyűtt ruhájú, borzas szakállú vándorban a nagy hírű Abul Kászimot, az pedig nem is gyanította, hogy a nagyvezír éppen miatta indul a szultán ellen.

Abul Kászim céltalanul ődöngött Bagdad utcáin és terein. Hamarjában nem tudta, mitévő legyen. Eleinte azt tervezte, hogy bepanaszolja Harun ar-Rasidnál a szultánt, de azután arra gondolt, hogy efféle csip-csup dologgal nem illik megzavarni országos gondjai közt a kalifát.

Zsebében alig csörgött néhány ezüst aprópénz. Tanakodott, nézelődött. Azt remélte, hogy egyszer csak véletlenül összetalálkozik valahol azzal a bagdadi emberrel, aki nemrégiben nála vendégeskedett. Dehogyis gyanította, hogy látogatója a kalifa volt, minden muzulmánok fő-fő királya! Inkább valami kereskedőnek nézte, s ezért most főként a bazárban nézdelődött, ahol a kereskedők tanyáznak.

Addig járta a várost, amíg el nem jutott a király palotája elé.

Éppen akkor nézett ki az ablakon az az apród, akit Abul Kászim kísérőül adott a kalifa mellé, és aki azóta is megmaradt Harun ar-Rasid szolgálatában.

– Ni csak, kit látok, felséges uram! – kiáltott fel az apród. – Akármi legyek, ha nem Abul Kászim álldogál ott tépett, kopott ruhában!

– Ne beszélj már bolondokat! – szólt rá a kalifa. – Hiszen hallottad, hogy Abul Kászim halott.

– Hallani hallottam – felelte az apród –, de most mégis a saját szememmel látom, hogy él.

Erre már Harun ar-Rasid is felugrott a trónusáról, s az ablakhoz szaladt.

– Bizony, ez Abul Kászim! – mondta a kalifa is. – Rohanj utána, és hívd ide elém!

Az apród nem mondatta magának kétszer, futott, ahogy csak bírta a lába. Épp idejében ért le a térre, mert Abul Kászim már indult is vissza, a bazár felé.

– Állj meg, uram! – lihegte az apród. – Gyere velem tüstént a muzulmánok fő-fő királyához, Harun ar-Rasidhoz!

Abul Kászimnak arra sem maradt ideje, hogy csodálkozzék, mert az apród lélekszakadva vonszolta magával aranyos lépcsőkön, testőrök sorfala között, egyenesen a király trónszéke elé.

Abul Kászim csak most ismerte fel minapi vendégét. Térdre hullott Harun ar-Rasid előtt, és a földet érintette homlokával.

A kalifa felemelte a földről Abul Kászimot, megölelte, megcsókolta, és maga mellé ültette a trónusára. Az pedig a kalifa kérdésére elbeszélte, mi történt vele, hogyan ejtette fogságba a hálátlan szultán, hogyan szabadította meg a hálás kertészlegény.

– Ne búsulj, derék Abul Kászim – mondotta a kalifa. – Nagyvezírem már útnak is indult tízezer jó fegyveres élén, hogy elfogja a bászrai szultánt. Mert tudd meg, hogy a szultán az életedre tört, és megölt volna még akkor is, ha elárulod neki kincseid rejtekhelyét. Mindenképpen rászolgál hát a büntetésre.

Harun ar-Rasid ezután fürdőházába vezette Abul Kászimot, és megparancsolta szolgáinak, hogy öltöztessék drága gyolcsokba, és gazdag köntösbe vendégét. Amikor ez megtörtént, a kalifa kézen fogta, és betessékelte egy pompás terembe.

Dúsan terített asztal várta ott őket. A szolgák ízes fogásokat tálaltak elébük: húsos leveseket és leveshúsokat, mézes tésztákat, Amláhban és Ziriben termett gránátalmát, Melahban és Szeviszben szüretelt szőlőt, ispaháni körtét, szépséges szolgálóleányok pedig sűrű borokat hordtak fel aranykancsókban.

Hanem egyszerre csak nagyot koppant a földön egy boroskancsó: az egyik szolgálóleány ejtette el, és támolyogva, félig ájultan már-már maga is a földre zuhant. A kalifa is, vendége is feltekintett.

Abul Kászim tágra nyílt szemmel meredt a leányra. Azután hirtelen felugrott székéről, és önfeledt boldogsággal kiáltotta:

– Derdáne! Egyetlen, szépséges Derdáném! Te élsz?

És épp idejében fogta fel estében a leányt.

 

A kalifa igazságot tesz

 

A kalifa orvosa nagy nehezen életre térítette Derdánét. Harun ar-Rasid pedig maga mellé ültette a leányt, és megkérdezte tőle, miképpen maradt életben, hogyan menekülhetett meg a Satt-el-Arab falánk krokodilusai elől.

– Egyszerű az én történetem – felelte Derdáne. – Amikor a vízbe zuhantam, éppen arra ladikozott egy öreg halász. A folyó a hálóba sodort, a halász pedig a hálóval együtt ladikjába emelt. Eleinte elcsodálkozott a különös fogáson, de azután, látva, hogy lélegzem, kivitt a partra, és szállást adott a kunyhójában. Nem maradhattam azonban ott sokáig, mert a szultán embereinek könnyen a füléhez juthatott volna, hogy nem pusztultam el a hullámok között. Férfiruhába öltözve, tevehajcsárként Bagdadba jöttem egy karavánnal, itt pedig álruhámat női öltözetre cseréle, elszegődtem felségedhez szolgálóleánynak. Jó dolgom volt az udvarban, de folytonosan emésztett a bánat, mert éjjel-nappal arra a bátor hajóslegényre gondoltam, aki – így tudtam mostanáig – érettem áldozta fel az életét.

De addigra már betódult a terembe az egész udvar. Ott voltak a vezírek, miniszterek és tanácsosok, és ott volt Zubejd királyné is. Valamennyien Abul Kászimot és Derdánét éltették, és hűségüket, állhatatosságukat, nemes jóságukat magasztalták.

Harun ar-Rasid csendet parancsolt, messze hangzó szóval hirdette ki:

– Azt kívánom, hogy a kapzsi és gonosz bászrai szultán helyett mától fogva az igazságos és nagylelkű Abul Kászim legyen Bászra uralkodója.

Zubejd királyné hozzátette:

– Derdáne pedig legyen Bászra uralkodójának hitvese.

Abul Kászim, karján szerelmesével, a kalifa elé járult. Hálásan megköszönte kegyes jóindulatát, de arra kérte, hagyja meg őt egyszerű közembernek.

– Nem értek én az országlás tudományához – mondotta. – Azután meg félek is, hogy ha szultán leszek, az emberek térdre borulnak előttem, és a köntösöm szegélyét csókolgatják, márpedig azt sehogy sem szeretem.

– Ne vitatkozzál fő-fő királyoddal, bászrai szultán! – felelte szigorúan a kalifa. – Mert azt meg én nem szeretem.

E pillanatban lópaták dobogása verte fel az utca csendjét, mintha egész hadsereg közelednék. Az is volt: egy egész hadsereg, Dzsafar nagyvezírrel az élén. Mellette, rabszíjra fűzve az elcsapott bászrai szultán lovagolt.

Hogy történhetett ez a dolog? Hogy térhetett vissza a nagyvezír és serege ilyen hamar Bagdad városába?

Csak úgy, hogy a ravasz szultán, aki bizonyosra vette, hogy Abul Kászim egyenesen a kalifához siet panaszra, gyorsan lóra kapott, hogy megelőzze, és valami hazugsággal elébe vágjon a vádaskodásának. Ott találkozott vele a nagyvezír a síkságon, nem messze Bagdad falaitól. nem sokat törődött azzal, hogy mit beszél a szultán, hanem foglyul ejtette, és idekísérte, egyenesen a kalifa elé.

– Felséges nagyuram! – kiáltotta az elcsapott szultán, amikor a fegyveresek között a terembe lépett. – Büntesd meg példásan nagyvezíredet, amiért így merészelt bánni velem! Azzal vádol, hogy meg akartam ölni Abul Kászimot. Pedig mindenki tudja, hogy Abul Kászim az örömtől alélt el, tulajdon palotájában, és éppen én voltam az, aki kerti házamba vitettem, hogy ott életre keltsem.

– Hazugság! – hallatszott a terem mélyéről.

S valaki előrefurakodott a fegyveresek csoportján keresztül.

Ali volt, a szultán kertészlegénye, és így szólt erős hangon:

– Amikor azt láttam, hogy a szultán Bagdad felé indul, én is öszvérhátra ültem, és utána nyargaltam. Gondoltam, elkél itt egy becsületes tanú, ha Harun ar-Rasid majd az igazságot tudakolja.

S azzal elmondta, hogy látta, amikor a szultán a kerti házba hurcoltatta a félholt Abul Kászimot; hallotta, amikor kincséről faggatta, és ott volt akkor is, amikor a szultán másnap reggel az udvari hóhérral visszatért áldozatához.

Harun ar-Rasid többre nem is volt kíváncsi.

– Mi történjék a bászrai szultánnal? – kérdezte. – Töressem kerékbe? Húzassam karóba? Mondd meg, Abul Kászim, elvégre is te vagy az, akinek a vesztére tört!

– Hagyd meg az életét, királyom – felelte Abul Kászim. – Még csak tömlöcbe se vettesd. Különb büntetést tudok én annál. Parancsold meg neki, hogy ossza szét kincseit azok között, akiktől összeharácsolta: a bászrai szegények között. Azontúl pedig hadd éljen békében, szabadon, ámde a közrendű emberek módjára, a két keze munkájából.

– Úgy legyen! – mondotta Harun ar-Rasid.

Az elcsapott szultán kezéről leoldották a béklyót. Alighogy szabadnak érezte magát, úgy eltűnt a teremből, mintha ott sem lett volna.

Abul Kászim és Derdáne pedig ott helyben megtartotta a menyegzőt. Egy álló hétig daltól, zenétől, aranykupák csengésétől volt hangos a királyi palota. A magától szóló szantálfa lant is olyan szép muzsikát pengetett, mint azelőtt soha.

A hét elteltével az újdonsült szultán fiatal feleségével hazatért Bászrába. Első dolga az volt, hogy nagyvezírévé tette meg Alit, a kertészlegényt, a második pedig az, hogy elrendelte: azontúl a kincstáros ne egy, hanem három zsák ezüstöt szórjon a nép közé esténként.

Abul Kászim sokáig uralkodott országán dicsőségesen. És amiképpen Harun király „az igazságos” nevet érdemelte ki népétől, azonképpen Abul szultánt csak így emlegették mindenütt: „az adakozó” – életében is, holta után is, évszázadokon keresztül.