1 Ének. Kórah fiainak zsoltára.
2 Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék Istenünk városában, szent hegyén.
3 Szépen emelkedik a Sion hegye az egész ország örömére az északi oldalon; a nagy király városa,
4 melynek palotáiban úgy ismerik Istent, mint erős várat.
5 Mert a királyok szövetkeztek, együttesen fölvonultak ellene,
6 de amint meglátták, megdöbbentek, megrémültek és megfutamodtak.
7 Reszketés fogta el őket, fájdalom, mint a vajúdó asszonyt,
8 mint mikor a keleti szél összezúzza a tengerjáró hajókat.
9 Amiről hallottunk, azt láttuk is a Seregek Urának városában, Istenünk városában: megtartja Isten örökre. (Szela.)
10 Jóságodról elmélkedünk templomodban, ó, Isten.
11 Nevedhez méltóan dicsérnek a föld kerekségén, Istenünk, jobbod csupa igazság.
12 Örül Sion hegye, vigadoznak Júda leányai, mert igazságot osztasz.
13 Járjátok körül Siont, kerüljétek meg, számláljátok meg tornyait!
14 Jól nézzétek meg bástyáit, járjátok be palotáit, hogy beszélhessetek róla a jövő nemzedéknek.
15 Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, ő vezet minket mindhalálig.
(Zsoltárok 48)
„Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, ő vezet minket mindhalálig.”
Ha előveszem a tudományos magyarázatokat ehhez a zsoltárhoz, akkor azt mondja, hogy a Sion-énekek sorába tartozik ez a zsoltár. Ilyesmit fogok ott olvasni, hogy a korabeli vallásos kegyesség... Inkább visszateszem most a polcra ezt a kommentárt. És visszaemlékezem, mikor éreztem úgy, hogy „bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké”. És eszembe jutnak a harangok. Járjátok körül a templomainkat, országszerte, számláljátok meg tornyait, hallgassátok meg a harangjait, járjátok be a templomok belső tereit, amik olyanok mint a paloták, hogy beszélhessetek róla a jövő nemzedéknek. Bizony itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, ő vezet minket mindhalálig.
Mert törökök szövetkeztek, nem csak törökökkel, együttesen felvonultak ellenünk, de amint meglátták a megerősített várost, megdöbbentek, megrémültek és megfutamodtak. Ezért szólnak a harangjaink minden délben. Hogy minden délben megálljunk egy pillanatra, tisztelettel, hittel, és Isten jóságáról elmélkedjünk. Hogy gyönyörködjünk az Úr igazságában, „törvényében”. Hogy úgy ismerjük a mi Urunkat, mint menedéket, mint erős várat.
Ahol Isten van, ott a szépség. Ahol Isten az ember menedéke, ott van idő alkotni, ott születnek szép templomok, szép paloták, szép városok.
Van mostanság egy ébredés, kulturális ébredés. Az emberek kezdenek rájönni, hogy valahogy a régi városrészekben kellemesebb lenni, mint a betonkockák és üvegtornyok között. Leszedik a 60-as, 70-es évek „modern” lemezborításait az épületek homlokzatáról, és előbukkannak a régi díszítések. Kiderül, hogy a 18-19. században egy gyárépületet is művészi gonddal készítettek. Egy vasúti pályaudvart, egy hidat...
Én is vettem egy varrógépet. Skóciában gyártották 1902-1903 között. Öntöttvas lábakkal, faragott díszdobozzal. Az egyes alkatrészek, az egész működés sokkal inkább művészet, mint technológia. Gyönyörködöm benne. És működik. Mi késztette vajon akkoriban az embereket, hogy olyan gépet készítsenek, ami a legelegánsabb nappali dísze lehetne? És mi veszett ki belőlünk ma, hogy a szépség ennyire tiltott dologgá vált?
Valami olyasmi lehet az alkotókban, ami a Teremtő Istenben is volt, amikor játszadozott a világ kezdetén, és örömében, jókedvében színes, illatos virágokat teremtett. Azután gondolt egyet, és repülő virágokat is készített hozzájuk, és elnevezte őket pillangóknak. Isten Lelke pedig ott lebegett a mélység fölött, hogy visszatartsa a káosz erőit. Úgy ismeri a világ Teremtő Urát, mint erős várat. Szépségével tesz erről bizonyságot.
Járjátok körül a világot, kerüljétek meg az erdőket, számláljátok meg a hegyeket, hogy beszélhessetek róla a jövő nemzedéknek. Hogy a jövő nemzedék is ráérezzen az alkotás örömére, szépségére.
Járjátok körül azt a várost, amiről János beszél a Jelenések könyvében. Az üdvösség szép. Gyönyörű. Amikor a mi Urunk megígérte, hogy elmegy, helyet készíteni nekünk, akkor nem valamiféle másodosztályú helyjegyet vesz nekünk. Dohányzó kocsiba. Fapadosba... Nem kolostort épít nekünk, amiben egy szürke cellát jelöl ki nekünk deszkaággyal. Nem is irodaházat, ahol a 38. emelet D folyosó 3877. szobájában kapunk egy ugyanolyan íróasztalt, ugyanolyan számítógéppel és ugyanolyan ergonomikus székkel, ahonnan jogunk van óránként 10 percre felállni meginni egy kávét az automatából vagy elszívni egy cigarettát a „krematóriumban”.
Járjuk körül gondolatban, reménységben Isten eljövendő városát:
„És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz, a kristályfényű jáspishoz, fala nagy volt és magas, tizenkét kapuja volt, előttük tizenkét angyal, és a kapukra nevek írva, Izráel fiai tizenkét törzsének nevei: kelet felől három kapu, észak felől három kapu, dél felől három kapu, és nyugat felől három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Aki velem beszélt, annál volt egy arany mérővessző, hogy megmérje a várost, annak kapuit és falát: a város négyszögletű volt, és a hossza annyi, mint a szélessége; és megmérte a várost a mérővesszővel: tizenkétezer futam, hossza, szélessége és magassága egyenlő. Megmérte a falát is: száznegyvennégy könyök, emberi mértékkel, amely az angyalé is. Falának építőanyaga jáspis, és a város színarany, tiszta üveghez hasonló. A város falának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette: az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik karneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. A tizenkét kapu tizenkét gyöngy volt, a kapuk mindegyike egy-egy gyöngyből, és a város utcája színarany, mint az átlátszó üveg (Jel 21,9-21).
Kimondhatatlan szépség, kimondhatatlan tökéletesség, amiről mégis beszélni kell, mondani kell valamit, mert amikor beszélünk róla, mintha előleget kapnánk belőle, zálogot a Szentlélek által.
És ez a szépség nem értelmetlen szépség, hanem rendeltetése van, ahogy a varrógép is csak akkor szép, ha működik. Falakról van szó, kapukról. Tizenkét kapu: benne kapuőrök, akik óvják, védik azokat, akik a városban vannak. Hogy menedék legyen a város az üdvözülteknek. A városfalak, mint élő kövek, vannak az apostolokra ráépülve.
Ebben a városban „úgy ismerik Istent, mint erős várat”. Úgy ismerik Jézus Krisztust, a Bárányt, a mi Megváltónkat, mint erős várat. Ott már nincs szent, még szentebb és legszentebb hely elkülönítve. Az egész város meg van szentelve a Bárány hatalma által.
„Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek oda viszik be kincseiket és gazdagságukat, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe” (Jel 21,22-27).
Nézzünk végig saját kis templomunkon. Lássuk meg benne Isten jelenlétét. A Teremtő, szépséget teremtő Isten jelenlétét, és az Üdvözítő Jézus Krisztus jelenlétét, aki helyreállítja a világ eredeti szépségét. És ebbe a szépségbe beletartozik a táplálék, a gyógyítás, az örök élet.
A napokban egy kórus fellépését hallgattuk egy városi rendezvényen. Arra lettem figyelmes, hogy az egyik dal refrénje egy átok. 20-szor, 30-szor énekelték el egymás után: „A boldogságtól szakadjon meg a szívem / M'ért velem vagy m'ért épp velem nem értem / Örömömet törjed ezer szilánkra / Az életem ne boruljon virágba.” Elgondolkodtam magamban. Ilyen világban élünk, ahol a művészetet keresztül-kasul átszövi az átok. Magunk átkozása, mások átkozása, közösségben mondott átok és magányosan mondott átkok. Olyan művészetünk van, amelyik irányt tévesztett, és teljesen legitim dolognak tartja, ha a halál felé törekszik. Ha élni nem lehet, legalább teljes erővel rohanjunk a szakadék felé?
Arra pedig, ami jó, ami épít, ami üdvösséget ígér, ami összerak, azt mondják sokan, hogy giccs. Nem is művészet, amiben nem pusztul bele legalább az előadó, ha a közönség nem is. Kifütyülik, divatjamúltnak tartják azt, ami egyszerűen csak örömet okoz, megáld. Mert hiányzik belőle az átok, és az olyan „ciki”.
„Szépen emelkedik a Sion hegye az egész ország örömére.” Urunk készíti nekünk a helyet, a mennyei Jeruzsálemet, ahol már nem lesz többé átok. Nem lesz többé beteljesületlen vágy, amit meg kéne énekelni. Nem lesznek énekek szerelmi bánatról. Nem lesz kultusza a depressziónak. Nem fognak gitárokat törni a színpadon. Csak élet lesz és világosság.
„Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. És semmi nem lesz többé átok alatt a városban, hanem az Isten és a Bárány trónja lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké” (Jel 22,1-5).
Kimentem ma az erdőbe, szedtem bodzát, csinálok bodzaszörpöt. Emlékeztetőül, hogy „Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, ő vezet minket” – az örökkévalóságig.