1 Az éneklőmesternek, a Kóráh fiainak zsoltára.
2 Ti, népek, mind tapsoljatok – harsogjatok Istennek vígságos szóval!
3 Mert az ÚR felséges, rettenetes – nagy király az egész földön.
4 Alánk veti a népeket – a nemzeteket lábaink alá.
5 Kiválasztja nékünk örökségünket – Jákób dicsőségét, akit szeret. Szela.
6 Felvonul Isten harsonaszónál – kürtzengés közt az ÚR.
7 Énekeljetek Istennek, énekeljetek – énekeljetek királyunknak, énekeljetek!
8 Mert az egész föld királya az Isten – énekeljetek bölcsességgel!
9 Isten uralkodik a nemzetek fölött – Isten ott ül az ő szentségének trónján.
10 Népek fejedelmei gyülekeztek össze – mint Ábrahám Istenének népe,
mert Istenéi a földnek fejedelmei – magasságos ő igen!
(Zsoltárok 47)
Furcsa zsoltár! Sok nép tapsol, énekel egy uralkodónak, egy királynak. Láttunk már ilyet! Nem szeretjük. „Alánk veti a népeket – a nemzeteket lábaink alá.” Csak nem valami diktátorról van szó? „Az ÚR felséges” – ezzel még megbékélnénk. De hogy rettenetes? Félelmetes! Harsogjatok Istennek ujjongva, mert az ÚR félelmetes!
Hogyan kell ezt érteni? Hogyan lehet ez a nagyon régi, ószövetségi ének a miénk? Hiszen nekünk már olyan Urunk van, aki nem félelmetes, hanem aki életét adta értünk. Aki hagyta magát kiközösíteni, elítélni, megostorozni, keresztfára szögezni. Miért félnénk Tőle?
Kezdjük most ott, hogy itt minden népekről van szó, sokféle nemzetről. Ezekkel van szembeállítva Isten népe. Még mielőtt valamiféle cionista tanítást hoznék ki belőle, azt is el kell mondani, hogy a földi képekkel Isten tökéletes országáról szól Isten Igéje. Azonnal le kell itt szögezni, hogy ma a földön nincs olyan ország vagy nemzet, amelyik egy az egyben Isten népének mondhatná magát. Vannak hiteles, elhívott vezetők, van Isten Szent Lelkének munkája, egyes közösségekben jobban, másutt kevésbé. De kristálytisztán Isten népének egyetlen társadalmi formációt sem mondhatunk. Sem a politikai Izrael állam, sem valamelyik egyház vagy felekezet, az ilyen horror elképzelésekről nem is beszélve, hogy egykor Hitler a maga birodalmát Krisztus 1000 éves uralmával azonosította.
A zsoltár tökéletes beteljesedésére még várni kell. Éppen addig a pillanatig, amiről a Jelenések könyve beszél:
„És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, levetette az alvilágba, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket, amíg el nem telik az ezer esztendő: azután el kell oldoztatnia majd egy kis időre.
És láttam trónokat: ezekre ültek azok, akik ítélő hatalmat kaptak. És azoknak a lelkeit is, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért, akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét homlokukra és kezükre: ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig” (Jel 20,1-6).
A szelídség nem old meg mindent, szeretettel, odafigyeléssel, törődéssel nem lehet minden gonoszt legyőzni. Ez a mai világ egyik óriási nagy tévedése, hogy azt hisszük, az erő valami ószövetségi, idejétmúlt dolog. Pedig Istennek, Krisztusnak olyan hatalma, ereje van, hogy a Sátánt is meg tudja ragadni, meg tudja kötözni, annyi időre, amennyire csak akarja. Jézustól félnek a démonok, amikor találkoznak Vele. A gadarai megszállott is így szól, amikor meglátja Jézust: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!” (Lk 8,28) Az ördögök ismerik Jézust, tudják, ki Ő, és félnek, gyötrődnek a jelenlétében.
De nem csak a sötét erők gyötrődnek Isten jelenlétében, hanem mindenki, aki Istentől távol, Istentől elkülönülve akar élni. A népek, akik olyan isteneket, olyan életelveket választanak maguknak, ami ellentétes Isten teremtésének bölcsességgel megalkotott rendjével. Akik úgy gondolják, hogy vannak népek, akik alacsonyabb rendűek náluk, és akiket ezért nem kell emberszámba venni, akikkel lehet prédaként bánni. Akik úgy gondolják, hogy házasság nem létezik, vagy ha igen, akkor annak semmiféle szentsége nincs, hanem az ember pillanatnyi vágyai határozzák meg a szerelem határait. Akik úgy gondolják, hogy a csecsemők, a magzatok még olyan fejletlen állapotban vannak, hogy akár ki is lehet végezni őket minden további nélkül. Ezek etikai bűnök, és vannak spirituális bűnök. Hogy azt gondolja valaki, hogy a halottakat meg lehet idézni, beszélni lehet velük. Hogy sötét erőkkel keresik egyesek a kapcsolatot, szövetkeznek ördögökkel, démonokkal mindenféle kétes ügyek érdekében. És akkor aztán ha ezek az emberek Isten jelenlétének világosságába kerülnek, akkor gyötrődnek. Mert ragaszkodnak a maguk választotta utakhoz, és inkább Istent tagadják meg, minthogy ezekről lemondanának.
Persze, a hívő, a „szent” ember is bűnös. Igaz ember csak egy van, Jézus Krisztus. Nekünk mind van félnivalónk Isten ítélő jelenlétében. Nincs egészséges ember, csak nem elég alapos kivizsgálás – mondta egyszer egy orvos ismerősöm. Nincs bűntelen ember, csak nem elég alapos vallomás. Istennek pedig nincs szüksége vallomásra, nyomozásra, Ő belénk lát, ismeri életünk minden egyes pillanatát, a hátsó, titkos gondolatainkat is. Hogyne volna félelmetes Isten jelenlétébe kerülni! Még nekünk is, akik szeretjük Őt, ragaszkodunk Hozzá.
Nézzünk rá a beteg világra, mit művelnek benne a népek! És kezdjünk el hálát adni azért, hogy Isten félelmetes! Hogy a gonosz gyötrődik Isten jelenlétében, mert tudja, hogy gyengébb Nála, hogy esélye sincs az Ő ítéletével szemben. Hogy lesz egy pillanat, hogy vannak az üdvösség előlegeként olyan pillanatok már most is, amikor Isten megálljt parancsol a világ gonoszságának, és védelmet nyújt sajátjainak. És nem csak sajátjainak, hanem a konok, Tőle elzárkózó, mindenféle ostobaságba menekülő pogányokra is gondja van. Akiket, ha maguk nem is akarják, de erővel oltalmaz, míg tart a kegyelmi idő, hátha egyszer megjön az eszük nekik is.
De nekünk örökségünk van. A zsoltár Jákób büszkeségéről beszél. „Kiválasztja nékünk örökségünket – Jákób dicsőségét, akit szeret.” Elközelített Isten országa. Jézus Krisztus eljött, életét adta, hogy el ne vesszünk. Jézus Krisztus meghívott minket az Ő asztalához, és amikor hálát adva megtöri a kenyeret, és azt mondja, hogy vegyétek, osszátok el magatok között, mert ez az én testem, amely tiérettetek adatik, akkor ezzel a mozdulattal az Ő országában részesít minket. Hogy mi ne féljünk az Ő jelenlétében, mert minket nem ítél el, hanem kegyelmébe fogad. Ő, aki félelmetes mindenkinek, aki idegennek akarja Őt tudni, nekünk szívét-lelkét nyújtja.
És ki ez a „nekünk”? Nem származási alapon történik ez. Erről is szól a zsoltár. „Népek fejedelmei gyülekeztek össze – mint Ábrahám Istenének népe, mert Istenéi a földnek fejedelmei.” Népek térnek meg. Ahogy régen történt, hogy egy nép fejedelme, Géza fejedelem, Szent István, megismerte Krisztust, és Krisztusé lett egész életére. És vele együtt egész népe. És akkor hosszú időre sikerült olyan országot teremteniük, ahol élni lehet, ahol dolgozni lehet, ahol Isten megáldja az ember munkáját. Ahol egy nép reménye az üdvösség, az örök élet. Nem kényszerből – bár Isten megtehetné, hogy kényszerrel tart rendet, hanem hittel, bizalommal, Isten óvó-védő szeretetét elfogadva. Másik fordítás szerint „Istené a földnek pajzsai”. Istennél van a védelem. Ez a mi vigasztalásunk: hogy testestül-lelkestül, akár élek, akár halok, nem a magamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le a fejemről, sőt mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia. Nem pusztíthat el örökre sem a magam bűne, sem idegen sötét erők, mert az Úrnak van ereje megfékezni ezeket.
„Istenéi a földnek fejedelmei”, és mint Ábrahám Istenének, Jézus Krisztusnak a népe gyűlünk össze. Mert fel van írva a mi nevünk az élet könyvébe. Bekapcsolódunk a nagy, mennyei istentiszteletbe, ahol még az angyalok is Istent magasztalják szép, gyönyörű énekekkel. „Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat” – mondjuk Kálvin bűnvalló imájában. Áldozatunkat: szívünket, lelkünket, önmagunkat. Bűnbánatunkat, hogy félelem nélkül állhassunk meg a Félelmetes előtt, és örömünket, hogy megállhatunk Őelőtte, és Neki gondja van ránk.
És mert így van, ezért:
Ti, népek, mind tapsoljatok,
harsogjatok Istennek vígságos szóval!
Énekeljetek Istennek, énekeljetek,
énekeljetek királyunknak, énekeljetek!