Ma nem beszélek sokat. Képeket hozok, amiknek valamiképp köze van az imádsághoz, vagy ahhoz, amit az imádsággal kapcsolatban művelünk.
Először, a helyes sorrend kedvéért kortárs képeket, műalkotásokat hozok. (A képek a Galéria Savaria online piactérről ill. a Kieselbach galéria honlapjáról származnak.)
1. Egy aranyos, vitrinbe való kerámiafigura. Kislány imádkozik. Ewa Jarenskog alkotása. Mert az imádság valami gyermeki, egyszerű dolog. Az imádság ilyen békés, angyali.
2. Persze, vetnünk kell egy pillantást arra is, akihez szól az imádkozó. Különös festmény. Egy sötét, életét és színeit vesztett élet térdel a Megfeszített Jézus Krisztus előtt. Mintha az olajfák hegyén volnának, ami ugyanakkor kezd virágos rétté változni. Mintha az éjszaka múlna...
3. De vajon nem túl régi kép ez, nem ment ki a divatból, hogy fejet-térdet hajtsunk az útszéli kereszt előtt? Ma már, nem elégszünk meg a jó régi, „nyugatról ránk erőltetett” kereszttel. Kell a Turul, például, mert az „a miénk”. Ha rákeresek arra, hogy ima, meditáció, hamarabb találok buddhizmusról képet, és sokszor azt is imádságnak nevezzük. Nem is akarunk különbséget tenni, nehogy megsértsünk valakit. De arról nem hozok most képet. Állon itt egy régies kép, ahogy eleink „használták” ezeket a kereszteket. És álljon itt a nemzeti identitáskeresésünk. Talán van igazsága. Nem a halál előtt hajtunk fejet-térdet, hanem az Élet Ura előtt, aki Szent Lelke által van közöttünk. Nem Turul, totemállatok, hanem Szentlélek kellene nekünk, hogy megtaláljuk valódi nemzeti identitásunkat...
4. Mert míg Istenben meg nem nyugszunk, valami elképzelhetetlen mélységből kiáltunk... Meg lehet ezt festeni? Azt hiszem, igen. Egy tépett, halálra ítélt világ alól, a pokolból kiáltanak itt sokan, nyújtóznak a fény felé, az élet fája felé, Aki maga is halott, de Aki maga is nyújtózik a világosság felé, mert bizonyosan fel fog támadni. Reménység ellenére is reménykedve... Mert ez az imádság lényege, hogy az ember elérhetetlen magasságokból hívja, reméli Isten mindent meggyógyító, életre keltő világosságát, még ha közben úgy is énekel, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem...”
5. Vagy egyszerűen egy sziklába zárva, alázatosan könyörgünk Urunkhoz... hogy fejezze be a munkát, amit elkezdett rajtunk, faragjon ki most már egészen, engedjen megszületni annak, akinek megálmodott!
6. És a képek kérdéseket is feltesznek. Ima csata előtt. Ugyanaz a gyermeki porcelánfigura, kis lovacskával az oldalán. Ilyen picik és törékenyek vagyunk. És mégis indulunk csatába, és imádkozunk, mintha Isten küldene...
.jpg)
7. Mert vannak uralkodóink is, akik szintén imádkoznak, és úgy érzik, hűségesen és népük javára cselekednek. Ki tudja, nem imádkozott-e rosszul ez az ember, aki „e bősz viadalba” küldte a sok kis törékeny lelket.
8. Van, aki nyíltan megtagadta az imádság lehetőségét. Beiratkozott a teológiára, megismerte Istent, és aztán tudatosan megtagadta. Ő „tudta”, hogy Istennel nem kell számolni. „Tudta”, hogy az a győztes, aki utoljára marad életben. Most mégis akadt egy festő, aki feltette a kérdést, vajon mi történik vele az örökkévalóságban? A kép címe: „Sztálin áldozatai üdvösségéért imádkozik Chaim Soutine műtermében”. Amennyire abszurd a felvetés, annyi új kérdésre világít rá.
9. Most hol találunk már megnyugvást? Azt hiszem, azoknak van igazuk, akik a múltból frissítik fel az emlékeket. Amikor még tudtuk megfesteni az imádságot annak, ami. Őszinte, leplezetlen megállásnak a Teremtő, Mindenható Isten színe előtt. Amikor még az imádság nem elemi erővel feltörő sikoly volt, hanem meghitt beszélgetés Mennyei Atyánkkal, a Szentírás által... Nem árt tanulnunk a régiektől. (Szánthó Mária, Ima és Szent Jeromos imája, Guido Reni 1605-1610 között készült festményének kortárs reprodukciója.)
10. Szívem szerint most Rembrandt sok-sok művét sorolnám itt fel. Ő tudta, hogyan imádkozik az ember. Álljon itt most csak egy alkotása, Assisi Szent Ferenc imádja, rézmetszet 1657-ből.
