„De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres” (Jn 4,23).
Lélekben és igazságban.
Beszélni kell az imádságról. Mert ha Jézus azt mondja, hogy eljöhet olyan óra, amikor Isten imádói „lélekben” és „igazságban” imádják az Atyát, akkor ez azt is jelenti, hogy sok a lelketlen és hazug imádság.
A 78. zsoltár Izráel történetéről énekel:
„Ha öldökölni kezdte őket, hozzá folyamodtak, megtértek, és kívánkoztak Isten után. Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk. De csak szájukkal hitegették, nyelvükkel hazudoztak neki. Szívük azonban nem tartott ki mellette, nem voltak hűségesek szövetségéhez” (Zsolt 78,34-37).
Isten erős karral vezeti népét, odafigyel minden lépésére, megnyílik előttük a tenger, víz fakad a sziklából, hull a manna. De a nép szíve hűtlen. A nagy szükségben meg-megfordul a fejükben, hogy talán más isteneket kéne segítségül hívni? Talán valami sötét mágikus praktikákat? De hiszen éppen Isten szigorú törvénye kötöz meg – gondolják –, és valósággal megfojt! Dobjuk el a törvényt, és legyünk boldogok! És a gonoszság elterjed a nép között. És a szenvedés az égbe kiált. És akkor Isten figyelmezteti őket, úgy terelgeti őket, ahogy lehet egy ilyen vak és süket népet. Mint juhászkutya, amelyik a nagyon renitens állatba fájdalmasan bele-belecsíp, hogy el ne szökjön, és el ne vesszen védelem nélkül.
És akkor a nép „megtér”. Van nagy szánom-bánom, és soha-többet-nem-fordul-elő. Őszinték? Azt hiszem, igen. Őszinték. Őszintén fáj nekik Isten büntetése, és őszintén menekülni akarnak belőle. Őszintén fordulnak Istenükhöz, hogy vegye le róluk a csapást.
Az Ige mégis azt mondja erre a „töredelmes” „őszinteségre”, hogy „csak szájukkal hitegettek, nyelvükkel hazudoztak neki”.
Nem ilyenek vagyunk mi is, amikor őszinték vagyunk? Míg benne vagyunk valamiféle sodrásban, mi magunk is úgy érezzük, hogy most ez tényleg őszinte és igaz volt, amit mondtunk. Ez valódi fogadalom volt! És jön valami nehézség, valami váratlan fordulat, és amilyen hitefogyottak vagyunk, máris elesünk, keressük az illegális eszközöket, és zuhanunk a mélységbe, ahonnét aztán ki tudja, kiment-e valaki? A szakadék alján aztán erkölcsi roncsként végezzük, amire már csak legyintenek: jól van az ott.
Lehet hazugság az imádságunk, ha igaznak érezzük, és százszor is megesküdnénk, hogy komolyan gondoltuk? Lehet. Ahogy Péter fogadkozása is ilyen volt: „Kész vagyok akár az életemet is adni érted!” – mondja Péter szája. „Csak nehogy bajom legyen közben” – mondja Péter életösztöne.
Nyakig élünk ebben a hazugságban, és ezért hatástalanok az imáink. Egész életünkben hazudunk magunknak: azt hazudjuk, hogy őszintén imádkoztunk. És hazudunk Istennek, mert nem tudunk Neki nem hazudni.
Pedig csak szét kell néznünk a világban, hogy lássuk, a mi Urunk egyre intenzívebben készít bennünket az Ő visszajövetelére, egyre intenzívebben gyakoroltatja velünk az imádságot: az egyetlen megoldást minden kétségbeejtő helyzetre.
Engem megijeszt, hogy mennyire hagyjuk elsorvadni a túlélésünk egyetlen fegyverét! Hogy mennyire belenyugszunk, hogy „nincs időnk” vagy „ez a lelkész kötelessége” vagy „jól van az úgy!” Megijeszt a sok nagy arccal elmondott „tökéletes” imádság, ami ha színházi produkció volna, talán nagy tapsot kapna, de valahogy átsüt rajta valami ijesztő üresség, hiábavalóság, a hazugság. Mint liftajtó, ami nem zár rendesen, és ha kinyitjuk, nem a fülke van mögötte, hanem csak valami tátongó mélység. „Óvakodjatok … azoktól, akik szeretnek színlelésből hosszasan imádkozni” (Lk 20,46-47). Mert amit ilyen színjátékkal építenek fel, abból bármilyen gyönyörű fogadalmi ajándékokkal is van feldíszítve, bármilyen gyönyörű katedrálisok is épülnek, végül kő kövön nem marad.
Nem Jeruzsálemben, nem a Garizím -hegyen, nem Rómában. Nem a nagy múlt ment meg, hanem az, ha soha nem tévesztjük szem elől a jövőt. A Jövőt. Azt, aki jön. Aki az ajtó előtt áll, és zörget. És leleplez. Vajon talál-e hitet a földön? (Lk 18,8)
„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt 139,23-24)
Urunk, Jézus Krisztus! Leplezz le minket most, nehogy késő legyen! Te mondod, hogy „eljön az óra, és az most van.” Taníts minket most lélekben és leplezetlen igazságban imádkozni!