1 Az éneklőmesternek, zsoltár, ének. Örvendezz Istennek, oh, te, egész föld!
2 Énekeljétek az ő nevének dicsőségét, dicsőítsétek az ő dicséretét!
3 Mondjátok Istennek: Mily csudálatosak a te műveid!
A te hatalmad nagy volta miatt hízelegnek néked ellenségeid.
4 Az egész föld leborul előtted, énekel néked, énekli a te nevedet. Szela.
5 Jöjjetek, és lássátok az Isten dolgait! Csudálatosak az ő cselekedetei az emberek fiain.
6 A tengert szárazzá változtatta, a folyamon gyalog mentek át, ott örvendeztünk őbenne.
7 Aki uralkodik az ő hatalmával örökké, szemmel tartja a pogányokat, hogy az engedetlenek fel ne fuvalkodjanak magukban. Szela.
8 Áldjátok, népek, a mi Istenünket, és hallassátok az ő dicséretének szavát!
9 Aki megeleveníti lelkünket, s nem engedi, hogy lábaink megtántorodjanak.
10 Mert megpróbáltál minket, oh, Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt.
11 Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat.
12 Embert ültettél fejünkre, tűzbe-vízbe jutottunk, de kihoztál bennünket bőségre.
13 Elmegyek házadba égőáldozatokkal, lefizetem néked fogadásaimat,
14 amelyeket ajakim ígértek, és szájam mondott nyomorúságomban.
15 Hizlalt juhokat áldozom néked égőáldozatul, kosok jó illatú áldozatával, ökröket bakokkal együtt áldozom néked. Szela.
16 Jöjjetek el, és halljátok meg, hadd beszélem el minden istenfélőnek, miket cselekedett az én lelkemmel!
17 Hozzá kiálték az én szájammal, és magasztalás volt nyelvem alatt.
18 Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram.
19 Ámde meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára.
20 Áldott az Isten, aki nem vetette meg könyörgésemet, és kegyelmét nem vonta meg tőlem.
(Zsoltárok 66)
„Örvendezz Istennek, oh, te, egész föld!” Így kezdődik ez a zsoltár. És Karácsonykor Gábriel arkangyal is így üdvözli Máriát: „Örülj, aki örömben részesültél!”, az angyalok is ezzel az üzenettel érkeznek a pásztorokhoz: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk 2,10-11). Pál apostol is mond ilyet: „Hiszen az Isten országa ... igazság, békesség és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17).
Isten országa öröm! Isten országa az, amikor Isten szabadítása, áldása betör a mi földhözragadt életünkbe, és megvidámít, éltet, bátor szívet ad nekünk. Amikor életre kelt valami lényegeset bennünk, amikor minket magunkat életre kelt. És nem hagy a halálban, hanem már most ad valami picike kis zálogot abból, ami az örök élet. Kóstolót a Szentlélek öröméből, igazságából és békességéből.
És ha ez a helyzet, akkor a templomaink ennek az örömnek a kiemelt helyszínei. Az ember elmegy vasárnap a templomba, vagy valamelyik hétközi alkalomra, és szívében magával viszi azt az örömöt, amiben hét közben részesült. Persze, a bánatát is, azt is, amiről a zsoltár is tud, hogy:
„… megpróbáltál minket, oh, Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. Embert ültettél fejünkre, tűzbe-vízbe jutottunk.” Ezt is elvisszük magunkkal vasárnap és hét közben. De ezután eljön a pillanat, amikor már konkrét szabadításért hálát adva fejezhetjük be a zsoltársort: „de kihoztál bennünket bőségre!”
Az igehirdető is hozza az örömét az istentiszteletre, hogy szólt az Úr a Szentírás valamelyik Igéjén keresztül. És mindenki más is igehirdetővé válik, mert az Úr szól, miközben olvassuk a Szentírást, hallgatjuk a prédikációt, és a látszólag hétköznapi események mögött felfedi Isten rejtett tervét, üzenetét, szándékát. És akkor beszélünk erről az eseményről, de nem magáról az eseményről, hanem Isten történetéről beszélünk, ami ezekben a kisebb-nagyobb csodákban valósul meg.
Mi magunk is Isten üdvözítő nagy világtörténelmének egy-egy szereplői leszünk, és azért olvassuk naponta a Szentírást, mert minden „színésznek” ismernie kell a forgatókönyvet. Nem egyszerűen sodródunk a vak sors áradatában, hanem tudatosan felvállaljuk a mi utunkat.
Ezért elmegyünk a mi örömünkkel a templomba, és beszélünk Istenünk szabadító tetteiről.
A 66. zsoltár szerzője Izráel ókori nagy szabadítástörténetével kezdi az elbeszélést: „A tengert szárazzá változtatta, a folyamon gyalog mentek át, ott örvendeztünk őbenne.” Ő is a Szentírással kezdi. Nekik, a zsoltár keletkezésekor, Krisztus előtt pár száz évvel ez volt Isten központi szabadító csodája.
Mi is a Szentírás központi üzenetével kezdjük. „Üdvözítő született nekünk, aki az Úr Krisztus Betlehemben.” Elbeszéljük ezt is, mint Isten minden szabadításának okát, alapját és erejét. Jézus Krisztus a mi örömünk, vigasztalásunk, szabadításunk, akiről beszélni kell. Ahogy a Heidelbergi Káté is mondja:
1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
A mi Megváltónk a mi vigasztalásunk, szabadításunk, üdvösségünk, örömünk. És erről beszélni kell. Most, vasárnap is a templomban. És hétköznap is. Nem etikus az, ha kifogyhatatlan kincseink vannak nálunk a világ számára, és mi azokat őrizgetjük, mint valami zsugori vénember. Dupla öröm, amit másokkal is meg tudunk osztani! Meg sem állunk a föld határáig: „Örvendezz Istennek, oh, te, egész föld!” „Az egész föld leborul előtted, énekel néked, énekli a te nevedet.” Kivétel nélkül, mindenki. Ilyen ígéreteink vannak. Annál több okunk van az örömre.
Igaz, nem mindenki énekel őszinte örömében. Lesznek mindig, akik csak hízelgésből hódolnak be. A zsoltár tud erről is. „A te hatalmad nagy volta miatt hízelegnek néked ellenségeid.”
Az a baj a földi hatalmakkal, hogy csak ideig-óráig képesek erővel és hatalommal megfékezni az ellenségeket. Amikor egy kicsit is meginog valaki az ilyen hatalmi rendszerben, mindjárt fellázadnak az ellenségek. Mindjárt erőre kapnak azok, akik csak hízelegtek, akik csak érdekből igazodtak a rendhez. És ez a mi örömünk, hogy az utolsó napon nem lesz kivétel, mindenkinek számot kell majd adnia, hogy kinek akart megfelelni egész életében, Istennek-e, vagy valamiféle gonosz hatalmaknak.
De nem csak ilyen „általános tanításokról” van itt szó, mint a Vörös-tengeri átkelés, az egyiptomi szabadítás, vagy Jézus Krisztus megváltó műve. Igaz, hogy Jézus Krisztus születése, élete, szenvedése, halála és feltámadása nem általános tanítás. Azért is tettem zárójelbe, hanem a legszorosabban vett valóság.
De az embernek olyan távoli múlt ez, hogy szükségünk van valami kézzelfoghatóra, hogy igazán hinni tudjunk. Még ha nem is olyan hatalmas csodára, mint a világ megváltása, vagy Isten Fiának a halála és feltámadása. Nekünk a kicsi sokszor többet mond, ha közel van hozzánk, ha velünk történik.
Adott esetben egy aprócska imádság: „Uram, add, hogy ne csak itthon a kertben, hanem az erdőben is találjunk gombát.” Igen, gombaszezon van. Mégis, amikor megpillantottuk ma egy fenyő tövében azt a legalább 100 db gyönyörű gombát, valóságos csoda volt. Amikor már-már azt hittük, hogy az erdő is biztosan tele van ilyesmivel, azt kellett tapasztalnunk, hogy nem. Ez a találat kifejezetten nekünk készült, kifejezetten Isten keze ültette el oda, pont akkor, amikor mi így imádkoztunk. Apróság, de az ilyen apróságok sokszor közelebb vannak, tapinthatóbbak, mint a nagyobb csodák. Emberek feltámadása a valóságos halálból, gyógyíthatatlan betegek meggyógyulása, alkoholbetegek szabadulása, halálos ellenségek megbékülése, háborúban álló országok igazságos békekötése, kölcsönös újjáépítés… Annyi minden történik Isten csodájából. Ami mind-mind csak előlege annak a tökéletes világnak, ami majd az üdvösségben vár ránk. És annyi mindenért imádkozunk még… Reménységgel imádkozunk, Isten ígéreteiben bízva. Hogy egyszer Ő lesz minden mindenekben, és akkor nem lesz többet könny, nem lesz fájdalom, nem lesz halál. Csak igazság, békesség és öröm.
Van okunk tehát örülni. Nyomorúságunkban az Úrhoz kiáltottunk, és Ő meghallgatott minket. Ő megszabadított minket. Mert azt akarta üzenni, hogy Ő szabadító Isten, aki nem hagy örökre a bajban. Hogy számíthatunk Rá. Hogy bátran kiálthatunk hozzá, és Ő meg fog menteni minket. Igaz, ezt a megmentést a teljes örök életre kell érteni, mert nem csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban.
Ott vagyunk a templomban, és Isten ajándékaiból valamit odaadhatunk, az ünnepélyes pillanatban. Mintha önmagunkat adnánk oda. Mint az az asszony, aki a drága nárduskenetet Jézus fejére öntötte. És nem sajnálta egy egész éve, vagy az egész élete minden félretett vagyonát odaadni az Úr magasztalására. Mert szent pillanat volt, és ott ez volt a módja, hogy kifejezze örömét: Üdvözítő jött erre a világra, a Királyok Királya tette nála látogatását.
Tudunk-e mi is ilyen lélekkel örülni?
Mert Ő megeleveníti lelkünket, s nem engedi, hogy lábaink megtántorodjanak. Jézus Krisztus megeleveníti lelkünket már most. És nem engedi, hogy örökre beleszédüljünk valami sírgödörbe, pláne a pokol mélységeibe nem enged. És Ő megeleveníti lelkünket a jövőben is. Ő az élet vize, aki táplál, gyógyít, erőt ad, értelmet ad az életünknek.
Énekeljünk a mi szabadító Urunknak Jézus Krisztusnak, hogy láthatóvá váljon örömünk, és másokat is örömre hangoljon, másokban is megéledjen Urunk szabadító, örömöt adó Igéje.