1 A karmesternek: Húros hangszerre. Zsoltárének.
2 Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket,
és ragyogtassa ránk orcáját! (Szela.)
3 Ismerjék meg utadat a földön,
szabadításodat a népek között!
4 Magasztaljanak a népek, ó, Isten,
magasztaljon minden nép!
5 Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek,
mert pártatlanul ítéled a népeket,
és vezeted a nemzeteket a földön. (Szela.)
6 Magasztaljanak a népek, ó, Isten,
magasztaljon minden nép!
7 Meghozta termését a föld,
megáld bennünket Istenünk, az Isten.
8 Megáld bennünket az Isten,
féljék őt mindenütt a földön!
(Zsoltárok 67)
Ének. Énekelni kell ezt az imádságot. Hangosan, közösségben, nagy ünnepen. Húros hangszerrel kísérve, tehát nem trombitákkal hirdetjük ki Isten örömét, hanem lágyan, szelíden. Nem úgy borítja el Isten ismerete a földet, mint a medréből kilépő áradat, ami mindent magával sodor, hanem mint a virágos rét, a zöld erdő, egy nagy gyümölcsöskert. Fokozatosan telik meg a világ élettel, Isten áldásával. Húros hangszerrel énekeljük Isten dicséretét…
Áldás jön Istenünktől, és az áldás nálunk gyümölcsöt terem. Mi van a kettő között, az áldás és a gyümölcstermés között? Egy egész világ. Hitünk, reményeink. Ott vannak bűneink, megtérésünk és bűneink bocsánata. Ott van a felebarát iránti szeretet. Ott vannak a kötelességeink, áldozatkészségünk. Ott vannak az igazságosan ítélő bírák, a nemes vezetőink, ott vannak az Isten erejével küzdő dolgozó emberek. Ott vannak az imádságaink, amikor elvetünk egy magot valahová, és várjuk, türelemmel, Isten gondviselésében bízva a növekedést, a termést. Ott vannak azok a pillanataink, amikor szakadék szélére érünk, és a mi Urunk kezébe ajánljuk magunkat, ügyünket, életünket. Ott van a várakozásunk, amikor minden idegszálunkat megfeszítve figyelünk, mit szól hozzánk az Úr. És ott van az Ő Igéje, vezetése, tanácsa: parancsai és tiltásai. Vigasztalásai és életre hívó csodái. Áldás és gyümölcstermés közt éljük az életünket.
Ki mondja ki ezt az áldást? Mózes 4. könyvében találjuk ennek az áldásnak az ősmintáját. Az ároni áldást:
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr:
Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik:
Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!
Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket” (4Móz 6,22-27).
A papok áldják meg a népet. És mi, az egyetemes papság elve szerint mindnyájan papok vagyunk valahol. Mindnyájan megkaptuk azt az ajándékot, hogy kimondhatjuk az áldást valaki ránk bízott fölött, és Isten megáldja őket. Ilyen különös jelenség az áldásmondás: én is áldást mondok, de Isten cselekszik közben. Mert Ő ezt ígérte.
Csak el ne felejtsük, mit is jelent a papság a mi életünkben. Azt, hogy szívünkben hordozzuk testvérünket, embertársunkat Isten színe előtt. Hogy imádkozunk érte. Hogy megszenteljük a magunk életét, hogy érte közbenjárhassunk. Hogy Isten színe előtt vállaljuk a felelősséget az ő bűneiért is. Hogy tudunk neki is bűnbocsánatért könyörögni. És hogy halljuk a mi Urunk kegyelmes szavát, amikor így szól: Megbocsáttattak a ti bűneitek! Menjetek el, és többet ne vétkezzetek!
Áldás ér minket, gyümölcsöt termünk, és a zsoltár mégis a népeket, a nemzeteket emlegeti. Isten azért választott ki minket, Jézus Krisztusban, hogy áldássá legyünk a föld népei számára. Ha minket áldás ér, ha nálunk gyümölcstermés van, annak a környező népek örülnek!
Nem tud nem eszünkbe jutni Ábrahám. Ábrahám örökösei vagyunk, Ábrahám hitének, Ábrahám Istenének az örökösei: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12,3).
Jaj, hát ennyi önzetlenség biztosan nincs bennünk! Én kapok, és azt adjam tovább, hogy olyanok örüljenek, akik csak rajtam keresztül vannak Istennel kapcsolatban? A népek, a nemzetek, akik nem esküdtek meg Istennek, hogy megtartják szövetségét… Ők gazdagodjanak meg abból, amit én súlyos döntések, kitartás árán Istentől megszereztem?
Erre mondja az Ige: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” Áldást kaptunk, hogy az rajtunk keresztül továbbáradjon azok felé, akik nem kaptak még.
Úgy, ahogy a mustármag példázata szól Jézus Krisztus ajkáról: „Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet vesz az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez ugyan kisebb minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között” (Mt 13,31-32). A kicsiny magból kihajtó ágak hordozzák a rászálló madarak terhét. Hosszú-hosszú ideig, még azok fészket raknak, míg kikelnek a fiókák. Isten Országa nem önmagáért van, hanem azért, hogy általunk nyerjen áldást a föld minden nemzetsége.
Halkan, nem harsona- és trombitaszó mellett, hanem hárfával, hegedűvel, békét hozó énekszóban.