1 Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára.
2 Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom!
Az ellenségtől való félelemtől mentsd meg éltemet!
3 Rejts el engem a rosszakaróknak tanácsa elől,
a gonosztevőknek gyülekezetétől!
4 Akik megélesítik nyelvüket, mint a szablyát,
irányozzák nyilukat, keserű beszédüket,
5 hogy lövöldözzék titkon az ártatlant.
Nagy hirtelenséggel lövöldözik azt, és nem félnek.
6 Megátalkodottak gonosz szándékukban,
megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon,
mondják: Ki látja őket?
7 Álnokságokat koholnak, a kikoholt tervet végrehajták.
Mindenikük keble és szíve kikutathatatlan.
8 De meglövi őket az Isten, hirtelen nyíl üt rajtuk sebet.
9 És megejtik őket, a nyelvük lesz ellenük.
Iszonyodik mindenki, aki őket látja.
10 Akkor megfélemlenek mind az emberek,
hirdetni fogják Istennek dolgát, és megértik cselekedetét.
11 Örvendeni fog az igaz Istenben, és hozzá menekül,
és dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.
(Zsoltárok 64)
Most egy lelkész előtt kell tisztelegnem. Így, ahogy mondom, egy perces, vagy akár egy órás néma felállással.
Nemrég olvastam felőle, hogy itt kellett hagyja gyülekezetét, hazaköltözött szülővárosába. Ma megtudtam, hogy a palástját is elveszítette.
Feketébe öltözöm, és megemlékezem róla. És három elődjéről, akik az elmúlt tíz évben pontosan ugyanígy jártak ugyanabban a gyülekezetben. Vannak ugyanis gyülekezetek, amelyek megemésztik lelkipásztoraikat.
Hogy történik ez? Valami egészen alattomos módon. Nem nyílt támadással, nem úgy, hogy az ember rámutathatna, ki volt a bűnös abban, hogy egy ember hivatása, élete derékba tört. Megmagyarázhatatlan, kikutathatatlan. A dolog mégis időről időre megismétlődik. Immár negyedszerre az elmúlt tíz év alatt.
Ellenség van az ilyen helyeken. Valami titkos féreg, ami addig-addig rág, rágalmaz, míg össze nem roppan egy ember. Rosszakarók vannak az ilyen közösségekben, akik kupaktanácsot tartanak, támogatókat gyűjtenek maguk köré. És jaj annak, aki nem igazodik hozzájuk! Valami különös ösztönnel vannak felruházva ezek az emberek, hogy a titkos tanácsban mindenki köréjük gyűlik, míg végül igazat adnak a hamis vádaknak, beállnak az ártó célok mögé, és senki sem mer hangosan kiállni a megtámadott ember mellett. Nyomozó legyen a talpán, aki ki tud igazodni egy ilyen közegben, amikor egyeznek a vallomások, az emberek szimpátiája-ellenszenve mind azt mutatja, hogy nem is lehet másképp, a kiszemelt áldozat a bűnös, akit el kell távolítani, ki kell vonni a forgalomból, és úgy kell tekinteni, „mint pogányt vagy vámszedőt”…
Pedig, az ember azt hinné, nincs fegyverük, amivel árthatnának. Csak a nyelvük. Mi kárt tehet egy ember pusztán a nyelvével, beszédével? Fegyvertelenül… És közben mégis! Minden szavuk olyan, mint a tőrdöfés. Szavaik olyanok, mint a mérgezett nyilak. És még az sem segít, ha azt mondom, hogy nem foglalkozom vele, mondjanak, amit akarnak, én teszem a dolgom. „Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa” (Jakab 3,5-6). Nem csak abban az értelemben, ahogy Jakab levele tanít, hogy önmagunkat gyújtjuk fel vele, amikor bűnbe visz a nyelvünk. Hanem egy egész közösséget, egy gyülekezetet, egy falut felgyújthat valaki, ha következetesen tüzet szít…
Az ember békésen imádkozik odabenn a belső szobájában, otthona szentélyében, és közben rágyújtják a házat. Képletesen. És az élete máris romokban van. Gyászolok, megint. Minden egyes alkalommal, amikor ilyesmi megtörténik.
Dávid zsoltára. Tudta ezt Dávid, hogy ha ott van, akkor úgy, ha nincs ott, akkor a háta mögött micsoda tüzeket tudnak szítani egy vezető körül ugyanúgy, mint a falu utolsó házában lakó jövevény körül. Mikor mihez van hangulata a falu népének. Bárkit kipécézhet magának. Milyen könnyű volt feltüzelni a tömeget, hogy „Feszítsd meg!”-et kiáltson!
Emiatt imádkozik Dávid. Ebbe az imádságba kapcsolódhatunk be most. Mert nem elég „elcsendesedni” a belső szobában. Harcolni kell az ilyen tüzek ellen. Felölteni Isten teljes fegyverzetét: övet és páncélt, pajzsot és sisakot, csizmát és a tűzoltók teljes védőfelszerelését, és kezünkbe venni a Lélek kardját, porral oltóját és tűzoltó fecskendőjét…
Önmagunkért és másokért.
És az első lépés, hogy panaszkodunk. Igen, van az a helyzet, amikor nincs igaza az éneknek, hogy „panaszt mégsem ejt a nyelvem”. „Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom!” Panaszkodunk Istennek. Panaszkodik mindenki, aki nem akarja elfogadni azt a helyzetet, azt a sorsot, amiben van, ami felé tart, ami fenyegeti. Nem kell mindig mindenbe belenyugodni. Nem kell belenyugodni abba, hogy én legyek az ötödik, hatodik ember, akit egy közösség máglyán éget el: szabad panaszkodni az Úr előtt. Nem nyavalyogni kell az újságok címlapján vagy egy eldugott facebook bejegyzésben. Ez az ellenség módszere volna. De szabad panaszkodni egy keresztyén testvérem előtt, amikor együtt, „ketten vagy hárman” az Úr elé visszük a panaszt, a sürgős beavatkozást igénylő helyzetet.
Milyen érdekes a zsoltár. Nem is azt kéri, hogy „az ellenségtől ments meg engem”. Hanem így: „Az ellenségtől való félelemtől mentsd meg éltemet!” Add, Uram, hogy ne féljek az ellenségtől, hogy merjek vele szembenézni! Hiszen pont ez a feladata egy lelkipásztornak, akit egy ilyen tűzvész sújtotta gyülekezetbe rendel az Úr.
De ne kelljen kardot ragadni. Ne kelljen lesüllyedni az ellenség szintjére, az adok-kapok szintjére. Ne kelljen nekem is titkos tanácsokba szerveződnöm, és onnan lövöldöznöm a mérgezett nyilakat. Ez nem tiszta megoldás, nem Istentől való megoldás.
Rejts el engem a rosszakaróknak tanácsa elől, a gonosztevőknek gyülekezetétől!
Elég, ha elrejt engem az én Uram! Megvárom, míg jön az Ő ítélete, elrendezi, amit el kell rendeznie. És akkor előjöhetek a rejtekhelyről. Az utolsó ítéletet sem az emberek hajtják végre, hanem addig Isten oltalmába vannak rejtve, „míg elvonul az ár”. Legyen ez most is így.
Ígéretet kapunk az Úrtól: „De meglövi őket az Isten, hirtelen nyíl üt rajtuk sebet.” Hogy ez milyen nyíl lesz, abban én nem akarok igazságot tenni. Könnyen lehet, hogy olyan, amilyenről Péter apostol pünkösdi beszéde után hallunk. Bár ilyen lenne! „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak? Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk” (ApCsel 2,36-39).
A zsoltár is ebben reménykedik. Hogy az Úr köré, Jézus Krisztus köré gyűlnek az emberek, nem pedig rosszakarók tanácsába. A zsoltár hirdeti, hogy az Úrnál van az az egy vagy két nyíl, amivel kiiktatja a gonoszságot a közösségből.
Akkor megfélemlenek mind az emberek,
hirdetni fogják Istennek dolgát, és megértik cselekedetét.
Örvendeni fog az igaz Istenben, és hozzá menekül,
és dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.
Akkor megértjük Isten tervét, cselekedetét, és mind felsorakozunk mögé. Mi is, és a bizonytalanok, az ingadozók is.
Akkor a félelmet, a gyászt öröm váltja fel.
Ezért ma is így imádkozom mindazokért, akik tűzoltónak álltak egy-egy olyan közösségben, amely megemészti Isten hozzájuk érkezett küldötteit:
Hallgasd meg, Istenem, az ő szavukat, mikor panaszkodnak!
Az ellenségtől való félelemtől mentsd meg őket!
Rejtsd el őket a rosszakarók tanácsa elől,
a gonosztevők gyülekezetétől!