1 Dávid zsoltára, mikor a Júda pusztájában volt.
2 Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged. Téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize,
3 hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet.
4 Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél. Az én ajakim hadd dicsérjenek téged!
5 Áldanálak ezért életem fogytáig, a te nevedben emelném fel kezeimet.
6 Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem, mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam.
7 Ha reád gondolok ágyamban, őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem,
8 mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem.
9 Ragaszkodik hozzád az én lelkem, a te jobbod megtámogat engem.
10 Azok pedig, akik veszedelemre keresik lelkemet, a föld mélységeibe jutnak.
11 Szablya martalékaiul esnek el, és a rókáknak lesznek eledelei.
12 A király pedig örvendezni fog Istenben. Dicséri őt mindaz, aki őreá esküszik, mert bedugatik a hazugok szája (Zsoltárok 63).
A Károli fordítást hozom most. Mert a múlt héten még szárazság volt, hőség, most pedig esik az eső. A múlt héten a Károli fordítás szerint kezdtem imádkozni, amikor már attól féltünk, minden növény kiszárad itt a kertben, most pedig esik az eső. Létezik ez, hogy egy jövőben bekövetkező eseménnyel indokoljuk a múltbeli döntésünket. Intuíció. Ihlet. A Szentlélek tanácsa.
Dávid is valahogy így imádkozik a pusztában. Azért imádkozik így, mert Isten meg fogja hallgatni. Mert Isten meg fogja cselekedni, amit megígért. Az ember egész életét átalakítja az, amiről sejtése van, amit megértett, meghallott Isten ígéreteiből.
Miféle ez a puszta? A mi életünkben is vannak puszták. És most kifejezetten olyan pusztákra gondolok, amikor nem „endogén depresszióban” szenvedünk. Azt mondják, létezik olyan sivár lelkiállapot, amit nem külső hatások váltanak ki, hanem valahogy egyszerűen, minden ok nélkül, belülről kezd kiszáradni az emberi lélek. Bizonyosan van ilyen is, de én azt mondom, hogy legtöbbször be lehet azonosítani a külső hiányokat. Az embernek egész egyszerűen szüksége van bizonyos „forrásokra”, hogy ki ne száradjon. És ha ezekből akár csak egyet is megvonnak tőle huzamosabb időre, akkor elkezd a lélek sorvadni.
Itt van például maga az időjárás, a hőség, a szárazság. Ha látjuk magunk körül tönkremenni a természetet, a vetést, az erdőket, ha kimegyünk a piacra, és száraz, nyomorúságos zöldségeket látunk, erőt vehet rajtunk a kétségbeesés. Pláne azoknál, akik már átéltek éhséget valaha. A biztonság is fontos erőforrásunk. Ha naponta kell hallanunk olyan híreket, hogy világháború fenyeget, akkor előbb-utóbb kétségbe esünk. Fájdalmas nyomorúságunk lehet, ha társ nélkül kell élnünk hosszú ideig. Vagy ha van társunk, de nem viselkedik társként. Vagy, ha minden hó végére elfogy a pénzünk, és akárhogy trükközünk, soha nem tudjuk betömködni a hiányokat. Idegőrlő állapot, rettenetes lélektani következményekkel jár.
Elvileg, mindenkinek éreznie kellene, hogy mi az, amiben szomjazik az élete. De ez gyakran nem így van. Gyakran mi magunk keressük azokat a megoldásokat az életünkben, ahol a már ismert „szomjúságainkat” élhetjük át újra meg újra. Mert ezt szoktuk meg, ezt ismerjük. És nem ismerjük fel, hogy az az érzés, amiben olyan otthonosak vagyunk, mérgező a számunkra. Csak a környezetünk látja ilyenkor, hogy valami nem kerek, hogy szenvedünk, pusztulunk, mint éhező-szomjazó ember. Mi pedig nem tudjuk magunk beazonosítani a fájdalmat, ami tönkretesz, és már nem menekülünk előle. Ilyen is van.
Mivel mi így meg tudjuk szokni a nyomorúságot, a külső puszták ellen külső megváltásra van szükségünk. Idegen érzéseket, rajtunk kívül álló gondolatokat hívunk segítségül, hogy megmeneküljünk.
„Szárnyaidnak árnyékában fogok örvendezni!” „Áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.” Egy kicsit az új fordításra is szükségünk van. Én nem tudom, hogy Uram oltalmában, „szárnyának árnyékában” fogok örvendezni, ujjongani. Elképzelni sem tudom, hogy valaha még örülhetnék valaminek. Az érzések már csak ilyenek, hogy a pillanatnyi állapot vetül ki bennünk olyankor az örökkévalóságba. De Istenem szavának hiszek. Igen, ha Ő mondja, így lesz. „Áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.”
Így van az ember. A sötétben, magában, a fekhelyén, mozdulatlan állapotban még csak a gondolatok születnek meg. Erőnek erejével, tudatosan elmélkedünk Istenről ilyenkor. Mert ha rajtunk múlna, ha önmagunkból indulnánk ki, akkor a problémáinkon elmélkednénk, akkor megoldásokon gondolkodnánk. Éjszaka az ember forgolódik ágyában, és mindenféle gondolatok törnek rá. Valami megoldhatatlan feladat. Betegség. Aggódás, kétségbeesés. Ha minden ellened szól, és nincs menekvés.
Rick Astley is erről énekel:
„Who do you love?
When it all comes down to truth
Who do you love?
When it all comes back to you
Who do you love?
When you're lying in your bed
Who do you love?
Who do you love?”
Kit szeretsz, amikor kiderül az igazság, és a föld mélyébe kellene elsüllyedned? Amikor ott fekszel egyedül az éjszakában… És ez a szeretet nem ösztönös, hanem hitvalló, tudatos szeretet.
Dávid valóságos függőségről vall ebben a zsoltárban. A függőség nem betegség, hanem áldott lehetőségünk. De csak akkor, ha a Mindenható Isten, Mennyei Atyánk az, akihez úgy ragaszkodunk, hogy „nem lehet levakarni róla”. Mint kiskutya a gazdájához, hogy követi mindenhová, mint az árnyék. Mint idegesítő emberek, akiktől már szabadulnánk. Mint Elizeus, amikor Illést követte egészen odáig, amikor a tüzes szekér felragadta őt a mennybe: „Ragaszkodik hozzád az én lelkem.”
„...hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet” (3). Egy különös sor. Ez a függőség, ez a szomjazás Isten jelenlétére nem csak emberi nyomorúság, hanem a Szentlélektől kapott lehetőség is. Dávid nem Istentől eltaszított, pokolban szenvedő lélek, hogy ott szomjazna. Dávid Isten választottja. Miközben valamiféle pusztában szomjazik, a Szentlélek által a Szentek Szentjébe éli bele magát. A „szárnyaid árnyékában” kép is innen ered: a szövetségláda fölött volt a kérúbok szárnya, ott szólalt meg Isten hangja azokhoz, akiknek ebben a különleges kegyelemben volt részük.
Jézus Krisztus azt mondja, elmegy, helyet készít nekünk, hogy mi is ott lehessünk: a mi mennyei Atyánk oltalmában, jelenlétében, szárnyai árnyékában. És Szent Lelke által már most ott lehetünk. Ezért tudjuk Őt áldani. Énekelünk, imádkozunk, most már nem csak magunkban, ágyunkban forgolódva, hanem hangosan. Akár úgy, mint Pál és Szilász a filippi börtönben éjnek idején.
És ez az imádság, ének megnyitja a börtönök ajtaját. Ez az ének betömi a mélység forrásait, amik az özönvíz idején elárasztották mindenféle zavaros áradattal a világot, az emberek otthonát. Ez az ének betömi azokat a mélységből feltörő zavaros gondolatokat is – nem csak a sajátunkat, hanem másokét is! – amik képesek szétzilálni emberi közösségeket.
Beleéljük magunkat a Szentlélek által a mennyei szentélybe. Ott látjuk magunkat az Úr Asztalánál, a nagy királyi vacsoránál. Nyújtjuk a kezünket a falat kenyérért, a kehelyért, amiben Urunk Jézus Krisztus kegyelme, megváltó szeretete van, hogy üdvösséget együnk, hogy egészen kiigyuk az üdvösség kelyhét. És erőt kapunk, hogy áldjuk a mi Urunkat, hogy a pusztaságba Isten erejét, áldást imádkozzuk le. Hogy Urunk megóvja ezt a világot minden ártó hatalomtól.
Mert a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme jobb az életnél. Az Ő kegyelme több az életnél. Ő a halált is legyőzte, hogy minden sivárság és visszavonhatatlan tragédia ellenére is legyen megoldás, legyen életünk, örömünk, boldogságunk örökké.
Ezért Őt szeretem, mint utolsó, és legelső mentsváramat, Jézus Krisztust, éjjel-nappal.