1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára.
2 Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.
3 Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.
4 Meddig támadtok egyetlen emberre, miért akarjátok mindnyájan megölni? Olyan, mint a düledező fal és a bedőlt kerítés!
5 Csak azon tanácskoznak, hogyan taszítsák le a magasból. Hazugságban telik kedvük, szájukkal áldanak, szívükben átkoznak. (Szela.)
6 Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.
7 Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom.
8 Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.
9 Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! (Szela.)
10 Csak pára az emberek élete, hazug látszat a halandóké. Ha mérlegre kerülnek, a páránál is könnyebb mindegyik.
11 Ne bízzatok zsarolt javakban, rablott holmival ne kérkedjetek! Ha gyarapszik is vagyonotok, ne bizakodjatok el!
12 Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő;
13 nálad van, Uram, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.
(Zsoltárok 62)
Egy dal jut eszünkbe erről: „Rejts most el a szárnyad alá… Szívem nem fél, benned remél… Csak Istenben bízz én lelkem, mert Ő él, nagyobb mindennél…”
„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” – mondja a 2. vers. A 6. vers szinte ugyanaz: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet”. Mennyire hasonlít vajon egymásra a két vers? Mi a különbség? Ha megnézzük az eredeti héber szöveget, akkor felfedezhetjük, hogy a Károli fordítás sokkal közelebb áll hozzá: „Csak Istenben nyugszik meg lelkem, tőle van az én szabadulásom”, „Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem.”
Az első sor egy ősi igazság, generációk tapasztalata Istenről. Az ember bemegy a templomba, megáll Isten előtt, és visszaemlékezik erre az üzenetre: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget”.
De a csendben annál hangosabban kiált az ember lelke. Nem igaz! Nincs nyugtom! Meddig támadtok egyetlen emberre, miért akarjátok mindnyájan megölni? Olyan, mint a düledező fal és a bedőlt kerítés! Ez az igazság! Nem nyugtom van nekem Isten előtt, mert a düledező fal, az ostromlott város romokban álló fala semmiféle nyugalommal nem tud eltölteni. A sok támadástól egészen védtelenné váltam. Milyen nyugalom?!!! Most is csak azon tanácskoznak, hogyan taszítsanak le a magasból. Hazugságban telik kedvük, szájukkal áldanak, szívükben átkoznak. Egy percig sincs biztonságban az ember. Amikor azt hiszem, hogy végre megértő fülekre találtam, hogy valaki áldással tekint az életemre, hirtelen kiderül, hogy csak színjáték volt az egész, és belül velejéig gonosz volt az, akit barátomnak hittem!
Ilyen Isten írott Igéje. Hangzik a bátorító szó, évszázadok hívő tapasztalata, de a valóság ellentmond neki. És akkor az Ige összecsap a valósággal. Melyik jön ki győztesen belőle?
És megint a Károli fordítást kell elővennünk, a 12. verset is onnan olvasom: „Egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt” „Egyszer beszélt Isten, kétszer hallottam ezt, hogy az erő Istené”. Isten Igéje egyszer bekerült valahová, a Bibliába, egy falra vésve, emlékeztetőnek. De amikor olvassuk, akkor újra meg újra megszólal. Itt és most. Kétszer halljuk ugyanazt. Háromszor is, négyszer is. Mint egy prédikációt, amit gondosan lejegyeztek, könyvben kiadtak. Mert valahol, valakit megszólított annak idején, mint Isten személyes szava. Azután elővesszük a könyvet, és ott áll benne egy üzenet, mintha a mostani pillanatba öntötték volna, mintha ott állna velem szemben az Úr, látna engem, tudná, mi történik velem, és úgy mondaná. Mert az Úr ott is áll, lát is minket, tudja, hogy mi történik velünk, és így képes megszólítani Igéjével egy könyvből is akár.
Két napja olvasok egy olyan prédikációt Rudolf Bohrentől, amiben azt részletezi, hogy mi, egyszerű halandó emberek nullák vagyunk. Jézus Krisztus az 1-es. És ha mi Jézus elé állunk, akkor ugyanúgy nullák maradunk. De ha mögé sorakozunk fel, akkor Őáltala 10, 100, 1000 leszünk. Egy hatfős gyülekezet már milliós értéket képvisel Jézus Krisztus által. Azután bemegyek az iskolába, és két napja írom a táblára a 10-eseket, 100-asokat, 1000-eseket. Szinte nem is áll másból a napom. Szólt az Úr, amikor ez a prédikáció 1950 körül megszületett. Szólt, amikor 1952-ben először megjelent könyv alakban. Szólt, amikor valaki lelkesedésből 2002-ben újra kiadta azt a könyvet, amit a kezemben tartok. És megszólalt most, ezen a héten. „Szólt az Úr, és én kétszer hallottam…”
Szól az Úr, amikor igehirdetést készítünk. És mi legalább kétszer halljuk. Egyszer bent a belső szobánkban. Hogy mit mond az Úr személyesen egy igehirdetőnek. Ezt a személyes naplóba kell leírni, ez még nem a világnak szóló üzenet. Azután újra elolvassuk az Igét, és akkor szól, és mondja azt, amit a gyülekezetnek kell továbbadni. És azután szól az Úr olyankor is, amikor a már elkészült prédikáció a szószéken hangzik. Nem egyszer, nem kétszer, hanem annyiszor, ahányan hallgatják. Legalább annyiszor.
Erre tanít minket ez a zsoltár. Mi a különbség a két „egyforma” vers között? „Csak Istennél nyugszik meg lelkem.” Ez egy ismeret, talán nem új ismeret, de egy emlékeztető. „Csak Istennél nyugodjál meg, lelkem” – ez pedig már a hitében megerősödött ember szava, bátorítása önmagának, saját lelkének. Igehirdetés. Ami mégsem puszta önszuggesztió, hanem igehirdetés, Istennek ez a „második” megszólalása.
Van bennünk talán egy félsz, rettegés, nehogy megváltoztassunk valamit Isten Igéjében. Mert aki Isten Igéjéből akár csak egy vesszőt is elvesz, vagy hozzátesz, annak maga az Ige helyez kilátásba mindenféle rossz következményt. Ezért nem merünk hozzányúlni. Olyannyira nem merünk változtatni az Igén, hogy még ez a mi revideált új fordításunk is inkább azt feltételezte, hogy itt valami elírás lehet, és valójában a két sornak egyeznie kell. Mert hogy is vehette a bátorságot valamilyen ókori vagy középkori írnok, hogy az Ige szavát másképp írja le egyik helyen, mint ahogy a másik helyen található!
Pedig ez a zsoltár épp erre a szabadságra tanít minket. Olvasd el Isten Igéjét. Tanuld meg kívülről. Járj-kelj vele a világban. És az Ige, amikor elkezd élni, akkor mozgásba jön. Ami kijelentő mód volt, abból felszólítás lesz. Ahol ott volt, hogy „nem nagyon”, az átváltozhat, és lehet belőle „nem örökké”, vagy „nem sokáig”, vagy „egyáltalán nem!” Ott állt, hogy „Nála”, és amikor mozgásban van az életünk, olvashatjuk úgy, hogy „Őhozzá”. Isten Igéje nem kőbe vésett szavak statikus rendszere. Pláne nem arra való, hogy mindenféle számmisztikával, minden n-edik írásjelet összeolvasva „rejtett” üzeneteket olvassunk ki belőle. Az Ige inkább olyan, mint egy mustármag, amely egész fává lesz bennünk, hogy nem csak minket, hanem másokat is hordozni tudjon.
Nem csak gondolatban. Az Ige nem csak „dogma”, „tétel”, „állítás”. Hanem itt és most megszólaló éltető erő. „Kétszer” értettem meg ezt: Istennél van az erő. És ha Istennél van az erő, akkor én nem beszélhetek Istenről csak úgy, az Ő háta mögött. Akkor észre kell vennem Őt. Akkor be kell Őt vonnom a Róla való gondolkodásba. Akkor azonnal meg is szólítom Őt, és ilyen furcsa, „nyelvtanilag helytelen” mondatot fogok kapni: „Istennél van az erő; nálad van, Uram, a szeretet.”
Most végül is kihez beszélek? – kérdezheti a precíz elemzésekre hajlamos ember. „Istennél van az erő” – mondom magamnak, mert Isten bizonyította ezt nekem. De „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek”, ott az Úr is itt van közöttünk. És akkor egyúttal Őhozzá is szólok: „nálad van, Uram, a szeretet.”
És ha így beszélgetünk, imádkozunk, gondolkozunk Isten Igéjéről, akkor csodák fognak történni. Ezért kaptuk Isten Igéjét, hogy így olvassuk, így beszélgessünk róla, így éljünk általa. Urunk jelenlétében.