1 A karmesternek: A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Intelem, Dávid tanító bizonyságtétele
2 abból az időből, amikor a naharajimi és a cóbái arámok ellen harcolt, Jóáb pedig visszafordult, és levágott a Sós-völgyben tizenkétezer edómi embert.
3 Ó, Isten! Elvetettél, szétszórtál bennünket!
Megharagudtál ránk, állíts helyre minket!
4 Megrendítetted, megrepesztetted a földet.
Gyógyítsd be sebeit, mert megindult.
5 Szörnyű dolgokat láttattál népeddel,
bódító borral itattál minket.
6 De jelt adtál az istenfélőknek,
hogy megmeneküljenek az íj elől. (Szela.)
7 Segítsen jobbod, és hallgass meg minket,
hogy megmenekülhessenek kedveltjeid!
8 Isten így szólt szentélyében:
Örömmel adom örökségül Sikemet,
és kiosztom a Szukkót-völgyet.
9 Enyém Gileád, enyém Manassé,
Efraim sisak a fejemen,
Júda a kormánypálcám,
10 Móáb pedig a mosdómedencém,
Edómra teszem sarumat,
Filiszteán diadalmaskodom!
11 Ki visz el az erős városba,
ki vezet el engem Edómba?
12 Csak te, Istenünk, noha elvetettél minket,
te, Istenünk, bár nem jársz seregeinkkel!
13 Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen,
mert az emberi segítség mit sem ér!
14 Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez,
ellenségeinket ő tapossa el (Zsoltárok 60).
Augusztus 20. környékén járunk. Államalapítás ünnepe…
És most visszaugrunk az időben a mi államunk alapítása előtt még 2000 évvel. 2200 évvel…
Akkoriban vonult ki Egyiptomból egy kis ismeretlen népcsoport, amit Isten különös gondjaiba vett. Megszólított egy embert közülük, Mózest, és megkérte, hogy álljon népe élére, vezesse őket ki egy földre. Megígérte, hogy kapnak egy helyet, ahol már nem lesznek többet rabszolgák, hogy nem más tulajdonában kell szolgálniuk, hanem ami egészen az övék lesz. Hogy semmiféle földi hatalom ne akadályozza őket Isten akaratának teljesítésében.
A nép nem volt bűntelen. Nem volt felhőtlen a kapcsolat köztük és Istenük között. Mégis áldást kaptak Istentől, seregeiket vezető Uruktól.
Mégpedig nem is akárhogyan! Az a Bálám áldotta meg őket, akit Móáb királya bérelt fel azért, hogy megátkozza a népet. Izgalmas történet 4Mózes 24-ben olvashatjuk el. Bálám elindul „becsülettel” megszolgálni a bérét, elindul megátkozni Isten választott népét. De mikor szóra nyitja a száját, valahogy mégis áldás lesz belőle!
„Amint meglátta Izráelt törzsenként sátorozni, rászállt az Isten Lelke, példabeszédbe kezdett, és ezt mondta: Így szól Bálám, Beór fia, így szól a férfi, kinek megnyílt a szeme, így szól, aki hallja Isten mondásait, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, leborulva, de nyitott szemekkel: Mily szépek a sátraid, Jákób, a hajlékaid, ó, Izráel! Mint hosszan elnyúló völgyek, mint folyó mentén a kertek, mint az Úr ültette aloék, mint víz mentén a cédrusok. Kicsordul a víz kútjai vödréből, vetése vízben bővelkedik. Királya hatalmasabb Agágnál, és királyi hatalma fölemelkedik. Isten hozta ki Egyiptomból, olyan az ereje, mint a bivaly szarva. Megemészti az ellenséges népeket, szétmorzsolja csontjaikat, összetöri nyilaikat. Hever, fekszik, mint a hím oroszlán és mint a nőstény oroszlán; ugyan, ki merné fölkelteni? Áldott, aki téged áld, átkozott, aki téged átkoz!” (2-9)
Mikor Bálák, a móábi király dühös lett ezért, akkor Bálám csak folytatni tudta az áldást, és próféciát mondott a népről: „Így szól Bálám, Beór fia, így szól a férfi, akinek megnyílt a szeme, így szól, aki hallja Isten mondásait, aki ismeri a Felségestől jövő ismeretet, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, leborulva, de nyitott szemekkel: Látom őt, de nem most, szemlélem, bár nincs közel. Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből. Bezúzza Móáb halántékát és a koponyáját Sét összes fiának. Birtokába kerül Edóm, birtokába kerül ellensége, Széír, mert hatalmas dolgokat visz véghez Izráel. Eltapossa Jákób Edómot, és elpusztítja Széír menekültjeit” (15-19).
Isten embere áldással és próféciával ajándékozta meg Istennek az ígéret földje felé vonuló népét. A nép ezt az áldást, ezt a próféciát megőrizte szívében. A nép szíve pedig a szentélyben volt. Ami kezdetben a „Szent Sátorban” volt, később pedig a Szent Templomban. Isten népe felírta a szíve falaira ezt az áldást. Aki igazán Isten házának vendége volt, az mindig emlékezhetett rá, erőt meríthetett belőle az ország építéséhez, megőrzéséhez:
„Isten így szólt szentélyében:
Örömmel adom örökségül Sikemet,
és kiosztom a Szukkót-völgyet.
Enyém Gileád, enyém Manassé,
Efraim sisak a fejemen,
Júda a kormánypálcám,
Móáb pedig a mosdómedencém,
Edómra teszem sarumat,
Filiszteán diadalmaskodom!”
Mi már tudjuk, hogy Bálám próféciája beteljesedett: csillag jött fel Jákóbból, jogar támadt Izraelből: Jézus Krisztus, aki örökre világító csillagunk, útmutatónk marad minden alkonyatkor és minden virradatkor.
Ezért most már visszatérhetünk a mi augusztus 20-ánkra. Van nekünk ilyen szentélyünk, ahová Isten áldó Igéje, prófétai szava fel van írva, hogy soha el ne felejtsük?
Soha nem gondolnánk… A Szentkorona az. Jézus Krisztus képe a homlokán. Az ítélő Isten képe a korona tetején, a kereszt alatt. Hátul Szűr Mária képe, fölötte az őt isteni Gyermekkel megáldó Szentlélek liliom alakban. (Tudom, ma nem ezek láthatóak ott, de most az eredeti változatról beszélek.) Atya-Fiú-Szentlélek, teljes Szentháromság, akinek a nevében köteles élni és uralkodni a mindenkori koronázott magyar király. Négy pánt, négy angyal, négy mártír… Mind a négy evangélium emlékére. A teljes Szentírás vezetésével.
A magyar nép szentélyébe van írva a teljes Szentírás, aminek célja és középpontja Jézus Krisztus minden szempontból.
Amikor elkeseredünk, mint Dávid is elkeseredett a soha véget érni nem látszó nyomorúságos küzdelmek közt az arámok ellen, akkor gondolatban, szívünkben, lélekben ebbe a szentélybe vonulunk vissza. Különösen is annak kell ide visszavonulnia, akit valóban ezzel a koronával koronáztak meg. Hogy a képeken látható angyalok és üdvözült szentek közösségében hozza meg döntéseit.
És nekünk is vannak „koronázási” igéink. Minden keresztség egy ilyen „koronázási ünnepség”. Isten, a Királyok Király fiaivá fogad minket. Örököseivé Isten országának. És Igét ad hozzá. Egy belépési pontot, ahonnét a teljes Szentírást olvashatjuk, imádkozhatjuk, hogy életünk legyen a küzdelmes harcokban.
És amikor újra meg újra a templomok legszentebb részéhez lépünk, Úrvacsorát veszünk, akkor visszaemlékezünk a mi koronázási áldásainkra, próféciáinkra. Például a mi Urunk szavaira: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
Sosem vagyunk egyedül...