1 A karmesternek: A „Ne veszíts el” kezdetű ének dallamára. Dávid bizonyságtétele.
2 Valóban igazat beszéltek, ti, hatalmasok, és pártatlanul ítélkeztek az emberek fölött?
3 Hiszen álnokságon jár az eszetek, arra törekedtek, hogy az országban erőszakkal érvényesüljetek.
4 Pártütők a bűnösök, már amikor a világra jönnek, tévelygők a hazugok, amint megszületnek.
5 Mérgük olyan, mint a kígyóméreg, olyanok, mint a süket vipera, amelynek oly tompa a füle,
6 hogy nem hallja a kígyóbűvölőt, a varázslásban jártas igézőt.
7 Istenem, törd össze szájukban a fogakat! Zúzd össze, Uram, az oroszlánok állkapcsát!
8 Tűnjenek el, mint a szétfolyó víz! Ha lőni akarnak, nyilaik legyenek tompák!
9 Járjanak úgy, mint a csiga, amely széjjelmállik, vagy mint az elvetélt magzat, amely nem látott napvilágot.
10 Mielőtt tüske nőne cserjéteken, ragadja el a forgószél, akár élő, akár elszáradt.
11 Örül az igaz, ha látja a megtorlást, lába a bűnösök vérében fürdik.
12 Az emberek pedig ezt mondják: Mégis van az igaznak jutalma! Mégis van Isten, aki igazságot tesz a földön! (Zsoltárok 58)
Amikor egy zsoltár szövegét fordítják, már értelmezik is egyúttal. Sőt, a héber nyelvben már a zsoltár felolvasásához is szükség van egy értelmezésre, mivel eredetileg a magánhangzókat sem jelölték. Tudni kellett, miről szól ez a zsoltár. Ott volt mindenki mellett egy bölcs, az Írásokat ismerő ember, és a szöveg a papíron csak emlékeztetőül szolgált. „Miktám” – mondja ennek a zsoltárnak a címfelirata is. Egy kőbe vésett szövegrész, ami felidézi emlékeinket. Emlékmű.
Emlékezz!!! – mondja a zsoltár. Emlékezz, hogy Isten színe előtt állsz. Isten pedig nem csak „evangéliumhirdető” Isten, nem csak kegyelmet hirdet, nem csak ajándékokat osztogat, hanem Isten jelenlétéhez ugyanúgy hozzátartozik az átok, a kárhozat, a büntetés. Isten nem csak a hívő ember szívében Isten, hanem Isten az egész teremtett világ Ura. Mindenható Ura, aki ott és akkor cselekszik, ahol és amikor kedve tartja.
Isten nem egy-egy ember világképe, világnézete. Isten nem egy-egy ember vagy közösség életvezetési elveinek összessége, etikája. Isten az, aki van. Mindentől és mindenkitől függetlenül van.
Fontos ezt tudni, mert hajlik az ember néha arra, hogy azt mondja: ha én nem hiszek Istenben, akkor élhetek úgy, mintha Isten nem volna. Sorolhatnám a filozófusokat, a pszichológusokat, akik arra jutottak, hogy „Isten” valójában az ember hittudatának a kivetítése. Egy gondolat, ami az emberiség viselkedésére jó hatással van, ezért nem bántjuk azokat, akik ezzel a gondolattal élnek. És ebből akkor az következik, hogy ha én bezárom a fülemet az igehirdetés előtt, az ugyanolyan, mintha letiltanám a reklámokat, mintha átkapcsolnék egy politikai propagandát sugározó adóról egy másikra, ahol mondjuk csak természetfilmeket és sportközvetítéseket fogok nézni.
Ez a zsoltár nem egyszerűen Isten jelenlétére emlékeztet, hanem az igehirdetésre is. Nem véletlen, hogy süket viperáról van benne szó, igézőről, akit a kígyónak hallania kellene ahhoz, hogy vegye az üzenetet, és cselekedni kezdje, amit a kígyóbűvölő szeretne tőle. Ez is egy felfogás: az igehirdetés logikusan összeállított ember beszéd, amit a retorika szabályai szerint mondanak el, mivel a hallgatóságnak fel kell kelteni a figyelmét, érdekeltté kell tenni az üzenet hallgatásában, érvekkel meg kell győzni, motiválni kell, és mivel ezt a folyamatot az esztétikával segíteni lehet, ezért gyönyörködtetni is kell a hallgatóságot, mert valahol a lelkünk mélyén mindnyájunkban bennünk van, hogy ami szép, az igaz is, azt könnyebb elfogadnunk.
De mi van, ha a hallgató közben keresztrejtvényt fejt? Vagy el sem jön a templomba. Bedugja a fülét, mert neki nincs szüksége kéretlen tanácsokra. Ő tudja, mit akar csinálni, tudja, hogy mint kígyó, kit akar halálra marni, és őt erről senki ne akarja lebeszélni, senki ne akarja ebben megzavarni, semmiféle istenképre vagy etikára hivatkozva!
Ha az igehirdetés hatalmában, mint emberi rábeszélés hatalmában hiszünk csak, akkor azt fogjuk erre mondani, hogy akkor Istennek nincs is semmiféle eszköze arra, hogy az ilyen kívülállókat befolyásolja.
És mindaddig így fogjuk gondolni, míg a politikai propaganda módszerei szerint próbálunk hitet, egyházat építeni. De ha elővesszük a Bibliát, és elkezdjük sorban olvasni, rá fogunk bukkanni erre az 58. zsoltárra. És először megbotránkozunk rajta. Talán a legdurvább átokzsoltár az összes közül!
Még mielőtt a konkrét átkokra figyelnénk, halljuk ki belőle az üzenetet: az Úr Ura a hitetlen embernek is, az ateistának, az istentagadónak, annak, aki nem kér Isten tanácsaiból. Nem az egyház ura a magukat felekezeten és valláson kívülinek mondó embereknek! Hanem a Teremtő Isten. És ebből az következik, hogy én tiszteletben tarthatom, és tiszteletben is tartom a másik ember világnézetét, de azt nem gondolom, hogy ők egy „másik isten országának állampolgárai”, akikre az én Istenemnek semmiféle hatása ne volna.
Jogom van tehát imádkozni a hitetlen ember üdvösségéért, boldogságáért, egészségéért. Jogom van az én Istenem és Megváltól, Jézus Krisztus nevében szabadulásért imádkozni a hitetlen embernek is mindenféle fogságából.
És jogom van védelmet kérni az én Istenemtől azok ellen, akik ártanak nekem, ártanak Isten Országának. Azok ellen, akik pusztítanak, ölnek, megkeserítik az emberek életét. És ez a zsoltár éppen ezt teszi! Tanít minket védelmet kérni a mi Urunktól azok ellen, akik mint a mérges kígyók, viperák, ólálkodnak körülöttünk, és lesik, hol marjanak halálra közülünk valakit.
A második üzenet ebben a zsoltárban az igazság érvényesülése. Mégpedig több szinten mutatkozik meg itt az igazságszolgáltatás.
Először a néma igazságról van szó. Ha szó szerint, tükörfordítom a 2. verset, valami ilyesmit kapok: „Vajon tényleg csend igazság beszéltek, becsületes ítéltek ember fiai”. A fordításokban szinte minden lehetőség megjelenik. A Károli ezt látja benne: „Avagy valóban a néma igazságot szólaltatjátok-é meg? Avagy igazán ítéltek-é ti embernek fiai?” A Wuppertáli bibliakommentár, és a mi Új Fordítású Bibliánk ezt a megoldást követve azt mondja, hogy a „csend” vagy „néma” szót nem igazán lehet elhelyezni a kontextusban, szerinte kimaradt egy „jóta”, nem „élem”, hanem „élím” olvasandó, és akkor úgy áll össze a mondat, hogy „Valóban igazat beszéltek, ti, hatalmasok, és pártatlanul ítélkeztek az emberek fölött?”
Vajon kit szólít meg Dávid az imádságában? Láthatatlan, transzcendens hatalmakat, vagy néma, az árral úszó, az igazságért kiállni, felszólalni képtelen embereket?
Nem értelmetlen egyik megoldás sem. Pál apostol is bátorít arra, hogy imádságainkban küzdjünk azok ellen a „mennyei hatalmasságok” ellen, amelyek ezt a világot folyton le akarják rántani a sötétségbe. „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12). Pontosan így tudjuk felvenni magunkra a lelki fegyverzetet, hogy Dáviddal együtt mondjuk az ő imádságát, és így hatástalanítjuk az ártó erőket Isten erejével.
De én most inkább mégis a „csend” szóval szeretném ezt olvasni. És nem is úgy, ahogy a Károli mondja, nem az igazság néma, – bár ez egy gyönyörű megoldás, és valójában pontosan azt mondja, amit ki akarok hozni ebből. De most én egyenesen úgy akarom mondani, hogy az emberek vannak csendben, akik beszélnek! Ahogy a New King James Version mondja: „Valóban igazságot beszéltek, ti hallgatagok?” Mert az ember sokat fecseg, az emberek egész kontextusokat beszélnek maguk köré, koncepciókat. Világok tárulnak fel, amikor beszélünk. És ilyenkor éppen olyan fontos az, amit elhallgatunk, miközben beszélünk. Vagy talán még a kimondott dolgoknál is fontosabb! Igaza van a Károlinak: Minden azon áll vagy bukik, hogy megszólaltatjuk-e a néma igazságot! Van-e elég hitünk, bátorságunk hozzá? Mert ha nem, akkor bizony hamisságot mérünk ki a kezünkkel. Hamis mérleg van a kezünkben, amikor az igazságot kell mérlegelni, ha nem szólaltatjuk meg a néma igazságokat is, és nem tesszük bele a mérlegnek a megfelelő serpenyőjébe! Sőt, nem csak hamisságot, hanem erőszakot mérünk ki, és osztunk szét a világban. Akkor az áldozatokat hibáztatjuk, és az erőszakosok mellé állunk. Csak hogy a saját bőrünket mentsük.
Itt már eltalál minket is az Ige! „Ne szólj, szám, nem fáj fejem!” – mondjuk. Előbb megvárom, mit dönt a többség, és majd ahhoz igazodom! Nem akarok én konfliktust, elfogadom a „status quo”-t. Ó, hát az igazságért kiállni nem kifizetődő dolog. Nincs igazság ezen a földön, csak feleslegesen hoznék bajt a fejemre. Úgyis mindig az erősek, a hatalmasok győznek. Majd beolvadok a tömegbe, és akkor nem lesz baj.
És bizony, Isten átka nem csak a hitetlen embert érinti, hanem a hívő embert is. Csak nekünk, amikor tükörbe néztünk, eszünkbe jut, hogy a mi Urunk, Megváltónk meghalt értünk, magára vette azokat az átkokat, amik nekünk járnának. Ezért nekünk van lehetőségünk bűnbocsánatért könyörögni. Nekünk van lehetőségünk az újrakezdésre. Nekünk van lehetőségünk Isten Szent Lelkének erejével talpra állni. Isten Szent Lelkének erejével a sarkunkra állni, és mostantól igazságos ítéleteket hozni a magunk és mások ügyében.
De megmaradnak a sunyi, alattomos emberek, akik ilyenkor, ha érzik, hogy rajtakapták őket, ha érzik, hogy közel a lelepleződés, akkor előveszik minden fegyverüket. Harapnak, ahol tudnak, marnak, mint a mérges kígyó, megpróbálnak elárasztani feladatokkal, vádakkal, rágalmakkal, botrányokkal. Lőnek ránk, mintha nyilaznának. Máskor pedig elbújnak, mint csiga a házába, és addig elő sem jönnek, míg simogató, becéző, könyörgő szavakkal be nem hódolunk nekik. Mások terveket szőnek, titkon. Már-már azt hinnénk, hogy elfelejtették az egészet, de ők őrizgetik magukban a tüskéket, és hónapokon-éveken át csak a bosszút tervezik ellenünk.
A zsoltár átkai arról szólnak, hogy ezek a reakciók mind váljanak semmivé. Mint a köd, ami szétfoszlik, olyan legyen minden ártó terv és szándék, amit maga Isten jelenléte és számonkérése indított el bennük.
Uram! Kérlek, ments meg minket! Hatástalanítsd azokat, akik az igazság ellen támadnak! Legyen minden ártó szándék semmivé, amit Teellened és a Tehozzád hűséges emberek ellen kitaláltak!
Nem emberi erő az emberi erő ellen. Hanem valahogy, meglepetésszerűen. Volt, valami rettenetes, félelmetes, legyőzhetetlen, valami biztos tragédia. És egyik pillanatról a másikra nincs. Szinte mosolygunk, nevetünk rajta, annyira ártalmatlanná lett…
Ezért jutott eszembe a Galaxis Útikalauz zárójelenete:
„Köztudott tény, hogy a fecsegés öl. De olykor mégis lebecsüljük az ezzel járó veszélyeket. Például abban a pillanatban, amikor Arthur Dent kiejtette azt, hogy "Nem mennék sehova a varázstörölközőm nélkül", fura féreglyuk nyílt a tér-idő szerkezetben és e szavak messze-messze visszarepültek az időben egy csaknem végtelenül távoli galaxisba, ahol különös, harcias lények épp egy rettenetes csillagközi háborúra készülődtek. A két szemben álló hadvezér még egyszer leült egymással tárgyalni, fekete gyémántos harci rövidnadrágjában, amikor is mélységes csönd állt be. Abban a pillanatban Arthur szavai hangzottak fel a teremben: "Nem mennék sehova a varázstörölközőm nélkül". Sajnos ez a mondat az ő nyelvükön a lehető légvérlázítóbb sértés volt, ezért a két hadvezér úgy döntött, félreteszik nézeteltéréseiket és együtt támadják meg galaxisunkat, amit egyértelműen beazonosítottak a sértés forrásaként. Harci űrhajóik érvezredeken át repültek a világűrben, majd vérfagyasztó csatakiáltás kíséretében megrohamozták a Földet, ahol egy méretarány számítási hiba folytán az egész flottát véletlenül lenyelte egy kiskutya. Azok, akik az ok-okozat bonyolult összefüggéseit vizsgálják, azt állítják, hogy az ilyen esetek mindennaposak.”
Örül az igaz, ha látja a megtorlást… Nehéz ige. De ha így nézem: örülünk, ha látjuk, hogy megmenekültünk! Örülünk, ha látjuk, hogy a támadás célt tévesztett, mert az Úr elhárította rólunk!
És Jézus Krisztus után már nem annak örülünk, ha a lábunk valaki ellenségünk vérében fürdik. Ez megváltozott. Péter még nem értette, amikor Urunk Nagycsütörtökön az Utolsó Vacsora alkalmával meg akarta mosni a lábát. Azt mondta, „Az én lábamat nem mosod meg soha!” De igen. Urunk megmossa a mi lábunkat is. A mi lábunk „fürdik meg a mi Urunk vérében”. Hogy lekerüljön rólunk Isten jogos átka. Minden hallgatásunkért, amikor szólnunk kellett volna.
És akkor van gyümölcse az igaz ember életének. Van Isten, aki igazságot tesz a földön. Nem úgy tesz igazságot, hogy valaki másnak is ugyanakkora kárt okoz, amilyet nekünk okoztak. Hanem úgy, hogy egyszer majd Isten lesz minden mindenekben, és Ő helyreállít mindent. Örök békességet szerez azoknak, akik ragaszkodnak Őhozzá.
„Ezt mondja a Seregek Ura: Legyetek erősek, ti, akik hallottátok ezeket az igéket a próféták szájából akkor, amikor lerakták a Seregek Ura házának az alapját, hogy felépítsék a templomot. Mert azelőtt nem ért semmit, amit az ember keresett, sem az, amit az állatával keresett. Nem volt biztonságban az ellenség miatt sem a városból kimenő, sem a hazatérő, mert az embereket egymás ellen fordítottam. De most már nem leszek olyan a megmaradt néphez, amilyen azelőtt voltam – így szól a Seregek Ura. Mert békességben vetnek, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég megadja harmatát, és mindezeket a megmaradt nép tulajdonába adom. És bár szitokszóként emlegettek titeket a népek, Júda háza és Izráel háza, én megsegítelek benneteket, úgyhogy áldássá lesztek. Ne féljetek, legyetek erősek!” (Zakariás 8,9-13)
Emlékeztető ez a zsoltár: az Úr ítélő jelenlétében mégis van gyümölcse az igaz ember életének.