1 A karmesternek: „A messzi fák galambja” kezdetű ének dallamára. Dávid bizonyságtétele abból az időből, amikor a filiszteusok elfogták Gátban.
2 Légy kegyelmes hozzám, Istenem, mert bosszút lihegnek ellenem, szüntelenül támadnak és gyötörnek engem.
3 Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen.
4 Ha félek is, benned bízom! 5 Istenben, akinek igéjét dicsérem,
Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!
6 Szüntelenül elferdítik szavaimat, minden gondolatukkal rosszat akarnak nekem.
7 Összefognak, lesben állnak, lépteimet figyelik, mert az életemre törnek.
8 Megmenekülhetnek-e gazságuk ellenére? Taszítsd el haragodban e népséget, Istenem!
9 Te számon tartod bolyongásomat. Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!
10 Meghátrálnak majd ellenségeim, amikor hozzád kiáltok.
Ebből tudom meg, hogy Isten velem van.
11 Istenben, akinek igéjét dicsérem, az Úrban, akinek igéjét dicsérem,
12 Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!
13 Tartozom neked, Istenem, fogadalmaimmal, megadom hálaáldozatomat.
14 Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól,
hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.
(Zsoltárok 56)
Az 55. zsoltár olyan helyzetben keletkezett, amikor Dávid a saját népe közt volt veszélyben. Ez az 56. pedig egy olyan helyzetben szólal meg, amikor idegenek körében kell az embernek helytállnia.
A filiszteusok elfogták Gátban, mondja a zsoltár felirata. Éppen abban a Gátban, ahonnét Góliát származott. Milyen megalázó helyzet! Isten nevében Dávid legyőzi a hatalmas gáti filiszteus harcost, és saját népe elől éppen közöttük kénytelen menedéket keresni.
Nem ismerünk ilyen történetet Sámuel 1. könyvében, ahol a filiszteusok Dávidot fogva tartották volna Gátban. De olyat igen, ahol Dávid csapdába, erkölcsi, etikai csapdába került a filiszteusok között, és ez majdnem az életébe került.
„Dávid azonban ezt gondolta: Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul kezétől. Legjobb lesz gyorsan elmenekülnöm a filiszteusok földjére. Akkor majd hiába üldöz engem Saul Izráel egész területén, megmenekülök a kezéből. Elindult azért Dávid, és átment hatszáz emberével együtt Ákíshoz, Máók fiához, Gát királyához. Letelepedett Dávid Ákísnál Gátban embereivel együtt, mindegyik a maga háza népével, Dávid is a két feleségével: a jezréeli Ahínóammal és a karmeli Abígajillal, Nábál volt feleségével. Amikor jelentették Saulnak, hogy Dávid Gátba menekült, nem kereste tovább” (1Sám 27,1-4).
Dávid megmenekül. Megmenekül? Valójában fogságba kerül. Mert a szabadság az, ha az Úrnak szolgálunk, ha az Istentől rendelt helyünkön vagyunk. De mivel Isten népe körében meghasonlás támadt, Dávid elveszítette ezt a helyét, hogy Saultól békésen átvegye majd a hatalmat a rendelt időben. Talán földi értelemben volt Dávidnak megélhetése, szabadon rabolhatta az ellenséges népeket Gát királyának szövetségében, de ez mégis egyfajta fogság volt, idegen uralkodó, és vele együtt idegen istenek szolgálata.
Zakariás így ír a filiszteusokról: „a filiszteusok gőgjét pedig megtöröm. Kiveszem szájukból a húst, amelyet vérrel együtt esznek, és fogaik közül a förtelmes eledelt” (Zak 9,6-7).
És a helyzet magában hordozta a végzetét: előbb-utóbb Dávidnak színt kell vallania, hogy hajlandó-e saját népe ellen fegyvert fogni a filiszteusok oldalán.
Az igazság az, hogy minden olyan esetben, amikor idegen hatalmakat kényszerülünk szolgálni, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor döntésre kényszerítenek: vagy velük tartunk a mieink ellen, vagy kiiktatandó ellenségek vagyunk. Harmadik lehetőség nincs. Status confessionis: kinek a tulajdona vagy?
„bosszút lihegnek” – mondja két helyen is a zsoltár. A héber szó, ami itt áll, több jelentésű. Minden jelentése valahol a torokkal van összefüggésben: lélegzik, zihál, liheg; sóvárog, eped; szorongat, eltapos. Milyen ellenség az ilyen? Aki vágyakozik arra, hogy hatalmába kerítse a neki kiszolgáltatott embert. Figyeli lépteit, folyton a sarkában van, nyomoz utána: „lesben állnak, lépteimet figyelik”.
Szegény Dávid… Most képzeljünk el egy ilyen munkahelyet! Ahol valaki folyton ránk van tapadva, és viszi a jelentést. És nem az igazat mondja el. Ha még az igazság miatt ítélnék el az embert! Az is elég baj volna, ha az első hibára már végső megtorlás járna. De a saját koncepciójuk szerint félreértelmeznek mindent: „Szüntelenül elferdítik szavaimat, minden gondolatukkal rosszat akarnak nekem.”
Képzeljünk el egy ilyen párkapcsolatot, ilyen házasságot! Az egyik fél biztonságot, társat, otthont keresne a másiknál. És a másik igent mond neki. De nem azért, mert mindezt szeretné megadni neki, hanem mert valami féktelen birtoklási vágy dolgozik benne. Megszerezni, kihasználni, eldobni. Valódi csapda az ilyen. Mert aki valóban hívő ember, az soha nem akarhatja birtokolni a másikat. Az ilyen önző ember, aki csak cselédeket, rabszolgákat keres magának, valójában pogány, még ha valami magas rangot is kapott valami gyülekezetben. Szeretik ezek az emberek a rangokat, a hatalmat. Az ilyen embernek a kegyelme is kegyetlen. Mert nem Istennek adja vissza azt, akin segít, hanem saját magának sajátítja ki, és lassanként elszívja áldozata egész életét. És végül dühös lesz a kihasznált emberre, mert „elfogyott”.
Fogság ez, ami szabadításért kiált. És miközben ilyen fogságban vergődünk, a legjellemzőbb érzésünk a félelem. Rettegés. Mert az ilyen önkényúrnál soha nem lehet tudni, mivel hozom ki a sodrából. Az ember valósággal tojáshéjakon lépdel. És nem tudja, mikor roppan össze alatta.
Milyen sokan vadásznak így a hívő emberekre! Mert a hívő ember készséges, áldozatkész, megbocsátó, hűséges. Farkasok járnak Isten nyája körül, és időről időre el-elmarnak egyet-egyet közülünk. És fogságba ejtik. Függésbe hozzák. Pszichológiai, anyagi függésbe. Egzisztenciális függésbe.
És mi „nem akarunk személyválogatók lenni”, ezért nem teszünk különbséget aközött, hogy Isten népe iránt hűséges valaki „körömszakadtáig”, vagy valaki más iránt került végzetes függésbe.
Egy mém keringett a napokban a facebookon. Rózsaszín háttér, tengerpart, naplemente. Távolról úgy tűnik, két barát ül egymás mellett. Az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek. Egyikük bátorító, vigasztaló mozdulattal karolja át a másikat. A bárány lelkiállapotát teljesen átérezve kérdezi tőle a farkas: Ha szomorú vagy, megehetlek? (Hát, ugye, akkor mindenki jól jár...)
És akkor odalép hozzánk az Úr. Az Úr Jézus Krisztus, az Ő Szentlelke által, szellős alkonyatkor. Megérint, átkarol, és Igét mond nekünk, most, itt, ebben a pillanatban: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32).
Ez nekünk szól. Ez Neked szól! Itt és most. Ezért van okunk, van jogunk imádkozni Dávid szavaival. Ő is kapott ilyen biztatást, és mi is kaptunk.
Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem.
Ha félek is. Mert hogyne félnék, ha mindenféle trükkel, stratégiával épp az életemre vadásznak? De bízom az Úrban, hogy minden, ami történik velem, javamra szolgál, ahogy Ő ígérte. Ha az Ő nevében járok.
Ha az Ő nevében járok, ha Őt meg nem tagadom, ha nem fogadok hűséget idegen hatalmaknak, még a megélhetés kedvéért sem. Akkor Ő jön, és segítségemre siet.
És akkor elmúlik a félelmem: Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!
Test és vér mit árthat nekem, ha Isten fegyverzetét viselem? Ha az az Úr Jézus Krisztus harcol értem, aki a halált is legyőzte?
És megtörtént Dávid életében a szabadulás. És elment, bizonyságot tett a Templomban. És megtörtént velünk is, olyan sokszor.
Meghátrálnak majd ellenségeim, amikor hozzád kiáltok.
Ebből tudom meg, hogy Isten velem van.
Valaminek történni kell. Valaminek, ami itt, ebben az anyagi világban szabadítás. És valami történni fog, ami ebben az anyagi világban szabadítás. Nem véletlen, hogy hiszünk a test feltámadásában. Nem csak Jézus Krisztus testének a feltámadásában, hanem a miénkben is. Hisszük, hogy egyszer majd Isten letöröl minden könnyet, bekötöz minden sebet, örömmel ajándékoz meg mindenkit egy tökéletes világban. De nem csak úgy, bemondásra hisszük, hanem mert olyan sok apró szabadítást éltünk át. Ebből tudjuk, hogy Isten velünk van. Az apró szabadításokból. És Isten nagy szabadításából, Jézus Krisztus feltámadásából.
Tartozom neked, Istenem, fogadalmaimmal, megadom hálaáldozatomat.
Igen, talán ígértünk valami apróságot Istennek. Adjuk ezt meg, el ne feledkezzünk róla. Így becsületes. De valójában egész életünkkel Neki tartozunk. Tartozom neked, Istenem, önmagammal, egész életemmel, megadom hálaáldozatomat.
És akkor a Te világosságodban fogok járni, élni fogok.