1 Az éneklőmesternek, hangszerekkel, Dávid tanítása.
2 Hallgasd meg, Isten, az én imádságomat, – és ne rejtsd el magadat az én könyörgésem elől!
3 Figyelmezz énreám, és hallgass meg engemet! – Mert keseregve bolyongok
és jajgatok 4 az ellenségnek szaváért – és a hitetlenek nyomorgatásáért;
mert hazugságot hárítanak reám, – és nagy dühösséggel ellenkeznek velem.
5 Az én szívem reszket bennem, – és a halál félelmei körülvettek engem.
6 Félelem és rettegés esett énreám, – és borzadály vett körül engem.
7 Mondám: Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! – Elrepülnék és nyugodnám.
8 Ímé, messze elmennék, – és a pusztában lakoznám. Szela.
9 Sietnék kiszabadulni – e sebes szélből, e forgószélből.
10 Rontsd meg Uram, – és oszlasd meg az ő nyelvüket,
mert erőszakot látok – és háborgást a városban.
11 Nappal és éjjel körüljárják azt – annak kőfalainál,
bent hamisság és ártalom van abban. – 12 Veszedelem van belsejében,
s nem távozik annak teréről – a zsarnokság és csalárdság.
13 Mert nem ellenség szidalmazott engem, – hisz azt elszenvedném,
nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, – hiszen elrejtettem volna magamat az elől.
14 Hanem te, hozzám hasonló halandó, – én barátom és ismerősöm,
15 akik együtt édes bizalomban éltünk, – az Isten házába
jártunk a tömegben. – 16 A halál vegye őket körül,
elevenen szálljanak a Seolba, – mert gonoszság van lakásukban, kebelükben.
17 Én az Istenhez kiáltok, – és az Úr megszabadít engem.
18 Estve, reggel és délben – panaszkodom és sóhajtozom,
és ő meghallja az én szómat. 19 Megszabadítja – lelkemet békességre
a rám támadó hadtól, mert sokan – vannak ellenem.
20 Meghallja Isten, és megfelel nékik – (mivelhogy ő eleitől fogva trónol, Szela),
akik nem akarnak megváltozni, – és nem félik az Istent.
21 Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre, – megszegte az ő szövetségét.
22 A vajnál simább az ő szája, – pedig szívében háborúság van,
lágyabbak beszédei az olajnál, – pedig éles szablyák azok.
23 Vessed az Úrra a te terhedet, – ő gondot visel rólad,
és nem engedi, hogy valamikor – ingadozzék az igaz!
24 Te, Isten, letaszítod őket – a veszedelem vermébe;
a vérszopó és álnok emberek – életüknek felét sem élik meg;
én pedig tebenned bízom.
(Zsoltárok 55, Károli alapján)
Dávid a Bibliában a fegyverek embere, ahogy az egy királyhoz illik. Fegyveresen jár-kel. Góliátot öl, filiszteusokat kell ölnie, hogy Saultól elnyerje a lányát. Fegyverrel védelmezi Nábál vagyonát, fegyverrel hódoltatja meg királysága idején a szomszéd népeket. Imádságai mégis arról tanúskodnak, hogy nem a fegyverében bízott, nem volt igazán fegyvercentrikus ember.
Minden az emberi kapcsolatokon múlik. Még inkább: minden azon múlik, hogy az emberi közösségeknek milyen a kapcsolata Istennel.
Ebben a zsoltárban egy számunkra bizonyára jól ismert helyzettel találkozunk. Az igaz ember gonoszok közösségében. Tudom, tudom, hogy a mi teológiánk szerint az első emberpár bűnesete óta mindenki bűnös, és nincs igaz ember egy sem. Most mégis meg kell fontolni ezt, hogy vannak igaz emberek. Nem olyan értelemben, mintha tökéletesen bűntelenek volnának, és Istennel szemben is igazuk volna. De olyan értelemben igen, hogy igyekeznek, minden erejükkel, hűségesnek maradni az Úrhoz. És velük szemben vannak gonosz emberek, akik megszegik Isten szövetségét, mert úgy gondolják, hogy emberi (ördögi?) eszközökkel többre jutnak, mint Isten segítségével.
Egy város. Talán Jeruzsálem, de ez igazából mindegy is. Olyan sok ilyen város, ilyen közösség van. Tanácsot tartanak benne a vezetők. Védelmi vonalakat építenek ki. „Körbejárják a városfalakat.” Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Lelkileg. Meddig vannak a mieink, és kik azok, akik a belső körön kívül esnek? Mert a hatalmat meg kell tartani. A hatalmat mindig meg akarják dönteni, meg akarják szerezni. A legtisztább vezetés ellen is mindig lesznek, akik lázadni fognak, már csak az emberi lustaság miatt is. Hát még az emberi bűn miatt, a mi véges emberi lehetőségeink miatt! Mindig lesznek, akinek már nem jut. És akkor jön az irigység. Ha egyenlően osztják el, akkor pedig mindenki elégedetlen lesz. Védeni kell a hatalmat, ez érthető.
Csakhogy nem mindegy, ki ellen védik, és milyen eszközökkel!
Dávidot Isten választotta, „kente fel” – ajándékozta meg Szentlelkével –, hogy Saul után király legyen. És Isten Dávid élete végéig őt akarta királynak látni. Ez a város mégis Dávid ellen szervezkedik.
„Hazugságot hárítanak reám” – panaszolja Dávid. Talán Absolon miatt panaszkodik. Absolon megállt a város kapujában, és amikor jött a nép „panasznapra” a királyhoz, akkor ő kedves, szelíd szavakkal szólt hozzájuk. Azt mondta, hogy Dávid olyan elfoglalt, úgysem lesz ideje igazságot szolgáltatni, meg hát igazából már nem is érdekli az igazság. De majd én! „Szavazzatok rám!” Absolon „jót tett” az embereknek, úgy, hogy közben Dávidtól elidegenítette a népet. A megcselekedett jó csak hordozóanyag volt ahhoz, hogy Dávidról elültesse a rossz véleményt a népben.
Nem így dolgoznak ma is a mérgező közösségekben? Összeül a kupaktanács, és ők páran elkezdik a jót cselekedni. De akit ki akarnak közösíteni, annak soha semmi jót nem engednek. Ha csinálna is valami jót, akkor elhallgatják, „nem jut hely” neki az újságokban. Az online újságok terjedelme is kevés ilyenkor. Ha még pénzhez is hozzáférnek, akkor abból csak a bennfenteseknek jut, aztán a sok jótétemény után egymást magasztalják a nép előtt. Akit pedig nem akarnak maguk között látni, az nem kap egy fillért sem, hiába járna kinek-kinek a feladata, kötelessége szerint. És akkor az áldozat nem is tud látványosan jót tenni. Lassan lekerül a címlapokról. Közmegegyezés van, hogy el kell szigetelni az ilyen embert. Büntetnek mindenkit, aki csak szóba mer állni vele. Az emberek megtanulják. Csak akkor bukkan fel még időnként a neve a köztudatban, amikor valami hazugságot találnak ki róla, amikor köznevetség tárgyává teszik, és megadják neki a kegyelemdöfést. Igaz-e vagy sem, amiért pellengérre állítják, az már senkit nem is érdekel igazából, mert a népnek kell a cirkusz, és mindenki jót szórakozott rajta.
Tragédia, hogy ez legtöbbször a legintimebb közösségekben történik meg. Családban. Férj lejáratja a megunt feleségét a saját baráti társaságában. Feleségek írják le egymás között „vállalhatatlan” férjeiket. Szülő bolondját járatja a gyerekével. Testvérek teszik tönkre egymás életét, a remélt örökség miatt. Gyülekezetben közösítenek ki valakit, aki Isten elé merte vinni közösségük valamelyik kirívó bűnét. A politikát meg se említsük. Fiatal koruktól fogva bajtársak, barátok kerülnek egymással szembe, amikor igazán élessé válik egy küzdelem.
És akik addig egymás társaságában pihentek meg, érezték jól magukat, hirtelen úgy érzik, mérges kígyók közé kerültek. Ahol együtt imádkoztak, ahol kiönthették a lelküket, és megértést találtak, ott hirtelen maró gúny, elutasítás, támadás a válasz. Isten jelenléte helyett tömény istentelenség.
Vagy, nem is változott meg a környezet, csak mi vettük észre, hogy akiben Isten akarata szerint bíznunk kellett volna, az valójában áruló, és mindig az is volt! Istennek is ellensége, és így a mi ellenségünk is.
És az az igazság, hogy ezt nagyon rosszul viseli az ember.
„Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném, nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől. Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk, az Isten házába jártunk a tömegben.”
Isten előtt testvérem! Aki ismeri minden titkomat, mert „testvér”, egy test és egy vér vagyunk. Megesküdtünk, hogy ha kell, életünket is adjuk a másikért. „Tudjuk egymásért harcolva, ha kell vérünk ontani” – énekeljük. Ez volna a szövetség. Az „új szövetség”, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus vérét adta értünk, hogy nekünk is legyen erőnk és bátorságunk a vérünket adni egymásért. Őbenne bízva, hogy a halál, a fájdalom, a szenvedés nem tart örökké, mert Ő kipótolja azt, amit mi odaszántunk az Ő ügyében járva.
És akkor kiderül, hogy ez a barátom csak azért vadászott a titkaimra, hogy legyen minél fogva tönkretennie. Előle nem lehet elrejtőzni, hanem az ember egészen védtelenül áll ott, és kapja a bántást, a tőrdöféseket. Az igaztalan vádakat. „Én tudom róla, mert a barátom volt!” – és itt bármit elhisznek neki... Elmenekülni? A pusztában elrejtőzni? Nem lehet, mert vele végérvényesen összeforrtunk. Ha távol is vagyok, akkor is életem része.
A dolgot bonyolítja, hogy még elítélni sem tudom igazán. Látjuk Dávid és Absolon történetéből, ahogy Dávid könyörög lázadó fia életéért. Inkább elmenekül. Inkább haljon meg az egész nép, de Absolon fia maradjon életben. Akármit is tett! Mert aki igazán a szívünkben van, akiért olyan sokat imádkoztunk, azt nem is tudjuk elítélni. Az ott van benne a szívünkben, és ott műveli a maga gonoszságait. Ráadásul még Isten sem engedi, hogy egyszerűen csak kimeneküljünk a helyzetből.
Jeruzsálem Dávid városa. A város sorsa ott él, ott ég benne, Dávid akárhová is mehetne. Nincs menekvés. Csak a kibírhatatlan gyötrelem.
A tünetek, amiről Dávid a zsoltár elején beszél, félelmetesek.
„Keseregve bolyongok és jajgatok”, „Az én szívem reszket bennem, és a halál félelmei körülvettek engem. Félelem és rettegés esett énreám, és borzadály vett körül engem.” Menekülési kényszer. Rettegés, pánik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szó orvosi értelmében is pánikbetegség áll fenn.
„Ne rejtsd el magadat az én könyörgésem elől” – mintha Isten is elrejtőzött volna. Szükségem volna Rá, kiáltok utána, de Ő elrejtőzik. Úgy tesz, mint akit teljesen hidegen hagy, hogy mi történik velem. Szerettei körében gyötrik az embert, és közben még Isten is magára hagyja?
És itt van egy rossz hírem. A mi kultúránk ezt az állapotot nagyon rosszul kezeli. Mert ilyenkor türelemre és csendre int. Vehetem akár a kedélyállapot javító általános gyógyszereket, amik elsősorban békességet, nyugalmat, boldogságot igyekeznek elérni, kémiai anyagokkal. Vagy vehetem a túlontúl is leegyszerűsített keresztyén tanítást, ami azt mondja, hogy „szeresd ellenségedet”, „nap ne menjen le haragoddal”. „Bocsáss meg azoknak, akik bántanak téged.” Ha pedig kiderül valakiről, hogy „pánikbeteg”, vagy „depressziós”, akkor örökre rajta marad a bélyeg.
De meddig bírja a gyötrést az igaz ember, akit megtámadtak? Egy ideig el tudja fojtani az indulatait. Egy ideig segítenek a kedélyjavító szerek. Aztán betelik a pohár, az utolsó cseppje is eljön egyszer, akármekkorára is tágítottuk azt a poharat mindenféle technikákkal. És akkor „rajtakapják” az embert, hogy „nem viselkedett hívő módon”, „indulatos volt”. Rosszabb esetben a szervezete, a teste kezd visszajelezni, betegségekkel, idegrendszeri tünetekkel. Hogy nem tud több támadást befogadni. Akkor jön az ítélet: „munkaképtelen”, „idegbeteg”. Még rosszabb, ha alkoholhoz nyúl, akkor már senki le nem mossa róla, hogy „alkoholista”. Ha megpróbálna kiszakadni ebből a környezetből? Akkor „összeférhetetlen”, „békétlen”. „Hűtlen”!
Milyen könnyű dolguk van ma az istentelen lázadóknak! Az egész világ nekik ad igazat, ha kellőképpen sikerült kicsinálniuk az igaz embert. Különösen is az egyházban ítéljük el az áldozatokat! Mintha az 55. zsoltár nem is volna benne a Bibliában. Mintha Kodály Zoltán meg sem zenésítette volna, és nem neveznénk Psalmus Hungaricusnak a művét. Nagyon is a miénk ez a zsoltár. Magyar zsoltár. Isten jött vele segítségül nekünk, egész magyar népünknek! Milyen kár, hogy az új énekeskönyvből kikerült ez az életmentő imádságunk, a régi 263. dicséretünk!
Mintha Jézus Krisztus nem imádkozott volna ezzel a zsoltárral!
És ez félelmetes, ha jobban belegondolunk, hogy Ő ezzel imádkozott. Mert ebben benne van az Ő ítélete: mind pokolra fognak szállni elevenen, akik nem akarnak megtérni, akik semmibe veszik Isten szövetségét és akaratát! Akik Isten felkent királyát, Jézus Krisztust, gonosz hazugságokkal akarják kiközösíteni.
Valahogy olyan szelektíven olvassuk Jézus Krisztus szavait. Mintha Ő nem beszélne ítéletről. Már hogyne volna kárhozat, hogyne volna ítélet! Urunk nem szállt volna le a mennyből, nem tanított volna olyan türelemmel, nem vállalta volna a kínhalált, nem szállt volna alá a poklokra helyettünk, ha nem volna nagyon is komoly veszély a kárhozat.
És Ő nem csak imádkozta ezt a zsoltárt, hanem Őbenne be is teljesedett ez az Ige. Ő az, akit az Ő mennyei Atyja házában ítéltek halálra. Milyen bizalommal mondta a 12 éves Jézus, hogy Neki Atyja házában kell lennie. Igen, ott kellett volna lennie, még hosszú ideig. És éppen ott nem fogadták Őt be. Azok, akiket az Ő mennyei Atyja azért rendelt a Templomba szolgálatra, hogy ha majd megszületik a mi Urunk, akkor felismerjék Őt, hűséggel fogadják, leboruljanak előtte, és imádják, mint Királyok Királyát.
Ehelyett pedig hazugságot hárítottak rá, és úgy gyötörték Őt, hogy a Gecsemáné kertben véres verejtékkel, remegve kellett imádkoznia. Hogy el ne meneküljön a nehéz küldetés elől, amiért eljött közénk, értünk. És a kereszten át kellett élnie, hogy még mennyei Atyja sem válaszol Neki.
Ezért most Őrá vethetjük a mi terheinket, amikor ilyen helyzetbe kerülünk. Mert Ő belehalt ebbe, és harmadnapra feltámadott. Hogy nekünk legyen erőnk kibírni. Legyen erőnk talpra állni. Ő a mi poharunk. A mi szenvedésünk minden egyes cseppje Őnála van, ezért soha nem „telhet be a pohár”, ha az Ő nevében járunk és imádkozunk.
De azért is adatott ez az imádság, hogy erőt nyerjünk látni Isten ítéletét is azokon, akik így vadásznak az igazakra. Még ha olyan nehéz is ez, ha szeretteinkről van szó. Ez is, hogy érezzük Isten haragját, a mi vigasztalásunkat, megmenekülésünket szolgálja. Isten szeret minket, ezért Ő haragszik azokra, akik bántanak bennünket. A szeretet tud haragudni. Isten számon tartja azokat, akik hűségesen kitartanak mellette, Jézus Krisztus testével és vérével kötött szövetsége mellett. És ha így, számon vagyunk tartva, a tenyerébe vagyunk vésve, akkor soha bele nem fáradunk abba, hogy imádkozzunk ellenségeinkért. Pont azért, mert ilyen nagy veszély fenyegeti őket, ezért bár támadnak minket, mi mégis szívünkből imádkozunk értük. Mert a mi Urunk velünk imádkozik, és életét adta értük, hogy ha egyszer majd hisznek Őbenne, el ne vesszenek, hanem örök életük legyen.
„Szent Dávid írta a Zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből a hívek, keserűségben,
Vígasztalásért szerzék így versekben.”