1 Az éneklőmesternek, hangszerekkel, Dávid tanítása,
2 mikor a zifeusok eljöttek, és azt mondák Saulnak: Nem minálunk lappang-é Dávid?
3 Isten, a te neveddel szabadíts meg engemet, – és a te hatalmasságoddal állj bosszút értem!
4 Isten, hallgasd meg az én imádságomat, – figyelmezz az én szájam beszédeire!
5 Mert idegenek támadtak ellenem, – és kegyetlenek keresik lelkemet, – akik nem is gondolnak Istenre. Szela.
6 Ímé, Isten segítőm nékem, – az Úr az én lelkemnek támogatója.
7 Bosszút áll az utánam leselkedőkön. – A te igazságod által rontsd meg őket!
8 Kész szívvel áldozom néked, – áldom a te nevedet, Uram, mert jó.
9 Mert minden nyomorúságból megszabadított engem, – s megpihentette szemeimet ellenségeimen.
(Zsoltárok 54, Károli)
Az új fordítás az utolsó sort így fordítja: „megvetéssel nézek ellenségeimre.” Itt, a Károliban: „s megpihentette szemeimet ellenségeimen” jobban beleillik az imádságba. Nincs is az eredetiben ilyen szó, hogy megvetés. „Az ellenségre néz a szemem”. Ennyi van csak. És én most ebből szeretnék kiindulni.
Hogyan jut el az elárult ember odáig, hogy az ellenség szemébe tudjon ismét nézni? Mert ez az, ami nem egyszerű, és amin még a hívő ember is olyan sokszor fennakad.
Honnan indul Dávid? Menekül, Saul elől menekül, egyik helyről a másikra. Egyik pusztából a másikba. Milyen jó az olyan embernek, aki úgy érzi magát, mint űzött vad, ha menedéket találhat valahol! Van ott egy város, Zíf, az ország déli részének a közepén, annak a vidékén bujkált Dávid. A hegyekkel-barlangokkal tarkított terepen. Joggal várja el, hogy a város népe békésen fogadja, hogy élelemmel lássa el, ha teheti. Mert Dávid nem rablóhadjáratot indított ellene, hanem, ahogy Nábál történetéből is látjuk, ahol tehette, védte az ország lakosságát, menekülése közben is.
De a zífiek köpönyegforgatók voltak. És ez itt a fő baj. Nem az, hogy elárulták Dávidot, hanem az, hogy a biztonságos menedék látszatát keltették, és közben a háttérben feljelentették. Ismerjük az ilyen lelkületet! Túlságosan is ismerjük!
És milyen furcsa az üzenetük, amit Saulnak küldenek: egyszerre igen és nem! „Nem minálunk lappang-é Dávid?” Mi nem tudjuk, talán igen, talán nem. Lebegtetik. Ha Dávid számon kérné őket, hát ők nem mondtak semmit Saulnak, hanem kérdezték. Ha Saul kérné számon őket, hogy nem találja Dávidot a megjelölt helyen, hát neki is azt mondhatnák, hogy ők csak felvetették a lehetőségét, nem mondták biztosra.
A biztonság látszatát kelteni, és kétértelműségekkel kommunikálni! Ez az, ami Dávidot kétségbe ejti. Kiben lehet megbízni? Ki az, aki menedéket tud nyújtani? Ki az, akinek hinni lehet a szavát? Nincs is annál aljasabb, mint amikor valaki úgy tesz, mintha megbízható volna, és visszaél ezzel a bizalommal. Az ember ilyenkor nagyon tud sérülni. Az eljátszott bizalmat talán soha többet nem lehet visszaállítani. De akit így elárultak, talán már másokban sem tud többet soha bízni. Megtanulja, hogy egészen egyedül maradt ebben a világban. Emberektől jót már nem vár. Mint remete a lakatlan szigeten, úgy él ebben a világban. Csak jön-megy, mint egy árnyék. Mert az ember nem él igazán, ha nincs egy hely, ahol otthon lehetne, ahol megértik, befogadják, ahol elrejtettséget találna.
Saját népe árulja el Dávidot! És ezért idegenné válnak a számára. Ezért olyan nagy tőrdöfés ez neki, hogy küzdenie kell azért, hogy egyáltalán a szemükbe tudjon nézni ismét. Mert ha csak eszébe jutnak az árulók, nem bír a dühével. Szinte érzi, ahogy megy fel benne a pumpa, és megjelenik előtte, hogy hogyan kellene miszlikbe aprítani a nyomorultakat! De az Úr szelídségre inti, nem bánthatja az Ő választott népét, ahogy Sault, az Úr választott királyát sem bánthatja.
Vagy, ha valaki olyan, hogy nem kifelé, hanem befelé éli meg az őt ért fájdalmat, akkor pánikszerűen menekül még a gondolatától is, hogy rosszakaróival találkozni kelljen.
Jobb egy nyílt ellenség, mint egy ilyen „menedék”!
Hogyan lehet ebből felállni? Hogyan lehet belső békességet nyerni? Hogy ne az emberi indulatok, hanem Isten akarata vezesse az eseményeket?
Kétszer is olvassuk a „bosszú” szót ebben a zsoltárban, miközben a héber szövegben nincs is benne. Pedig logikus volna: „szemet szemért, fogat fogért”, jogod van hozzá! De a zsoltár ennél szebb üzenetet hordoz.
Az új fordítás el is kerüli a „bosszú” kifejezést. „Istenem, segíts meg neveddel, szolgáltass nekem igazságot hatalmaddal!” (3) Légy bíró az én ügyemben! Képviseld az én ügyemet! És a másik: „Szálljon a baj támadóimra, semmisítsd meg őket igazságoddal!” (7) Egy leheletnyivel más így. Mert így nem a kapott sérelem miatt bennem felgyülemlett harag mozgatja a bosszút, az ellenfelem megsemmisítését, hanem olyan, mintha tükröt tartanék elé, és az ellenség saját mozdulata fordul vissza rá. „Aki vermet ás, beleesik, és aki követ dob el, arra esik vissza” (Péld 26,27), „akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26,52).
Hogy miért idéztem mégis a Károli szövegét? Az első kérés miatt: „a te neveddel szabadíts meg engemet”. Isten nem csak „megsegít” – segíts magadon, Isten is megsegít –, hanem Ő az én Szabadítóm, Megmentőm, Megváltóm! Aki pusztán az Ő nevének segítségül hívásával már jelen van, és be tud avatkozni ebbe a világba. Ő cselekszik, megment, ítéletet hoz, és végre is hajtja az ítéletet. Ő látja, mi történik velem, és meghallja minden szavamat, amit Neki mondok.
Isten, Jézus Krisztusban, elhárítja a bajt, ami ért engem. Hatástalanítja a támadókat. És gondja van a láthatatlan megfigyelőkre is, akik csak azért olyan mézes-mázosak, hogy több információt csaljanak ki tőlem, hogy bőven legyen mit jelenteni, és elferdíteni, amikor leadják a drótot. Uram, Jézus Krisztus, a Te neveddel, jelenléteddel, mindenható hatalmaddal szabadíts meg engem!
De az ember, akit kihúztak a bajból, még további segítségre, „rehabilitációra” szorul. „Ímé, Isten segítőm nékem, – az Úr az én lelkemnek támogatója.” Ímé: Isten itt van, és a gyülekezet szeme láttára visszaadja belém az erőt, hogy az átélt félelemtől, veszélytől ne remegjenek tovább a lábaim. Hogy merjek felegyenesedni. Hogy ismét ki tudjam mondani, hogy van Istenem, van Szabadítóm. Isten nem hagyott magamra, hogy Robinsonként vergődjek valami lakatlan szigeten, hanem felemelt, befogadott az Ő országába.
Ennek jele, hogy készségesen állok meg az Úr színe előtt a templomában, hogy magamat Őneki szenteljem, életemet Neki áldozzam, örömmel, Őt magasztalva.
És ha nekem békességem van Őbenne, ha én megvigasztalódtam, akkor már van erőm kilépni, odalépni azokhoz, akik korábban ártottak nekem. Szemükbe nézni, erővel, szeretettel, a józanság lelkével. „Szemem az ellenségemre néz”. Már nem szorulok rá arra, hogy elforduljak tőlük. Már lehetek „irgalmas samaritánus”, hogy gyógyuljon valami az egymás ellen elkövetett árulásokból. Hogy épüljön a bizalom, ami Urunk megváltó csodája nélkül soha nem épülhetne újra.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”